Mint a mesében a Tél Hókirálynője a fenti kékje földjéről, kristályjég ékköveit szerte rejti a város tereinek. A köztéri padokon a városlakók számára, a mindenhol „ismerte” egy-két nincstelen férfi és nő üldögél már a kora reggel. Az éjszaka szeles fagyos hidegét maguk mögött hagyták, kapualjakban, nyitva felejtett kukatárolókban. Érdekes a decemberi éjszaka hidegében nem lehet megbúnni szinte máshol, világ városunk számtalan utcáját megjártan sem találta „emberszó-menedékre” lelni. A Nagyapa „választotta”, az így szőtte „szociális-háló” felett: a mindenkori éjszakáink „túlélő akrobata mutatványai”, mit kihűlő testedért az angyalarcú mentőorvosnő könnyei. A megrendelte „erkölcsi-taps”, az eljátszhatta időnk minden drámája kevés: az egy ember-én –természeti rend, evolúciós-, haláláért. Kora reggel, a téren hideg-pirosa arcaik, fagysérült lábaikkal a nagyváros éj szellemvilágából tűnnek elő, lélegzetvételnyi előjogot sem követelve, a transzcendens világbélit: a birtokos rendje – megélhetem – okán, elvetnek végül is minden miszticizmust. A meg nem szokhatta, dideregte hideg, a kabát, pulóver alá bújik, míg összecsendülnek fogaink, hangot jelenítve: „- A vagyok” – csendnyi-hiperhangját a kvarc fehér fútta porhót, könnyű megfázásként megköhögve. Sorra jönnek, ülnek le a köztér padjaira, ismerik már egymást, mégsem köszönnek. A „valahol lenn” törvényét betartván, őrizte igazolványaikkal determinálván néhol világukat. Tamás a mondhatni „katona-viseletes” éjjé, a pirkadattal eltűnő „égi-fénye frontvonalán” a túlélte békéjét hirdetné. Egy kapott öko-zsákban vagy 100 darab sörös fémdoboz, a megszokta városi utcákat végigjárván gyűjtötte még a kora hajnal. Zörgeti, emelgeti a műanyag zsákot, kicsit később kivillamosozik a nagyáruházba és leadja, igaz le kell vásárolni a pénzt. Így most álmodozik azon a kapott háromszáz forinton mit is „vásároljon”, vegyen majd magának. A „városrend” szerinti mellettes padon I.Fülöpke dideregve két kezével kabátját a maga „varázslatával” igazgatja. Szent-este reggelé, a kijelzőn mutatta mínusz 5 fok, meg sem mérten is nagyon hideg lenne. I.Fülöpke az éjszakát egy kórházi osztályon töltötte. Előző nap délután rosszul lett, megszédült epilepsziás rohama lett. Csodálatos volt ágyban aludni, paplannal takaródzni. Lefürdették, így is büdös maradt. Kora este egy orvosnő megvizsgálta, -„semmi pánik a jólétre”-, következő reggelre elbocsájtották. Így jött el a mai reggele, egy pár zokniért esedezett a nővérnek, végül is levedző seb lába ujjaira húzta – úgy mezítlábasan – vasalt bakancsát, léptenkénti fájdalma a nővérszobáig gyalogolt, megkapta előző este elvette maradékos flakon borát. A kórházkapun kilépve a kora reggeli hóesésben, állt, ott állt egy jó öt percet. Egy vonaljegye sincs a buszra, pénz nélkül, éhes és fázik, minek is elindulnia – nincs hova -. Dühös, a jómaga életére-sorsára érez haragot, bölcsőfája tűzét ne más melegedje. Reflexszerű kérése, egy szál cigarettára gyújt a maradék flakonos borába kortyol, kicsi öröme, így is belefájdul a szíve a világra. Most itt üldögélhet az ismerte téren, a néhány ismerte arc jelentheti, „tudatalattija: – otthon – képzetét” a motiválta köröttes világa-szellem, így rejtheti el néki a karácsonyi ajándékot. A reggeli hatórás misére, a korai hideg időben is sorra érkeznek a hívek. András a harmincas éveit feledni próbáló férfi: „gránátos” kis üveg keserű likőrt kortyolgat el, és ennyi. A „rosszmájúak” szerint most itta el „minden vagyonát”. Az ősz eljöttéig mondhatni elégedett is volt sorsa menetével, most csupán annyit nyöghet „Anya arcát is feledte sóhaja” – „Kiállts reám barátom, és felkelek”. Igen, tovább kell