Mi a szép?
Ezt kérdezi magától az emberiség mióta öntudatra ébredt, s mivel máig sem tudott erre az egyszerű kérdésre választ adni önmagának, ezrével írta és fogja írni a fejtegető, latolgató műveket.
És tessék, most én sem tudom megállni, hogy – mint afféle botcsinálta esztéta hozzá ne szóljak a kérdéshez. (Takarjátok el ujjatokkal a szemeteket, de azért hagyjatok egy kis rést és olvassátok!)
Bele kell nyugodnunk, hogy a szépet nem tudjuk egzakt módon meghatározni. Talán nem is tudjuk soha végleges formába önteni, mint ahogy arra a kérdésre sincs rövid és kimerítő felelet: mi a Föld? Mi az Ég? Mi a Világegyetem?
A sokak által ismert Kant-i meghatározás: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” – tetszetős, de azért nem áll túl erős lábakon.
Miért, érdekkel nem tetszhet valakinek valami?
(Tegyük fel: a műkereskedő észrevesz egy szép ékszert, X Ft-ért megveszi; X + Y Ft-ért továbbadja. Attól, hogy a kereskedőnek „érdekből” tetszett, azért még szép az az ékszer.) Nehéz is lenne tömören meghatározni a szépség lényegét, hiszen egyrészt térben – időben állandóan változik a megítélése, másrészt az egyéni ízlésbeli különbségek is állandó vitára adhatnak okot.
Például:
Egy Pápua Új Guinea-i tányérajkú asszony szép lehet népének, törzsének, férjének, de Európában viszolygást kelt. Az idősíkokat nézve sem más a helyzet: ha egy rubensi idomokhoz szokott XVII. sz-i németalföldi polgár meglátná egy mai, világítóan fehér bőrű, 45 kilós anorexiás fotómodell vagy manöken fényképét, valószínűleg hideglelést kapna.
A példák vég nélkül sorolhatóak. Már Platón sem tudott e témakörben megnyugtató axiómát ránk hagyni, kénytelen volt megelégedni egy – azért igencsak támadható – elképzeléssel: él valahol a szépség tökéletes eszménye, ideája, és minden földi szép ehhez akar ereje szerint hasonlítani.
(El lehet-e ilyen egyszerűen varrni a szálakat?)
Amit mégis tudni vélek: a szépség megítéléséhez két dolog kell – az a bizonyos szép valami, és „én”, aki érzékeli és szépnek értékeli azt a „valamit”. Tehát azt a hatást, amelyet a szép „valami” a szépet érzékelő „én”- re gyakorol, azt nevezzük szépnek. (Sajnos messze nem tökéletes ez a megállapítás sem, hiszen a szép valamit nem magyarázzuk meg, csak önmagából származtatjuk.)
Akkor hát, mi a szép?
A milliószor feltett kérdésre adott milliónyi válasz mindegyikében van valami parányi igazság, s talán csak úgy tudunk erre a kérdésre kielégítő választ adni, hogy folyton felelünk rá. A feleletek folytonosságában van a feleletek lényege, és nem esetenkénti tartalmában. A feleletek végtelensége helyettesíti a feleletek véglegességét.
A szépség – legyen az múlandó női szépség, vagy örökérvényű művészi szép – folyamat, egy végtelen folyosó, melyben Kleopátra szeme ragyog, Homérosz szobrainak patakja csobog, Vergilius lágy latinja zeng, a Notre-Dame tornya világlik, Velazquez színei sodródnak, Liszt rapszódiái örvénylenek… és így tovább, és megint elölről… a barlanglakók remegő sziklarajzaitól Gaudi székesegyházáig… az idők végtelenségéből mindig változóan és mindig az idők végtelenségébe.
2008 április, harmadik díj
