Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ország, amelyet úgy hívtak, Magyarország. Ennek a kis országnak volt a fővárosa Budapest. A Duna folyó vágta ketté a várost, az egyik felén Buda, a másikon Pest. Pesten egy kis utcában lakott Jakab bácsi, az idős cipészmester. Jakab bácsi már nyolcvan éves volt, kenyere javát már régen megette (a héját nem, mer nem volt foga). Rég eltemette feleségét, szeretett Annuskáját. Gyermekei (két fiú) kirepültek az Óperenciás tengeren túlra, ahol az üveghegyeknek nevezett felhőkarcolók törtek az ég felé. Régen nem kapott hírt felőlük, talán már el is felejtették. Tehát Jakab bácsi egyedül élt, mint az ujjam. Történetünk idején tél volt, hó esett, és talán még a pingvinek is fáztak. Az öreg cipész bácsi is fázott, elfogyott a pénze fűtésre. A tél ráborította ólomszürke köpenyét a városra, komorságot, letargiát lehelve az emberek lelkébe. Mintha a villamosok is szomorúbban csilingeltek volna ezen a fázós téli délutánon.
A kis öreg magára vette molyette télikabátját, melyet még szeretett felesége vett neki a ’60-as években. Fogta kis ételhordóját és elindult a Teleki tér felé, ahol ingyen ebédet osztottak a rászorulóknak. – Nahát, nahát, mint a háború előtt. – csóválta fejét Jakab ‘bá. „Sic transit gloria mundi” – Így múlik el a világ dicsősége! – idézte magában a régen tanult latin mondást. Ahogy ment, mendegélt, egyszer csak egy toprongyos, ápolatlan alak állt elébe, megszakítva töprengését.
– Béke neked, Bácsika! Tudnál nekem adni egy kis aprót? Nagyon megköszönném! – mondta a szakállas, toprongyos alak. Az öreg megállt, és tetőtől talpig végigmérte. Szakállas, szakadt kabátos hajléktalan állt előtte. De a szeme, a szeme nagyon különös volt. Átható kékeszöld, amely szinte izzott, és mégis vidáman csillogott ki a csapzott haj és szakáll övezte arcból. Jakab bácsi morfondírozott egy kicsit, majd hangosan ezt mondta:
– Nincs olyan szegény ember, aki ne tudna segíteni a másikon és nincs olyan gazdag ember, akinek nem kél el a segítség. Nesze, itt van egy ötvenes, ezzel már úgysem tudok mit kezdeni! – A kékeszöld szemű idegen elvette a pénzt és így szólt:
– Köszönöm neked, Öregapó! Jó tett helyébe jót várj! – azzal eltűnt a forgatagban, mintha ott se lett volna. Jakab bácsi majdnem mondott egy cifrát. – Még hogy jó tett helyébe jót várj! Hol él ez az ember, a Holdon? – dohogott magában még akkor is, amikor beállt a hosszan kígyózó sorba. Jó órába telt míg sorra került, megkapta gőzölgő ételét, melyet átöntött ételhordójába. – Na, battyogjunk hazafelé! – mondta magának, és elindult a zegzugos kis utcák irányába. – Vajon ki lehetett ez az alak? Á, biztos egy hajléktalan, akinek nincs ki a négy kereke! – zárta le magában a kérdést. Azzal az ötven forinttal már úgysem ment volna sokra. – Legyen vele boldog! – legyintett egyet. – De a szeme, az nagyon különös volt! – gondolta. Megszaporázta lépteit, mert megsűrűsödött a hóesés, ráadásul a szél is feltámadt, és kezdett befújni a téli kabátja rejtett szakadásain. Később rá kellett jönnie, hogy cipője is csak múlt időben volt vízhatlan. – Jó lesz már hazaérni! – vacogta az öreg cipész. – Otthon majd megjavítom. – biztatta magát. Nagyon fázott már. De minden út véget ér egyszer, ő is arra eszmélt, hogy a kapujához érkezett. A szürke, kormos pesti bérház szomorúan nézett le rá bánatos ablakaival. A hóesés is abbamaradt, mintha csak azért kezdett volna sűrűn esni, hogy az öreget haza siettesse. A lépcsőházban Madárka néni várta, a ház szeme és füle.
