Bizarr történet ez, szent igaz. Az éltes korú „művészasszonynak” meg
„foltjának”, bizonyos Janónak – miután félholtra itták magukat –
mindenféle baja lett. Kiváltképpen a művészaszszony” szenvedett
egészséghiányban.
Kimentek ugyan kúrálni magukat a friss levegőre, de akárha dohos
pincébe tévedtek volna. Az asszony gyomorpanaszai nőttön nőttek, még
csak esteledett, se fa, se bokor, se semmi nem volt a közelben.
Tengernyi ember igen. Nem volt hol „terhétől” megszabadulnia. Ez csakis
valamelyik kapualjban lehetséges gondolta akkor az asszony, s alig
várta, hogy valamelyik kilincset lenyomja. Talált is egyet sebtében,
tépte fel teljes erővel. Aztán oda…
Azon minutumban éktelen szentségelés vette kezdetét. Kiderült, hogy egy
utcára nyíló szoba-konyhás lakásba kukkantott be, a belőle „felszökő
ár” pedig az ebédlőasztal előtt csapódott le, ahol az ingatlan bérlője
éppen vacsorázott. Janó akkor lépett közbe, amikor a seprű suhogni
kezdett. Huzakodott a vacsorát félbe hagyó vénasszonnyal, de a sikamlós
talajon az ütleget sehogy sem sikerült megkaparintania. Minthogy a
művészaszszonyból újfent kezdett felszínre törni a „leküzdhetetlen
vágy”, ismét el kellett játszania a „működő vulkán” szerepét. Sebtében,
pont közéjük…
No erre, az keletkezett zajra a szomszéd öregúr is megjelent, illetve
rohant be körülnézni, de már rögtön a küszöb előtt hanyatt esett.
Pihegett kicsit. Kíváncsiskodni kezdtek mások is. Olyannyira nőt az
érdeklődés, hogy a „duónak” menekülésre kellett fogni a dolgot. Hová is
eshettek volna be a nagy szaladás után, mint a legközelebbi ivóba. Úgy
ahogy kinéztek! Ezúttal azonban rajtavesztettek. Egy korty sem mehetett
le a torkukon. A csapos, amint meglátta őket, már emelte is le a
redőnyhúzót.
Reménytelenül folytatták volna ki tudja milyen messzire útjukat, ha a
művészasszony rosszul létében el nem pilledt volna az utca végi
csalitosban. Janó mindjárt tüzet is rakott, valamely kukából szerzett
húscafatokból kezdték sütögetni pecsenyéjüket. Bor is került elő.
Gyógyulgattak. Otthon voltak.
Hascsikarás