Hogyan lesz egy rokkant nőből férfi alkalmi munkavállaló?
Interjú Erzsikével
– 1959. június tizenötödikén születtem Mezőfalván, hajnali egy órakor. Otthon születtem a családi házban. A falumban még voltak bábaasszonyok, ők segítettek a világra. A falunk 25 kilométerre volt Dunaújvárostól. Nyolcan vagyunk testvérek. Én vagyok a második legidősebb, a többiek mind fiatalabbak nálam. Egy kertes, földszintes ikerházban éltünk. Nyolcvan négyszögöl kert és szántó is tartozott hozzá. Ott termeltük, amire szükségünk volt: kukorica, krumpli, mák, szőlő, zöldségek, gyümölcsfák. Ma is résztulajdonosa vagyok ennek a háznak. Anyukám háztartásbeli volt. Régebben a TSZ-ben is dolgozott. Mindenünk megvolt. Apám a mezőgazdasági kombinátban dolgozott, a malomban. Nehéz fizikai munkát végzett. Anyám negyvennégyben született, és tizenhat évesen ment hozzá édesapámhoz. Édesanyám nyolcvannyolcban meghalt.
– Édesapád él még?
– Hát ezt nem tudom, mert elveszítettük egymással a kapcsolatot. Tavaly ősszel talált meg a családom. A sok költözés miatt nem találhattuk meg egymást. A családtagjaimmal közel húsz éve nem tartom a kapcsolatot. Nem akartam őket zavarni. Vagy megélek a két kezemből, vagy semmiből. A Magyar Vöröskereszt segített megtalálnunk egymást.
Nem voltam jó tanuló az általános iskolában, de mindig ki voltam emelve, mert voltak tantárgyak, amiket szerettem: irodalom, történelem, fizika és kémia. Amikor nyolcadikos voltam, megnyertem a falusi irodalom versenyt, és bekerültem a városiba, ahol harmadik lettem. Dunaújvárosban szereztem meg a szakmámat: varrónő, férfi fehérnemű készítő vagyok. A szakmunkás iskola után levelezőn továbbtanultam, a munka mellett, hogy érettségit szerezzek. A középiskolai végzettségem megvan, de nem tettem le az érettségit. Ekkor voltam huszonkét éves.
– Miért nem tetted le?
– Hát nem mentem el a vizsgára! Mert az egyéves kislányom az érettségi vizsga napján megbetegedett és nem tudtam kire hagyni. A férjem pedig dolgozott. Tizenhét éves voltam, amikor megismerkedtem vele. Négy éve éltünk együtt, amikor megházasodtunk 1980-ban, a kislányom egy éves volt akkor. A második gyermekem, egy kisfiú, 84-ben született. Mielőtt munkába álltam volna, már dolgoztam a mezőgazdaságban 1970 óta. Ekkoriban még csak tízéves voltam. Búzaidegenítést végeztem. Bementem a búzatáblába, és a konkolyt ki kellett szedni belőle. Vagyis a gyomnövényeket ki kellett irtani a búzából.
Három munkahelyem is volt eddig: a dunaújvárosi férfifehérnemű gyár, a fonoda és utoljára a kenyérgyár. Ez mind Dunaújvárosban. Az első munkahelyem a férfifehérnemű gyár volt, 1977-től ’80-ig. Elég jól megéltünk, mert a férjem is dolgozott Budapesten a vasútnál, mint galvanizáló-krómozó. 1980-ban leszázalékolták. Hátgerinctörése volt. Éppen kampón lógó radiátort galvanizált, amikor ráesett a hátára egy egész sor öntöttvas radiátor. Fél évig fekvőbetegként gipszágyban volt. A törött csigolyái elmeszesedtek, megszűntek. Hála az Égnek, nem került tolószékbe. Kezdetben botot is használt, de ma már rendesen jár.
A fonodában nyolc évig dolgoztam. Nagyon jó emlékeim vannak róla. Fiatal voltam, bírtam a munkát, jól kerestem. Fonálcsévélő gépen dolgoztam, szövő-előkészítőként. A szövést már gépekkel végezték. Nagyon sokat dolgoztunk: rendszeresen túlóráztunk. Olyan kitartónak és erősnek kellett lennünk, mint a hosszútávfutóknak.
A kenyérgyárban csak egy hónapot tudtam dolgozni, mert akkoriban én már leszázalékolás alatt álltam.
– Most ötven évesen azt mondod 11 év munkaviszonyod volt, hol van 20 év?
– Dolgoztam. Feketén dolgoztam. Huszonhat éves koromban volt egy csúnya, perforált vakbelem. A műtét után gyomorral, béllel és epével egy az egyben le is százalékoltak ötven százalékra! Azóta is kapom a járadékot. 1983-tól az Ingatlan Kezelő Vállalat építkezésein dolgoztam. Hol a lakás átadásnál segédkeztem, hol pedig a mesterek mellett. Hordtam a téglát, a maltert, a csempét…
– De hiszen ezek férfi segédmunkák, és te nem férfi vagy!
