Az augusztusi „Medárd” nemcsak árvizet okozott, de megroggyant a nyár is. Az ünnepre tervezett tűzijátékot eltakarták a nyúlgátakra rakott homokzsákok. a hosszabbodó éjszakák teliholdját körbeállják a tücsökmesét hallgató csillagok.
Szól az ősi zene, siratva a Nyár búcsúzó, kertek alatti sétáját, a kíméletlenül ballagó Idő utcájában.
Hullik a levél… Sajnálok minden nyarat – minden napot, ami elé bekanyarodnak a tolakodó holnapok. A Nyár megtört lendületéről szólnak a sárguló levelek. Most kellene megállítani a gyengülő nyarat – megállítani a napokat, a sokasodó tegnapok menetelését.
Délután sikerült néhány órát aludnom, így most éjfél után egészen friss vagyok. Tücsökzene szól az őrt álló fenyők alatt a kertben. A háttérben, a rádióban zongora kalimpál. Oda se figyelek. Jó ez a csend, ezért is szeretem az éjszakát – én, a bagoly.
Gondolataim szülőotthona a kis szoba. A délutáni álmomra gondolok, közben nézem a tegnap szedett sárga hársfaleveleket, és hallgatom a tücsökzenét. Kis szoba. Ide mentek mindent, ami még menthető. Nyarak jelennek meg – már erdőt alkotnak, és eltévednek az ökörnyálas ősz országútján.
Az iskolacsöngő őszi sétányán – a csendesedő határ – a vándorok messze halló kiáltása – az ökörnyálon utazó pókok afrikai álmait kísérő esti tücsökciripelés.
S újra eltűnt egy nap az idő feneketlen puttonyában. Séta az őszi alkonyok néptelen utcáján bandukolva a könnyes szemű, búcsúzó nyár után.
„Ne sárgulj, maradj zöld, fűzfaág”.