Képzések az Equal-programban
Amikor 2005-ben beindult az EQUAL projekt, már az elején tudhatta, akit érintett, hogy képzések is lesznek a programon belül. Az EQUAL-on belül azonban szigorú szabályokhoz kötötték, hogy valaki elindulhasson egy tanfolyamon. Egy sor kritériumnak kellett ahhoz megfelelni, hogy valaki beiskolázásra kerüljön. A képzések koordinálásában komoly feladat hárul Nagy Istvánra, a BMSZKI Álláskereső Irodájának vezetőjére.
– Hogy működött a képzési rendszer?
– Az iroda az EQUAL projektnek köszönhetően jött létre és működött. A Munkaügyi Központ hathatós segítségével kerültek beiskolázásra az ügyfelek. Százhuszonöt főt vállaltunk, de végül százötven főt iskoláztunk be OKJ-s képzésekre. Tizenkilencféle szakmát oktattunk, legismertebbek természetesen a szakács, könnyűgépkezelő, nehézgép-kezelő, személy- és vagyonőr, szociális ápoló és gondozó, illetve a dajka.
– Magyarországon vagyunk, tehát azonnal fölmerül a sajátos kérdés: „ki fizeti a révészt?” Tehát milyen finanszírozással sikerült véghez vinni, amit elért az iroda?
– A képzésben résztvevő ügyfeleknek, hogy úgy mondjam, két kádból folyt a pénz. Az egyik, a Munkaügyi Központ által finanszírozott hátrányos helyzetű ügyfelek keresetpótló járadéka, amit bármely munkaügyi központ által beiskolázandó ügyfél megkapott volna. Óriási segítséget adott az a plusz, amit mi tudtunk adni az EQUAL projektből. Szállódíj átvállalás, tízezer forintos étkezési jegy, és utazási bérlet biztosítása. Ez nagyon nagy plusz volt.
– Ez a szociális munka hasonlít ahhoz a képzeletbeli nagy kuglófhoz, amit el kell rágcsálni ahhoz, hogy a benne lévő néhány szem mazsolához hozzáférhessen az ember. Nem is annyire látványos, mint egy valamit előállító foglalkozás. Meg volt a „kuglóf”? Mennyire érzik úgy egy ebben résztvevő, hogy megycsinálná mégegyszer?
– Egy száraz tény. A mai napig, kétszázhetvenegy főt iskoláztunk be, több mint nyolcvan százalékuk végzett. Az is tény, hogy nem mindenki helyezkedett el a szakmájában. Viszont voltak olyan szakmák ahol szinte mindenki. Én arra a kuglóf-mazsola hasonlatra azt mondanám, hogy vannak olyan szép kövér és ízletes mazsoláink, amik miatt nagyon szívesen belevágnék újra ebe a kuglófsütésbe.
A B.M.I.K. (Budapesti Munkaerőpiaci Intervenciós Központ) Gyáli úti épületében Káli Csaba úr, képzési projektmenedzser fogadott.
– Kérem, mutassa be az intézményt!
– Ez a felnőttképző intézmény a kilenc regionális képzőközpont egyike. Mindenféle szakmákat oktatunk, és szorosan együttműködünk a Munkaügyi Központtal.
– Hogy került képbe önöknél a hajléktalanképzés?
– Az akkor még Fővárosi Munkaügyi Központ, és a BMSZKI együttműködési szerződést kötöttek. A Munkaügyi Központ adta a támogatást, felkért bennünket, hogy a tanfolyami részt mi bonyolítsuk le.
– Nem ódzkodtak attól, hogy hajléktalanok járjanak önökhöz?
– Nem volt ilyen, bár a kollégák között akadt, aki eleinte kicsit furcsállotta. Eleinte nem volt valami nagy öröm, de meg kell mondanom, kellemesen csalódtunk. Mi ezt úgy fogtuk fel, hogy nehéz sorsú emberek jönnek ide. Talán annyi volt a különbség, hogy ezek az emberek sokkal érzékenyebbek.
– Hogy érkeztek ide? Itt szelektáltak, vagy már kiválogatott emberek jöttek?
– Kimentem a rostára a BMSZKI nagytermébe, és ott tájékoztattam a 40-50 fős csoportokat. Három tanfolyam volt: takarító, számítógépes és szakács.
– Fogják valamilyen szinten a kezét a tanfolyamot végzett és kikerült embereknek?