– De én bizony férfivá voltam minősítve, és ott dolgoztam! Először kitettek a parkba, kertészkedtem. Utána megkérdezték, hogy vállalnám-e a lakások átadás előtti takarítását? Vállaltam. Előttem ezt a munkát csak férfiak végezték. Amikor először rám bízták ezt a munkát, csak hetvenöt százalékra teljesítettem a feladatokat. Létezett egy tételes lista, amely alapján el kellett végezni a lakásban az átadás előtti munkálatokat. Ahogy belejöttem, már kilencvenhét százalékra is tudtam teljesíteni. Vagyis három hibaponttal tudtam átadni a lakást. Három évig csináltam ezt. Az IKV után kézimunkákat vállaltam egy háziipari szövetkezetnél. Terítőket készítettem: kalocsait és turait. Ezután visszamentem az IKV kertészetébe, ahol tulipánokat neveltem ’91-től ’95 nyaráig. Gyönyörű munka volt! Nagyon szerettem csinálni. Még fekete tulipán is volt ott! És lehetett hazavinni is. Amíg ott voltam, addig a férjem vigyázott a gyerekekre. ’95 nyarán haza kellett menjek, mert gond volt a gyerekekkel: mind a kettőt mandulaműtétre kellett vinni. Ezután már otthon maradtam. Dunaújvárosban volt egy első emeleti, erkélyes, egyszobás, a férjemmel közös lakásunk. 1996-ban véletlenül aláírtuk a lakástulajdoni lapunkat egy ügyvédnek. Ugyanis nagyobbra szerettük volna cserélni. De az ügyvéd egy olyan papírt íratott velünk alá, hogy mi lemondunk a lakásunkról. Ezek után az ügyvéd közölte velünk, hogy ki kell költöznünk a lakásunkból – azonnal! Azóta hajléktalan vagyok. Pestre jöttünk, hogy munkát és szállást találjunk valahol. Először Újpesten béreltünk egy lakást. Én évekig takarítónőként dolgoztam.
– Mi történt a férjeddel ezután?
– Ő most Vöröskeresztes szállón lakik. Kezdetben együtt vándoroltunk albérletből albérletbe. De a férjem nem tudott dolgozni, mert a sérült gerince miatt nem vették föl sehova, nem bírtuk fenntartani az albérletet. Ekkor döntöttünk úgy, hogy elmegyünk hajléktalan szállóra. Aztán egy vidéki vállalkozónál laktunk, aki idősebb házaspárt keresett a lakásába gondnoknak és az éttermébe pincérnek. Én pincérkedtem, és külön kitakarítottam a lakását is. Ezt három évig vállaltam. Ezután megint visszajöttünk Pestre, megint szállón aludtunk. Fél évig varrónőként dolgoztam, majd 2005-től a Fedél Nélkül újságnál, mint lapterjesztő.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a Fedél Nélküllel?
– Találkoztam egy lapterjesztő hölggyel a körúton, õ küldött be a Kürt utcai szerkesztőségbe. Három év alatt kiemelt terjesztővé váltam. Mostanában minden nap foglalkozom ezzel, napi öt-hat órában. Télen is. Nem panaszkodhatok, mert jól mennek a lapok. Naponta ezerötszáz forintot azért csak megkeresek. De volt egyszer egy angol hölgy, aki egyben adott oda nekem tízezer forintot. Ezen kívül néha napján eljárok egy hölgyhöz takarítani a lakását. A férjemmel minden nap találkozom. Most szervezzük, hogy albérletbe menjünk. Összedobjuk a nyugdíjainkat, a fiam fizetését és megpróbáljuk. Nem tudom, hogy kapunk-e kölcsönt az albérletre.
– Meddig lehet ezt így tartani?
– Nem tudom, attól függ, meddig van kereslet az újságra. A diákok nagyon viszik. A múltkor odajött egy tízéves kisgyerek, akit az anyukája küldött hozzám. A családosok általában így csinálják. Az pedig bátortalanul, mosolyogva, félszegen lehajtja a fejét, és azt mondja nekem, hogy néni, mamácska, adsz nekem egy újságot? És valahogy rajtam maradt ez a mama megszólítás. Ettől függetlenül tényleg nagymama vagyok már, van három unokám. A lányom kisfiának a mosolya többet ér nekem, mint a világ minden kincse.
(Erzsike 2008-ban 4331 Fedél Nélkült adott el, a második legeredményesebb terjesztőnk a fővárosban. Kiemelt terjesztői összejöveteleken, a szerkesztőségben nem csak ő lett rendszeres vendégünk, hanem szűk családja minden tagja, sőt mindannyian lapunk szerzői már. Eljutott élete harmadához. Sok-sok boldogságot! – a szerk.)
