Évtizedeken át tartó – több nemzet könyvtárában, levéltárában végzett – kutatómunkám során (bibliográfus vagyok), egyszer rábukkantam egy réges-régi krónikás gyűjteményre, amelyből – nem tudtam megállni – az alábbi históriát csak lefordítottam. Olvassátok a középkori krónikás szavait:
1541 augusztusában történ városunkban, hogy egy Hares nevű diák beleszeretett Klarisszába, akit csak kétszer látott életében: egyszer a templomban, a húsvéti nagymisén, egyszer pedig a líceum kapujában, amint éppen alamizsnát osztott a szegényeknek. Az ifjút egy csapásra rabul ejtette a lány szépsége, kisugárzása, és nem sejtette, hogy szíve hölgyére más is szemet vetett. Pedig vetélytársként ott volt Eduárd, a nagytermészetű, istentelen életet élő zsoldosvezér, aki olyan gonosz ember hírében állott, hogyha megjelent a városban, a családos férfiak elrejtették előle feleségeiket, leányaikat. Ennek az embernek sértés volt mindenszava, és ha a boros kupa fenekére nézett, ember, állat menekült előle.
Egyszer azután, egy forró nyári délutánon mindhárman találkoztak városunk főterén. Klarissza egy ökrös szekéren állva az új kenyér ünnepének felkent papnőjeként éppen egy nemzeti színű pántlikákkal díszített hatalmas kenyeret emelt az ünneplő tömeg felé. A diák fátyolos szemmel, a zsoldosvezér mohó vággyal bámulta a fehér csipkeruhába öltözött tüneményt. Aztán a két vetélytárs észrevette egymást.
– Mit bámulsz, te takony? – dörrent Eduárd a diákra.
– Klarisszát.. csak úgy, mint te, mocskos rablóvezér – válaszolta Hares, és hátat fordított ellenlábasának.
– Hogy mi vagyok én?! – rikkantotta Eduárd, és azonnal kardot rántott.
Akkorát rikkantott, hogy egy holló holtan hullott le a templom tornyáról. A piaci kofák látták, hogy ebből baj lesz, és portékájukat hátrahagyva visítva menekültek. A környező házak ablakai megteltek bámészkodó emberekkel, mint a körmenet napján vagy kivégzésekkor. A diák azonban nem ijedt meg, szembe fordult a zsoldosvezérrel, és válaszul csak ennyit mondott:
– Hát, ha nem volt világos, amit az előbb mondtam, mondhatom másképpen is. Talán majd jobban megérted. Na figyelj! Das ist ein Stuhl, und dart ist eine Tür. (Ami a német nyelvén azt jelenti: ez egy szék, és ott van egy ajtó.)
Eduárd egy szót sem tudott a germánok nyelvén, gúnyolódásnak vélte, és ellenfelére rohant, hogy átalszúrja kardjával. Hares azonban ügyesen elhajolt, majd felugrott egy kecskelábú asztal tetejére, és kijelentette (persze németül): A húgom tizenhat éves nagylány, nincs már játékbabája. (Sie har keine Puppe mehr)
– Micsoda??? – ordította a zsoldosvezér. A Puppe szó ugyanis az ő nyelvén – puszta véleltlenségből – nem játékbabát jelentett, hanem egy igencsak becsmérlő szót a férfiak másfajta szexuális irányultságáról.
– Lebuziztál engem, kutyák ivadéka?! – hörögte a zsoldosvezér – Engem, aki legalább ezer nőt megbecstelenített?! Ez vért kíván! – aztán kigúvadt szemmel ismét támadásba lendült. Egy óriási ugrással az asztalon termett, de a diák akkor már egy szökkenéssel a szökőkút mellett állt, és higgadtan közölte (ugyancsak németül):
– Nekem van egy édesanyám. Az édesanyámnak is van anyja. Ő a nagyanyám. Neki nincsen már játékbabája.
Akkor egy nemesúr, látván, hogy Haresnek nincsen kardja, amivel védhetné magát, odadobta saját, jó toledói acélból készült szablyáját, mely már sok hadi vállalkozásban vele volt. Hares azonban nem vette fel a fegyvert. Tekintetét ellenfelére függesztve így szólt:
– A nagymamámnak van egy férje. A nagymamám férje a nagyapám. Neki soha sem volt játékbabája – s miközben ezeket mondta, a kút körül kergetőztek ő és a zsoldosvezér, akinek az arca már bíborszínű volt a dühtől, hisz már sokadszorra hallotta a Puppe szót. Az ablakokban álló hölgyek sikoltoztak, a kapuk alól leselkedő vénasszonyok imádkoztak.
– Védd magad, különben meghalsz, nyomorult! –kiáltotta Eduárd.
– Az apám lánya a testvérem – vonta meg vállát a diák. – A testvéremnek két szeme van, de – mint említettem – nincs már játékbabája.
A zsoldosvezér tombolt dühében:
– Klarissza kéne neked, te fattyú! Ráadásul állandóan sértegetsz! Hát persze! – üvöltötte, és tébolyultan szúrni, vágni kezdett, ám a diák olyan ügyesen ugrált, hajladozott, hogy egyszer sem sikerült eltalálnia. Az eszement kergetőzés végén a zsoldosvezér a templom előtt egy dinnyehéjra lépett, és hanyatt esett. A feje nagyot koppant a kövezeten és nem mozdult többé. Ezt látva Hares kifújta magát és diadalmasan körülhordozta tekintetét. A nemesúr, aki felkínált kardját, elismerő hangon így szólt hozzá:
– Bátor fickó vagy! De miért nem vívtál meg vele?
– Nem tudok vívni. Szerettem volna megtanulni, de anyám vívás helyett külön németre járatott. Jártam külön tornára, sőt még külön énekre is, így a vívásra már nem maradt időm. Istenem, mindent nem lehet egyszerre – bólintott Hares, és átlépve a tetemen, mosolyogva indult Klarissza felé.
Likes
Nincs hozzászólás