Sokáig különös élvezetet leltem az evésben, de idővel ráuntam a gyomor kívánsá-gainak kiszolgálására, mert nem kis túlsúlyt is felszedtem. Kint sütött az áprilisi nap, majdnem huszonöt fokot mutatott a hőmérő. Elhúztam a bordó bársonyból készült elsötétítő függönyt, kis asztali lámpámat felkapcsoltam, és belemerültem egy könyv olvasásába.
Emil a másik szobában sokadszor merült mély álomba, úgy éreztem, hogy talán a halál küszöbén van, egyszer-kétszer megmentettem az életét, talán többször is, de kezdtem ráunni erre a szerepre, mert én sem nem ittam, sem nem cigarettáztam, ő persze az ellentétem volt. Sovány teste ijesztően hatott, alig evett, és állandóan panaszkodott, hogy nincs mit ennie. Gondoltam, épp elég, hogy eltartom, dolgozni nem tudott, csekélyke járadéka semmire sem volt elég.
Bár évekkel azelőtt sok képet alkottam, egy csendéletet sem tudtam volna élethűen papírra vetni, persze volt olyan híres festő, aki egyáltalán nem tudott rajzolni, mégis maradandót hagyott az utókorra. Rajztanulással és olvasással ütöttem agyon az időt, már majdnem hetven éves hölgy voltam, időnként lesiettem az aluljáróba, hogy nézzem az élet lüktetését, a lányok kinyíltak, mint a rózsa, különös ruhákban jártak-keltek, siettek. Legtöbbjük igyekezett megmutatni szépségét, egy-egy kivágott blúzzal, feszes szoknyával, vagy csipkés fekete harisnyát öltve, rövid aljjal, melyből kikandikált kerek és formás combjuk. Fiatalságomra emlékeztettek, a férfiakat észre sem vettem.
Emil életem legnagyobb tévedésének tetszett, jó tíz éve fogadtam lakásomba, előtte öt évig éjjeli menedékhelyeken húzta meg magát. Fény derült később súlyos betegségére, de akkor már olyan erős vonzalmat éreztem, hogy nem tudtam nélküle élni. Hiába figyelmeztettek barátaim, a baljós előjeleket semmibe vettem, és Emil boldogan élt mellettem, iszogatott és cigarettázott naphosszat. Valamiféle felsőbbséget szerzett velem szemben, és szinte mindenhova követett, talán félt, hogy elveszít. Ugyanakkor mindenféle kifogást keresett két év elteltével, hogy együtt aludjunk, végül is szoros baráti kapcsolat alakult ki köztünk, és szex nélkül is jól megvoltunk.
Nagyon hosszú volt a tél, még sohasem éreztem ilyen hidegnek és csak nem akart véget érni. Imádkoztam a tavaszért, mégis mikor eljött, nem tudtam neki igazán örülni, talán a korom miatt, – pedig negyvennél többnek nem néztem ki -, ráébredtem Emillel való kapcsolatom ellehetetlenülésére. Már átláttam olcsó fogásain, ahogyan szépségemet és öltözetemet dicsérte, főként ha inni akart, vagy nem volt cigarettája. Belesodort egy nagyobb adósságba is, és én, mint egy vak ló azt csináltam, amit mondott.
Egy napon találkoztam M.-mel, ő még megmenthetett volna ebből a viszonyból, de az erőm fogyatkozni látszott, és elhatároztam, ha Emil lehunyja a szemét, egyedül fogok élni.
Kint a városban az emberek vidámak és felszabadultak voltak, szerelmesek csókolóztak az utcán, csak én éreztem azt, hogy magányos vagyok, még a nap sütése is sokszor bántott. Végül megnyugodott a lelkem, de a boldogság messze elkerült. Egyetlen örömömet családom, lányom és unokám jelentette, és elképzelhetetlenül sok szabadidővel rendelkeztem.
Televízióm elromlott, de nem hiányzott, Emil sokszor éjszakánként is nézte az övét, közben elaludt és én kapcsoltam ki. Úgy éreztem, más is befelé fordult, sokszor láttam a metrón olvasó nőket és férfiakat, az emberek mogorvák lettek, minek is örültek volna, egyre nehezebb lett a megélhetés, túl kellett élni mindazt, amit nem hozott az élet, és adós maradt.
Elhatároztam, hogy többször Emil életét nem mentem meg, ha közel kerül a véghez, már nem hívom vissza, hagyom elmenni. Félrehúztam a nehéz elsötétítőt, közben beesteledett, az utcai lámpák fényei kigyúltak, és kitártam az ablakomat. Parányi bogarak repültek a levegőben, ahogyan kinéztem, a természet újraéledt, és a fák friss zöldjének illata belopódzott szobámba.
Sétálni mentem, a Rózsák terei kert már bezárt, olvasás közben véletlenül elaludtam a fotelomban, tizenegyre járt az idő. A hold kerek fénye lesugárzott a földre, a csillagok ezernyi sziporkája arra figyelmeztetetett, hogy nemsokára jő a vég, az a tíz esztendő, amim hátra van, kevés lesz, hogy életem tévedéseit korrigálni tudjam.
Egy hajléktalan aludt az egyik padon az Almássy téren, pulóverét rakta feje alá, még ott feküdt a kavicson hátizsákja, ki tudja meddig bírja még ezt az életet, gondoltam, és lassan hazafelé indultam.
Sikerült valamiféle függetlenségre szert tennem, bár nem volt sok a nyugdíjam, be lehetett osztani. Különben is élete vége felé már olyan kevés kell az embernek, nyugalom legyen körülötte, már kicsit távolról szemlélünk mindent, és megpróbálunk megbocsátani. A napok peregnek egymás után, őszt tél és tavasz követ, elbúcsúzik tőlünk a nyár, aztán várjuk a karácsonyt. Életünk lassan kiszalad belőlünk, hogy örök nyugvásra hajtsuk le fejünket. Talán egy pohár finom bor, vagy egy forró fekete még megvigasztal, de a véget nem tudjuk elkerülni. a világ nélkülünk is folytatódik.
Emil tévézett, szótlanul tettem, vettem szobámban, majd bekapcsoltam a rádiót. Csajkovszkij zenéje valamelyest megnyugtatott, és pár rajzot készítettem, aztán gyors tusolás után lefeküdtem. Még nem lehetett nyitott ablaknál aludni, éjfélkor könnyű álomba merültem.
Likes
Nincs hozzászólás