A csövi, aki akkoriban még maga is írogatott, az Astóriánál futott össze a Szörnyeteggel.
A Szörnyeteg ötven év körüli, pályakezdő költő volt; nevét onnan kapta, hogy rabiátus természete nem tűrt semmiféle – művére vonatkozó – elmarasztaló kritikát. A legenyhébb bírálatokra is vérbenforgó szemmel reagált, és – mondják – volt, hogy tetlegességtől sem riadt vissza.
– Ó barátom! De jó, hogy találkoztunk! Olvastad az új versemet? Nem? Na gyere…! – azzal beterelte a csövit az Astória kávézójába; belső zsebéből elővett egy papirusztekercset, kigöngyölte és egy 28 versszakos költemény olvasásába kezdett.
A csövi hamarosan elaludt. Erős ujjak rázogatására ébredt.
– Látom, hogy tetszett… még a szemedet is behunytad!
– Igen nagyon tetszett… elolvashatnám az utolsó versszakot?… az különösen megragadott.
– Hogyne, barátom… tessék!
A csövi olvasni kezdett.
„…s, panaszosan, sír, jajong
Jaj, nyüszít már az oboa
Vérbarázdált arcomba csüng
Transzvesztiták takonya”
– Na?.. na!?
– Mit mondjak? Grandiózus, csodálatos… csak megbocsáss… mi is csüng az arcodba?
– Transzvesztiták takonya.
– Nagyon szép… de ezt azért mégsem egészen…
– Jó, jó. Eredetileg transzvesztiták taknyát akartam írni, de nem rímel az oboára, így lett takonya… ez olyan nagy baj?
– Már, hogy ne lenne baj? Ez olyan,mint egy… hmmm. Kínrím… ha nem találjuk a megfelelő rímet, egy kicsit átalakítgatjuk, kifacsargatjuk a szavakat… és végül minden a helyére kerül, minden illeszkedik.
– Szóval ez nem hiba?… ezt más költő is megteszi?
– Minden költő ezt teszi… kár is erre több szót vesztegetni.
– Megnyugtattál. Már csak egy dolgot kérdeznék, tudod, ez a takony dolog;… nem túlságosan vulgáris ez egy ilyen lírai alkotásban?
– Ugyan! Olvastad József Attilától az Ódát? Nem? Nem baj, az egy szerelmes vers, és hallgasd csak meg, mit ír a költő az imádott nőnek?
„És boldogan halad benne a salak a belek alagútjain.”
– Na… ne! Hát normális volt ez az ember, hogy a nője emésztésével foglalkozott?
– Beteg volt. Skizofrén. Soha nem volt beteljesült szerelme. De költő volt, és a költői szabadság sok mindent megenged. Ha ő egy szerelmes versében ilyen dolgokkal foglalkozhatott, miért ne írhatnál te is transzvesztiták taknyáról?
– Nem is tudom?
– Hát mit nem tudsz!?… Ha ő megtehette, te is megteheted! Költő vagy… hmm… akárcsak ő. Különben is, a modern líra ez irányba tendál. Takony ótvar, gennyes fekély, büdös kelés… ilyen szavak nélkül nincs már se elégia, se szonett, se semmilyen szerelmi vallomás! Mély érzésű férfi közeledhet-e ilyen szavak nélkül az imádott lényhez? Ugye, hogy nem!? Te megértetted az idők szavát… – s engedd meg, hogy gratuláljak nagyszerű alliterációdhoz!
– Hogyan?
„S nyögte Mátyás bús hadát, Bécsnek büszke vára”
Itt a három B betű dominál, nálad a két T betű. Transzvesztiták takonya… fenomenális betűrím!
– Akkor… végül is… tetszett neked a versem?
– Nézd, utálok bárkit is szembedícsérni, de hidd el nekem, soha nem olvastam, és nem is fogok, – se a magyar, se a világirodalomban, a tiedhez fogható ocsmány… – akarom mondani – látszólagos ocsmányságban is, ilyen megrendítő, torokszorító, gyomorfelforgató mélylírát.
– Köszönöm, Mester… köszönöm!
– Magadnak köszönd…, de úgy látom, még mindig vívódsz ezzel a takony dologgal. Pedig egyszerű a megoldás, keresni kell a takonya helyett egy másik rímet.
– Nincs másik rím!… már az interneten is kerestem… egyszerűen nincs másik rím!
– No, no! … itt van például a mákony… mákonya.
– Hogyan?
– Hallgasd csak meg!
„…S panaszosan, sír, jajong
jaj, nyüszít már az oboa
vérbarázdált arcomba csüng
Transzvesztiták mákonya”
Ugye… ugye!? Új dimenziókat nyitottunk!
– De ez képtelenség! A mákonynak nincs keze, lába, nem tud csüngeni az arcomba.
– Hát mire való a megszemélyesítés, a metafóra, a költői eszköztár? Hallgasd csak meg mit ír Radnóti a Nem tudhatom című versében: „…a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom…”. Márpedig a fájdalom nem anyag, nem víz és látod, a versben mégis csorog. Tetten értük a költészetet… de ki tudhatja ezt nálad jobban!?
– Igazad van, igazad van… akkor az én arcomba is csünghet a mákony!
– Bár már látnám – mondogatta a csövi.
– Hogyan?
– Semmi, semmi…
– Nem, barátom, ez nem semmi! Megerősítgettél hitemben, nekem írni kell! Megyek is – most már hozzáírom azt a maradék kilenc versszakot. A két kávéért ezer forintot dobott az asztalra és elviharzott.
A csövi hazafelé vett egy újságot, és lapozgatás közben egy piros kerettel kiemelt hirdetésre bukkant. „Mások vagyunk!”
Budapest – nyitás előtt álló – exkluzív melegbárja névadót és nevet keres. A név legyen blickfangos, bizarr, egyben utaljon üzletünk alaptevékenységére. Ön adja a NEVÜNKET… mi adunk önnek 20.000 Ft-ot, illetve egy – korlátlan fogyasztással járó – meghívót első éjszakánkra. Áll az alku!?…
Áll!… gondolta a csövi; megnyerte a pályázatot, szombat este tíz órakor megállt a luxusmulató valóban lenyűgöző épülete előtt; aztán a bársonyszőnyegen, meghívóját felmutatva, meghajló portások sorfala között belépett a – TRANSZVESZTITÁK MÁKONYA – elnevezésű lokál szélesre tárt bejáratán.