– Nem. Bár szerintem szinte minden ember mellé kellene egy pszichológus. Lelki válságban vannak, nagyon figyelni kell rájuk. A számítógépesek csak ide hozzánk jártak minden nap. A felnőttképzés nem ilyen. Viszik őket tankonyhába, küldik munkahelyekre, és mivel mozognak a városban, ezért lemorzsolódnak. Inkább olyan helyen szeretnének lenni, ahol egy helyre járnak. Most jöttünk rá, hogy a takarítók is váltott munkahelyeken voltak, ott is morzsolódtak le rendesen, ugyanúgy a szakácsok is. A hosszú tanfolyamokat nem bírták.
– Mi lehetett az oka a lemorzsolódásnak, a városbéli vándorláson kívül?
– Szerintem a fő ok az, hogy nem voltak szellemileg kellőképpen felkészítve alapvető dolgokra. Manapság már nagyon komolyak a szakmák, és például a szakácsot is egy év alatt kell letenni. Itt nem megy úgy, hogy csak itt vagyok, hanem tanulni kell keményen.
Az álláskereső irodában egy szakácstanfolyamot végzett csodaszép roma lánnyal beszélgettem.Pillantása, mint a fekete tűz, szinte égeti az embert.
– Mesél nekem a képzésről, és az utána következő idők tapasztalatairól?
– Persze. Mariann vagyok, huszonnyolc éves, 2005-ben végeztem a tanfolyamot. Változott-e valamit az életem? Igen. Először is nagyon örülök, hogy sikerült elvégeznem a tanfolyamot, másodszor tényleg sokat tanultam, nem csak végigültem. Szerencsére jó helyen voltam gyakorlaton, ahol nagyon jól át is adták a szakmát. Csak hát nagyon nehéz elhelyezkedni. Itt főleg a származásom miatt jönnek elő az akadályok. Nem is tudom, hányszor jártam már úgy, hogy telefonon mindent megbeszéltünk, és mikor odamentem, akkor jött a „majd értesítjük” című szöveg. Tudtam, hogy soha az életben nem fognak szólni. Nem is szóltak. De azért el lehet benne helyezkedni, hiszen én is dolgoztam azóta már három helyen is, sőt legutóbb egy eléggé jónevű étteremben. De mint mondom, a származásom miatt iszonyatosan nehéz.
– Hm. Dupla hátrányos helyzet. Melyik a nagyobb akadály: a származás vagy a hajléktalanság?
– Én azt érzem, hogy inkább a származás. Az a baj, hogy a munkaadók egy kalap alá veszik a romákat. Sokszor elég annyi, hogy az ember fölhívja a munkaadót, az megkérdezi, hogy is hívnak. Már a névből is levágja a származást, és talán húszból egy, ha azt mondja, hogy oké. Van, hogy megbeszélünk egy személyes találkozót, és ott bukik el a dolog. Végignéz rajtam, és látja, hogy nem vagyok egy luxus körülmények között élő ember. Ha lenne legalább egy alapfokú angol nyelvtudásom, talán mehetnék külföldre is. Évek óta szeretnék kijutni. Most is találtam egy állás lehetőséget, ahol Ausztriába kerestek csontozókat. Kimentem, de meg sem mutatták, én pedig nem hentes vagyok, hanem szakács. Elém tettek egy hatalmas lapockát, hogy csontozzam ki. Féltem, ha elrontom, még ki is fizettetik velem.
– Érzi-e azt, hogy valamit elért ezzel a képzéssel? Azon kívül, hogy van egy bizonyítványa, látja-e valami hasznát?
– Jó volt, mert mint már mondtam, valóban tanultunk is. No meg az sem mindegy, hogy az ember mennyit keres. Ha úgymond jól el tudnám magam adni, egy olyan helyre, ami valóban jó, akkor ez egy nagy lehetőség lenne. A szakács szakma olyan, hogy itt a végtelenségig lehet tanulni.
– Van valami üzenete azoknak, akik még nem vettek részt ilyen képzésen?
– Persze. Csinálják, mert mindenféleképpen megéri. Egyértelmű, hogy ne ragadjanak le ott, ahol most vannak, hanem képezzék magukat. Ha másért nem, azért, mert mintegy visszaadja az önbecsülését az embernek. Muszáj tanulni, hiszen ma ebben az országban, csak sima nyolc osztállyal meg sem lehet mozdulni.
