Szerednyey Béla, Jászai Mari-díjas színművész 1981-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Sajnos akkor külföldön dolgoztam, így nem lehettem ott vizsgaelőadásán, amit csak azért említek, mert 1979 előtt a baráti körömmel rendszeresen jártunk az Ódry Színpadra vizsgaelőadásokra és fogadásokat kötöttünk egymás között, hogy vajon kire milyen színészi karrier várhat.
– Emlékszik még a vizsgaelőadására? Mi volt az és Ön szerint egy nyitott, de mégiscsak „átlagnéző” mit vonhatott le az akkori produkciójából ?
– Tulajdonképpen nem egy vizsgaelőadásunk volt, hanem három, de az igazi nagy az Brecht-Weil: Koldusoperájának a Bicska Maxija volt. Ott mások is fogadtak rám, és nagyon remélem, hogy aki nyert, annak megszolgáltam a fogadásokra költött összegét. Jó voltam benne, – legalábbis ezt mondták a másik évfolyamokból az „ellenlábas” szintén szinészpalánta-kollegák. Tényleg jó előadás volt.
– 30 éves pályafutása során igazán rengeteg darabban játszott, impozánsan hosszú és sokrétű a lista : királydrámák, királykomédiák, klasszikusok, komédiák, vígjátékok, musicalek, bohózat, kabaré, játékfilmek. S ami kevéske tévéfilm, ill. tévéjáték készült a közelmúltban, abban szinte mindegyikben benne volt.
– Tény, az utóbbi 20 évben nálunk is megtörtént egy rendszerváltás: a színészek gyakorlatilag „szakosodtak”. Elhalt a széles spektrumú képzés, amikor mindenkinek mindent kell tudnia. Most mintegy a „beskatulyázást” látom, amitől rettegtünk a szocializmus utolsó 10 évében. Ez annak is köszönhető, hogy elmúlt a rádiózás, nincsenek rádiójátékok, TV-játékok, nem is tudom pontosan, miért. Én abból vagyok kénytelen élni – mindkét értelemben, amit a színházban keresek, anyagilag is, meg népszerűségben is, hiszen amit annak idején a TV-játékok jelentettek, és amit abban adtam és kaptam, már a múlt. Nagyon érdekes, nincs olyan év, hogy pl. a Linda vagy az Angyalbőrben c. sorozatokat ne tűznék újra műsorra, amire én azt hiszem joggal lehetek büszke, mert nagyon régóta nem készült ilyen sorozat, ami közszeretetnek örvendett. Kétségtelenül nagyon hiányzik, hogy az ember a televízióban megmutathassa magát a „széles” közönségnek. Az, hogy én itt, a Madách Színházban eltöltöttem közel 30 évet, ez csak a színlapokon látszik, ezt mindenki elfelejti. Ha egy évben számolunk 300 estét, abból 200-on biztosan játszottam, az 30×200, s ha ezt beszorozzuk 800 nézővel, akkor sem érjük el a TV-nézők számát, tehát szükség lenne a TV-re. Az összes többi olyan felkérés, ami a televízióból jön, s a televízióban való szereplést lehetővé tenné, azokból nagyon szelektálok.
Műsorvezetést vállaltam ugyan, de hamar abbahagytam, rájöttem, nem értek én hozzá, nem „fekszik” amit ott kérdeznem vagy mondanom kell, nekem más a szakmám. Ha az embernek más a hivatása, akkor nem kell bemenni a tévébe hülye játékokat játszani, csak azért, hogy az arcom többször képernyőn legyen. De úgy hallottam, valamikor újraindulnak a TV-játék forgatások, remélem, ez azt jelenti, hogy újra kosztümös TV-játékok is készülnek, aminek nagyon örülnék.
– A Magyar Színház Stúdiójának volt egy egész napos jótékonysági programja, amíg jelen voltam főleg musical-ekből adtak elő részleteket végzős növendékek. Olyan jó volt látni a sok nagyon tehetséges fiatalt. Ugye, manapság nagyon nehéz bebizonyítani nekünk a mai huszonévesek felé, hogy tisztességgel, tiszta szívvel és tehetséggel érdemes élni, mert elérheti a céljait, – a most már egyetemmé avanzsált Színművészetin és a különböző színházak stúdióiban végzettek között van-e valami rivalizálás, felnézés-lenézés, vagy ilyesmi? Vagy ezt embere válogatja ?
