Egyik reggel, mivel elfogyott a kenyerem, gondoltam kiszaladok a szálló közeli piacra. Felöltöztem hát teljesen átlagemberi ruhámba, aztán usgyi. Már a ház ajtaján kilépéskor arra gondoltam, – no vajon a piacig vezető úton hányan kérnek tőlem egy szál cigit, vagy némi aprót?
Az első sarkon befordultam – ott ahol egy hosszú kerítés betontalpazatán hajléktalan emberek szoktak ücsörögni és (ha van pia) iszogatni. Itt ért az első meglepetés. Egy lélek sem volt ott a „csövesbárban”. (Mi csak úgy nevezzük ezt a kerítésszakaszt!) Mi történhetett? Talán „ciánoztak”, vagy régen volt már nyugdíj, segély? Nem baj – gondoltam – legalább több cigim marad. A piac melletti parknál úgyis elkéregetik. Oda is értem és leesett az állam. (Nem a Magyar!) A padok, ahol ücsörögni, fekve borgőzt kilehelni szoktak, üresen árválkodtak. Teljesen elvarázsolva vettem meg a kenyeret, de gondoltam egy nagyot. „Lemegyek az aluljáróba, ott majd megszabadítanak amúgy nem felesleges cigimtől és pénzemtől”. Újabb csoda fogadott. A telefon nélküli kikartonozott fülkék szintén üresek voltak.
Ekkor már gyanút fogtam. Lehet, hogy minden lakni akaró otthontalan szállóhelyet kapott? Csodálkozásomat csak az örömöm szárnyalta túl. Szebb, jobb lett a világ? Nincs éhes és leszakadt ember. Sőt még az is lehet, hogy az általam annyira hiányolt hajléktalanok „munkához jutottak” – mert akartak dolgozni! Nincsen ezzel semmi baj, sőt!
Ahogy a fejemben ezek a gondolatok kavarogtak, hirtelen egy nagy csapódásra riadtam. Valami lökött megint becsapta a WC ajtót. Ekkor ébredtem fel az ágyamban.
Reggel volt, kimentem a piacra kenyérért, a szokott útvonalon. Visszatérve a szállóra azt tapasztaltam, hogy a szokásosnál több cigim fogyott el és a zsebemben egy fia apró sincs.
No nem baj! Legalább az éjszakám szép volt!
Likes
Nincs hozzászólás