Lassan beőszül. Beköszöntött a téli sportok ideje. A magam részéről a kedvenc téli sportom a forralt bor, de mindenki máshogy alapozza meg a fizikumát.
Kevéssé költségesek és eszközigényesek, ezért gyengébb fizikumúaknak, nyugdíjasoknak is ajánlottak a vidéki termékbemutatók.
A rutinosabbak ily módon olcsón körbeutazhatják az országot. És ha erős jelleműek, közben semmit sem vesznek.
Gondolva öregségemre, néhány ilyen túrán már részt vettem, az előadók legnagyobb bánatára.
Nos, induljunk el a nagy útra.
Egy szép reggelen szíves invitálást találtam a postaládámban. Hollókő luxus autóbusszal, ebéddel (kaviárral töltött rántott hús, tokaji aszúval gazdagon meglocsolva), egyéb extrákkal, és tízezer forint értékű utalvány wellness-hétvégére Hévízen, potom ötezer forintért. Teljesen hihető.
Nehezem betűzöm ki az aláírást. Talán a Caritas, talán a máltai szeretetszolgálat, talán az APEH? Semmi sincs odaírva, ezért olvasható nehezen.
Begördül a busz. Tiszta luxus, kivan mind a négy kereke, immár kb. harminc éve. Ragyogó képű menedzsertípus hajol ki belőle.
– Elnézést, de a másik buszt baleset érte. – Elhiszem, miért is ne, mindennapos eset. Felszállunk a párommal. Persze őt is hoztam, hogy ne kelljen főznie.
A buszon már ül vagy kéttucatnyi potenciális donor. Ők még nem tudják. Első áldozók.
Megérkeztünk. Természetesen nem Hollókőre. Világvége kis falu lét alatti vendéglője. Hetente kétszer itt van az attrakció. Szemem sem rebben, mindig így van. Nem ott, nem akkor, és nem azt.
Kezdődik a csata. A harc a túlélésről szól. Leültetnek bennünket az asztalokhoz. Tiszta abrosz, a tegnapi másik oldala. Sokoldalú.
Párokba rendeződünk. Spontán. Másfél párokba. Mi ketten az asszonnyal, meg a gyertyatartó, aki egy disztingvált kisasszonyt imitál.
Indul a termékbemutató.
Bemutatkozik. Mi is. Azt a nevet mondom, ami éppen az eszembe jut. És azt a címet, amit a BKV-ellenőröknek szoktam. Majd összejönnek, és eldumcsizhatnak rólam, ha akarnak. Lesz egy közös ismeretlenük.
Leülünk. A kishölgy illedelmes, és megvárja, míg mi helyet foglalunk. Mértéktartóan végigsimít a szoknyája hátulján, és ő is leül. Szépen csinálta.
Összemosolyogjuk egymást. Bizakodással ránk tekint, ő még nem tudja, hogy ma ez volt az utolsó nyugodt perce. Én már igen.
Kezdődik a műsor. Függönyök behúzva, lámpa leolt. A zsivaj lassan elhal. Még egy-egy pisszenés, köhécselés, orrfújás hallatszik, majd tapintható csend ereszkedik a teremre. Hatalmas vetítővászon a falon, meg kosz.
A film méltóságteljesen elkezdődik. Egy menedzsertípus kipattan az első asztaltól, és a vetítővászon mellé áll. Kifogástalan öltöny, kifogástalanul simulékony modor. Szájában vakító fogak, úgy három-négy sorban. Ő most a tápláléklánc csúcsa. Egy igazi ragadozó, és a film magyar hangja. Mérhetetlen magabiztosságot sugall a megjelenése. Van egy olyan érzésem, hogy ez hamar el fog múlni neki.
A film pereg. Egy repülőgép elegánsan ereszkedik le a Cukorsüveg-hegy lankái mellett, a Copacabana irányába.
Itt és most nekem bekattan: ezek üdülőjogban játszanak. Az ilyesmit soha nem mondják meg előre, csak azt, hogy nem bánjuk meg, hogy eljöttünk. Ők biztosan nem.
