Apropó! Volt „szerencsém” találkozni ennek a gazembernek női változatával is. A „kurázsi mamával” – nem Brechti értelemben. Ez akkor történt, amikor a Közhasznú Rt. kertészethez osztott be. Hogyan jellemezzem? Akaratos, konok, égetni való vénasszony volt ez a némber. Vég nélkül árulkodó! Mobiltelefonján szinte percenként adott „helyszíni tudósítást” a kirendeltségvezetőnek, aki ily módon szinte „képernyős hitelességgel” követhette az eseményeket. Engem ma sem tudom miért, különösen ki nem állhatott. A Deák és az Erzsébet téren minduntalan a nyomomban koslatott a még szinte ki sem nőtt gazt is képes volt kiszedetni velem a virágágyásokból. Gyógyíthatatlan beteg férje érdekében vállalta „boszorkány korában” is a „hajcsár” szerepét, rajta nem uralkodhatott, rajtam élte ki szadista hajlamát. Gonoszságaiért egy alkalommal sikerült méltó módon megbüntetnem.
Ellenőrző körútjainak egyikén, borongós délután láthatatlanul drótot feszítettem ki két fa között. Fel is dobta trágyataposó bakancsait amúgy Istenesen. Szó szerint. Röhögtek rajta a járókelők hátára fordított bogárként kapálódzó lábai láttán. Napokig nem volt se ereje, se kedve utánam vánszorogni. Szeme láttára verte fel a gaz az „agyon dédelgetett” ágyásokat.
Amikor véglegesen lejárt a szerződésem a Közhasznú Rt.-nél, a munkaközvetítő iroda irányítása alá kerültem. Munka helyett munka nélküli segélyek követték egymást. Komolyan írom, olykor olyan helyekre is kiközvetítettek, hogy én nem is tudom…
Egy elektrotechnikai üzemben úgy néztek rám, mint az a bizonyos borjú. Nem nagyon tudtak mit kezdeni velem. Egy felújításra, átalakításra váró ürességtől kongó terembe küldtek „tengeni, lengeni”. Szorongató magányomban csak azért nem őrültem meg, mert elkezdtem lopni. Gipszkarton falakat összetartó, kitámasztó aluminium alkatrészeket fedeztem fel, bontott anyagok között, azokból tettem néhány darabot táskámba nap mint nap. Még sem ez lett a vesztem. A szemközti kocsmába láttak beosonni… Közös megegyezés címén bocsátottak el, mint ahogyan a következő kiküldetésem színhelyéről egy szociális foglalkoztatóból is. Nem akarom dicsérni magam, de ha valaki ezen a „kényszerből született” munkahelyen épeszű volt, az csak én lehettem. Ja és az a sok börtönviselt ember körülöttem! Napsugaras idő lévén annyi „kékre mázolt” vállú és hátú embert életemben nem láttam, mint ott. Egy művelődési ház tetején sitthordás közben. Zenei aláfestésként múmia megjelenésű nénikék licitálták túl egymást „cérnaszál” hangjukkal valamilyen előadásra készülve. Elküldtek kapálni is egy „hiányos ágyúval” egy semmit sem érő földdarabra, mert már nem tudtak mit kitalálni. Furcsa fintora a sorsnak, hogy itteni munkatársaimat később viszontláttam. Nagy meglepetésemre a Hidegkúton lévő pszichiátriai intézet udvarában…
Helyzetem gyökeresen akkor változott meg, amikor nyugdíj előtti segély folyósítására lettem jogosult. Feltétele ennek az volt, hogy havonta három munkahellyel kellett kísérleteznem, hátha valami csoda folytán alkalmazni fognak magas korom ellenére is. No hiszen! Most már bevallhatom, az újságokból direkt olyan álláshirdetéseket ollóztam ki, amelyekről eleve tudtam, hogy ott úgy sem fognak alkalmazni.
IME:
– Ide közvetítették ki? Magát? – néztek rám elképedve a farkasréti temető irodájában. Hiszen, ha maga kiás, ha egyáltalán ki tud ásni egy gödröt, abba rögtön bele is fekhet! Egyszerűen bele fog halni! Ilyen fizikummal? Ne is lássuk itt. Élve! – magyarázták hevesen. – Sírápolásról sem lehet szó, az nyugdíjas munka. Maga igazán még nem az…
A belváros egyik patinás éttermében mosogatóra volt szükség. Kezemben az előre elkészített munkaerő-közvetítő lappal léptem a gőzfürdőre emlékeztető helységbe. A konyhafőnök kikapva kezemből az okiratot, a következő feljegyzéssel adta vissza: a munkakör betöltésére alkalmatlan.
NA ERRE VÉRSZEMET KAPTAM! A betanult, unos-untig ismételt szöveg ez volt: uram (hölgyem), ha Istent ismer igazolja megjelenésemet! Hogy felkerestem ezt a munkahelyet. Így érkezett el a NAGY NAP! Ügyintézőm egy nap közölte: maga már nem közénk való. Nagyon lekésett valamiről! Nem létezik, hogy negyven évi munkaviszonnyal a háta mögött, hatvanegy évesen segélyre szorul. Itt az ideje, hogy nyugdíjazásához beszerezze a szükséges iratokat! S, aztán… S aztán majd leestem az „illetékes székről” amikor meghallottam milyen szép summát fogok kapni visszamenőleg is.
Ahogy mondani szokás rám szakadt az OTP – MÉG IDEJÉBEN!
2007 november hónap, harmadik díj