– Nem gondolnék rivalizálásra. Nekünk más az identitásunk. A mi időnkben nem mehettünk színpadra főiskola nélkül. Tudja, ezek a különböző tehetségkutatók az embert félelemmel töltik el. Vegyük a haknizást. Nagyon sok kolléga ebből élt, ebből kénytelen élni. Viszont a művelődési házak ma már az újonnan felkapott, újonnan ismertté vált embereket hívják meg, „friss” szinte az utcáról bejött, diploma nélküli, mondjuk megasztárt, új embert akarnak. Ezért kimondom: ezek elveszik a munkát előlünk. Vannak, akik ebből élnek, fürdenek a hírtelen jött népszerűségben, a többi nem érdekli őket. És a nézőket is az érdekli, hogy a Való Világban a Buncika most lejön közénk és megmutatja magát. Az ember ezt egy kicsit rossz szemmel nézi. Azt mondom, ne csak tehetségkutatással, hanem tehetség-gondozással is foglalkozzon ez az ország, A tehetséggondozás nagyon fontos, de elfelejti ezt a színházigazgató, a kultúrpolitikus, mindenki. Rengeteg tehetség elkallódik ebben az országban, pedig ha ott maradhatna a helyén, ha olyan feladatokat kapna, ami őt előbbre viszi, – nem itt tartanánk. Ebben nagyon-nagy adóssága van az összes eddigi kormánynak. A kultúráért felelős vezetőknek kötelességük lenne – és itt a színházvezetőkről is beszélek –, hogy nagyobb hangsúlyt kapjon a tehetséggondozás.
– Ön rendezett és rendez is (Anna Karenina, Black Comedy stb.) Ön milyen rendezőnek? Gondolok itt a „színészvezetésre” a színészekkel való „bánásmód” stílusára. Akasztja-e a hóhér a hóhért ?
– Az, hogy én milyen vagyok, én nem tudom megítélni. Nem akarok és kívánok mást gondolni és rendezni, mint amit a darab írója megírt. Tartozunk annyi tiszletettel az író ill. musical esetében zeneszerző felé, hogy amit ők gondoltak a mű megírásakor, azt interpretáljuk a nézők/hallgatók felé. Nem akarok mást gondolni, mint amit ők akartak kifejezni az alkotásukkal, – tisztelem őket. Összefoglalva: én mindig azt szeretném megrendezni, amit az író vagy zeneszerző megírt, nem változtatok. Ezért is vannak konfliktusaim néhány olyan „lilaködös” lilagondolkodású színházi emberrel, aki szeretné pl. iráni katonaruhába öltöztetni némely szereplőjét, mondván, hogy így szól a darab a MÁ-hoz. Én úgy gondolom, szóljunk úgy a mához, ahogy az eredeti szerzők ezt kitalálták és megírták. Ami fontos nekem, hogy bementem – most pld. utoljára a Víg özvegy bemutatója után a 10. előadásra és a színészek odajöttek hozzám, adtak egy puszit és pacsiztunk. Így volt ez Veszprémben és így volt Győrben is, amikor rendeztem. Meggyőződésem, hogy a világot a szeretetnek kell vezetnie. Ha szeretnek azok az emberek, akikkel másfél hónapot együtt dolgoztam és a közönség is szereti az én rendezői közreműködésemmel létrejött előadást, akkor én – úgy gondolom – jól végzem ezt a feladatot.
– 1998-ban Jászai Mari- és Greguss Zoltán-díjat kapott. Ezeket egy-egy kimagasló alakításáért vagy munkásságáért kapta ?