Most fordulni fog a kocka.
A repülőgép simán landol a riói reptéren. Ki hitte volna? Vágás a képen. Az utcákon sok-sok ember és rengeteg virág. A kép kimered. Csúcsragadozónk tudja, ilyenkor be kell vonni a közönséget az élménybe. Sokszor adta már elő ezt a kis műsorát. Széles mozdulattal felénk fordul.
– Mi az, ahol rengeteg ember és rengeteg virág van? – kérdezi.
Rám bök, én vagyok a kiválasztottja. Nekem meg ő.
– Fiatalember! – (Ez övön aluli volt.) – Tudja a választ?
– Persze – mondom én. – Halottak napja Farkasréten.
Szerintem konkrétan nem erre gondolhatott. Szomorkás őzikeszemmel bágyadtan rámosolygok, mint alfahím az alattvalóira. Innentől ő a béta.
A film lassan kimúlik. Menedzserkém több kérdést nem tesz fel. Ő tudja, miért.
A lámpák újra ragyognak, és győzikénk elkezdi.
– Mit szólnak?
– Mihez?
– A filmhez.
– Láttam már jobbat is – jegyzem meg udvariasan.
– Tehát, amiről szó van – kezdi a kishölgy –, hipermodern üdülőkomplexum épül Alsótekeres és Miagörgyövény határában, ahol többek közt bő vizű forrást, olajat és gyémántot leltek. Jó befektetés. Üdülési jog főidényben, évente két hétig potom kettőmillió forint. Egy csodálatos 27 m2-es apartman penthouse-zal és gyönyörű kilátással a Csendes-óceánra. Mindez kilencvenkilenc évig a rendelkezésükre áll.
Egy kis matekórát tartok győzinek. Tehát, ha az év minden napján használhatnám, akkor több mint ötvenmillióba kerülne. Kedvezőnek tűnik az ajánlat. Nekik.
Egy pillája sem rezdül. Szemembe fúrja a tekintetét, és meggyőzően mondja:
– Uram! A világ minden pontján igénybe veheti a két hetet. Képzelje el, mibe kerülne ez a Hawaii-szigeteken.
Már-már meggyőzött, azt hiszi. Akkor most kell beleerősítenie. Indul is a támadás.
– Mondjon egy helyet, ahol szívesen nyaralna, és már indulhat is.
– Hát… – dadogom bizonytalanul – ha lehetne…
– Mindent lehet, uram – szól közbe.
– Minden álmom egy árvíztúra Bangladesben.
– Ez, sajnos, nincs.
– Akkor talán Alaszka, ahová kukázni járnak a jegesmedvék.
– Sajnos ez sincs.
– Na, jó – mondom békítőleg, alább adván az igényeimet, végtére is emberek vagyunk. – Szeretnék a Nagyfuvaros és a Bérkocsis utca sarkán lakni két hétig.
– Ezt meg tudjuk oldani – vágja rá a kisasszony.
– Jaj, nagyon szépen köszönöm, de szeretném megjegyezni, hogy ezek párhuzamos utcák.
A nő összeomlik.
Kitárt karral, lendületesen érkezik a supervisor, a jelenlegi béta hím. Kezében a kávéja. Elveszem tőle és beleiszom.
– Én cukor nélkül szeretem – mondom.
Megtörik a lendülete, de azért mellénk ül.
És indítja az újabb, végső rohamot.
– Találtam maguknak egy még kedvezőbb ajánlatot. Van még egy ugyanolyan apartman, csak feleannyiért. Sőt első részletnek beszámítjuk a tízezer forintos utalványt is, mert maguk szimpatikus emberek.
Mindjárt sejtettem, hogy szimpatikus vagyok neki. Megérzi ezt az ember.
– Tudja, mit – mondom empatikusan. – Kifizeti a tízezret most, kápéban, és cserében Hévízen sem találkozunk.
Szó nélkül fizet, és ad még ötezret, hogy ne a közös busszal menjünk haza.
2015 április
2. díj