– Siessen, Jakab bácsi! Vendégei vannak! – újságolta boldogan. Madárka néniről tudni kell, hogy jobban informált, mint az MTI. Egyesek azt állítják, hogy a hazai híreket Madárka néni szállítja nekik. Persze ez csak rosszindulatú pletyka.
– Még hogy vendégeim? – Jakab bácsinak akkor voltak utoljára vendégei, amikor kikötötték a villanyt. Megszaporázta lépteit, a hátsó lépcsőházban majdnem kettesével vette a fokokat.
– Vajon ki lehet az? – tanakodott magában. – Talán egy régi ismerőse, akit a történelem forgószele felkapott és most fújta vissza?
Zihált ahogy a lépcsőket mászta, úgy érezte száguld, már ahogy egy nyolcvan éves aggastyán tud. Végre felért a másodikra, ahol lakott. Az ajtaja előtt két jól öltözött férfi állt.
– Na, hogy a macskafarkú Veronika rúgja meg! – káromkodott Jakab bácsi. – Ezek nem az Üdvhadseregtől jöttek! – Már legszívesebben visszafordult volna, de azok észrevették ahogy belépett a folyosóra. Ám ami ekkor történt, legmerészebb álmaiban sem fordult elő. A két férfi a nyakába borult!
– Apuka! Apuka! – mondta mindegyik könnyezve. Az öreg cipész csak állt és lassan két könnycsepp csordult ősz szakállára… Azonban özv. Jakab István cipészmester nem volt hajlamos huzamosabb lelki életre.
– Ti csirkefogók! Hát most kell hazajönni! Hol voltatok ennyi ideig? – De a szeme vidáman csillogott. Később, amikor beültek a szobába (mely hideg volt, mint a jégverem), a két fiú elmesélte történetét. Amerikában sincs kolbászból a kerítés, nagyon meg kellett küzdeniük a betevő falatért, és sokszor volt, hogy éhesen feküdtek le aludni. Éveken át így éltek, mígnem rájuk mosolygott a szerencse, és most már jómódú középosztálybeli vállalkozók lettek. Meg akarták kerestetni szüleiket, de a régi címen már nem találták őket. Persze, mert Jakab bácsi lecserélte a lakást kisebbre, amikor Annus néni meghalt. A két fiú nagyon elkeseredett, de hát az élet ment tovább.
Történt egyszer, nem is olyan régen, együtt sétáltak az 53. utcában New Yorkban, amikor egy hobó lépett eléjük. – Adjatok pár centet egy érzelmekben gazdag, de anyagilag szegény utazónak!
Nem szoktak alamizsnát adni, de ennek a csavargónak volt valami a személyiségében, ami megfogta őket. Adtak neki két dollárt. Legnagyobb meglepetésükre a csöves magyarra váltott.
– Amiért megesett rajtam a szívetek, megmondom nektek, siessetek haza Magyarországra, mert édesapátok nagy nyomorban él, s nagyon elkél néki a segítség! – Azzal úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. A két fiú hallgatott az idegenre, átrepültek az Óperenciás tengeren és itthon, ahol a kurta farkú mangalica túr, megtalálták édesapjukat.
Jakab bácsinak valami szöget ütött a fejébe. – Hogy nézett ki az az egyén? – A két fiú összenézett. – Hát úgy, mint a többi hajléktalan. Szakadt, ápolatlan, szakállas, bár most hogy így eszembe jut, a szeme, a szeme nagyon különleges volt. Egészen átható kékeszöld…
Hogy ki lehetett? Talán egy angyal, amely szakadt gúnyában járja a világot? Lehet. Ezt csak Isten tudná megmondani, de ő bölcsen hallgat… Itt a vége, fuss el véle!
Hát ennyi volt a mese. Aki nem hiszi, járjon utána.
2012 január, első díj