– A Jászai-díjat általában az egész munkásságáért kapja az ember, – igaz nem 30 éves koromban, már negyven is elmúltam. A Greguss-díjat a Greguss-örökösök alapították és a Madách Színház művészeit tisztelik meg ezzel, – engem nagyon boldoggá tett, hogy rám esett a választás. Igazándiból van még egy díj, ami nem kap akkora publicitást, de nagyon megtisztelő és a szívemhez nagyon közel áll: s ez a Bodor Tibor-díj. Erre azért vagyok nagyon büszke, mert ez társulati szavazás eredményeként kerül valaki birtokába. Ha közvetlen pályatársaim tartanak méltónak egy díjra, az nagyon nagy értékkel bír nekem. Ez arról szól, hogy ki tett a legtöbbet a Madách Színházért abban az évben. A többi díjat – ahogy egy régi kollega mondta – nem kapják, hanem „adják”. Nem is foglalkozom a díjakkal. Nekem az az elismerés, ha bemegyek egy helyre és látom, hogy mosolyognak rám az emberek.
– Sokrétű és sikeres életet él, mi kell ehhez? Ha az ember a padlón érzi magát, magába roskad és melléül, ha épp nem mennek úgy a dolgok, ahogy szeretné, vagy nem lát kiutat gondjaiból – Önnek milyen bevált módszere van, amit mi, egzisztenciálisan megzakkant mezei halandók is hasznosítani tudnánk?
– Én úgy gondolom, hogy valamenynyiünk életében van olyan periódus, amikor valami hirtelen végetér, és a változás az, amitől nagyon fél. Ezt úgy kellene megélni, hogy elhiggye, van egy felettünk álló erő, ami – ha az egyén ezt a változást elvállalja – segít. Én Istennek hívom ezt a felettünk lévő erőt, és ha én valamibe beleteszek 50%-ot, akkor Isten a másik 50%-ot hozzáadja. De az én 50%-omat bele kell először tennem. Azt mondják, amikor az ember nem tud nagyokat lépni, akkor is lépni kell – kicsiket. Lépni kötelező, ha nem lép – akkor ottmarad. És ha a kezdeti 50%-ot ő nem teszi be, akkor az Isten se fogja segíteni a másik 50-nel. Tehát muszáj elindulni és menni. Ez nehéz, mindenkinek másfajta segédeszközök kellenek ehhez, de lehetőség szerint az embernek van intelligenciája, vannak barátai, akiket meg tud kérdezni. Olyan szereket nem szabad használni az idegrendszer, az idegek megnyugtatására, amik később kémiai függést tudnak létrehozni. Én is használtam ilyen szereket, mondok is néhányat, nehogy azt higgyék, hogy ezek valami drogok: orbáncfű tea, ami kiváló depresszióoldó, ha valakit elhagytak vagy valaki elhagyott valakit, azután a citromfű, ami nagyszerű idegnyugtató. Ezekkel ki lehet váltani. Az a fontos, hogy nem szabad elkezdeni. Ez hasonlatos ahhoz, amikor az ember bemegy egy szerencsejáték-helyre, ami tulajdonképpen egy „kifosztó-kombinát” – ezt a világ minden állampolgára pontosan tudja, – szóval bemegy, körbenéz és megállapítja, hogy milyen helyes kis gépek, meg villódznak, meg lehet nyomogatni. – csak nem kezdi el. Nem kezdi el, eljön onnan, és akkor nem fog megtörténni vele, hogy elveszti a maradék pénzét is. Ismétlem: nem elkezdeni, nem elkezdeni a függőséget, mert a függőség nem más, mint maga a sátán.
Ha ezt az ember meg tudja állni, hogy ellenáll a függőségnek és a Sátánnak, akkor onnantól kezdve már csak egy picit kell lépnie. Szóval, ha káosz van, először ki kell takarítani a konyhát, és kis lépésekkel tovább folytatni. És ha ezt meg tudja tenni, akkor biztos, hogy meg fog érkezni az a bizonyos második 50%.
Én így gondolom.
– Min dolgozik jelenleg és mik a tervei?
– Most éppen a pihenésen dolgozom. A Víg özvegy bemutatója volt Kecskeméten, én rendeztem, előtte Veszprémben rendeztem egy darabot, a Madách Színházban holnap próbálom a Spamalotot, ezt fogom játszani a héten, ezenkívül nagyszabású, messzelátó terveim pillanatnyilag nincsenek. A legközelebbi bemutató májusban a Mary Poppins lesz a Madách-ban, tehát odáig így töltöm a napjaimat, nappal megpróbálok kicsiket lépegetni, hogy aztán este sikerüljön az előadás.