mennie a hétköznapoknyi „menetben”, így remélhetni egy „boldog érkezést”. A külvárosban, egy mosoda üzemben dolgozott, nem bejelentve. Minden hétköznap délután egy óra előtt már az üzemben volt, jelentkezett a kisegítő műszakra. Egy idővel már ismerték őt, tudták jól és megbízhatóan végzi a munkáját. Így rendszeres jelleggel dolgozta végig napról-napra a kisegítő műszakot. Este tíz órakor letette a munkát, mely többek közt a mosott ruhák válogatásából állott. Az évi augusztusi tüzijátékot követően. rohamos köhögés kapta el a belvárosban. Az orvos tumort talált mindkét tüdő részen, ő meg aláírta a papírt – „saját felelősségére távozik” -, azóta nem látta orvos. Éli így a napjait, rosszullétei ismerően ismétlődnek, egyetlen biztató a „nincs még itt a halál”, de tudja ha nem is lélek, de testben már „haldoklik”. „Macskás” Anni tűnik fel a téren a villamos megálló felől, piros színű kötött sállal, fején által, álla alatt megkötvén. A szállingózó hó néhol már a megmaradta fehére, a nem számoltan is, a köztéri lámpa melletti első padra ül. Ki tudja hol töltötte az éjszakát, nem egy céda festett nő, korához képest mondhatni az általában rámondta bájosságon túl, olyan kis angyali szépséggel bír. A külvárosi kis kocsmában hol délutánonként az öt kis unicum italát elfogyasztja napról napra: mindig akad egy két kisöreg ki megbolondul a férfiasságaként, ha a nő melleihez érhet, vagy végigsimíthat tomporán. Anni így a megvendégelte, hogy az esték után már mis is történik. A biztos pénzt soha nem fogad el, egy-egy doboz cigarettát és többször hoz reggelenként műanyag dobozban, sült húsokat, házi süteményeket. Anni „tündér-szolgálata” ez: a csíkos bevásárló szatyorban hozott étel, hamar elfogy: a mindenkiot-kínáltan. Így most egy külvárosnyi városnegyed öregedő férfi-rendje számos tagja „Szerelmes” lehet a nőbe. A téren csak egy páran azok kik – közel két éve idő eltelte -, váltak ismertté majd köszönő viszony a környéken lakta idős és fiatal „ember-szavúval”. Sokan egy éjszakát, páran egy két hét napot időztek a téren, majd tovább álltak a nagyvilágban. Így ők elvetvén az udvariasság minden formáját, elhagyta – Jó reggelt, és – Jó estét formulát, ismerték meg egymást. I.Fülöpke, Anna, Tamás és András. Már csak ők emlékezhetnek miért is nevezték el Annit „Macskás” Anninak. Az ifjú korán túl, mint mindenki egyszer, a nő amint eljött a Tavasz-napsütötte jó idő három macskával: két cirmos és egy fél-perzsa cicával jött reggelenként a térre, az őszi hideg beálltáig. Itt játszottak, pihengettek-szúnyókáltak a padokon. Nem sokat tudtak az egészről, de a kismacskák itt voltak velük napról-napra, szemük látta fizikális valóként, így hát elhitték ezt is, mint az ismeretlen politikusok, nem ismerte beszédjeit. Utána elhagyták a „Macskás” jelzőt a nő így lett: a többiek „Anyakönyvi bizonyosság” szólította Szép Anna. Még a nyár elején András rákérdezett az öregurakra. Anna eljátszotta „úrinő mosoly” cseppet nevetve mondta néki, – Az öregurak pár jó szóra várnak csak, amint otthonaikban elbeszélget velük. Azt nem mondta: az „ösztön vörös ködében” az öregurak két kezükkel megkeresik a testét, De így mindennap lefürödhet is, tisztát ölthet, ad magára. Az éjszakáit követi a nappal, és akkor mit is kezdjen magával. Uram ments’ valakihez odaköltöznie az udvarlói köréből. Bejelentett lakás, sem feljelentése nincs, egy cérnázó üzemben ledolgozta tizenöt évre, kapja a szociális „baksis” járadékát, mit havonta a Nyugati pályaudvarnál lévő nagy postán vesz fel. Kis pénze okán sem berzenkedik, de elégedettnek sem mondhatja magát. Így hát a – Hova menni kérdésre” ide vezeti a lépte erre a térre. Már az „Írónő”-t is megkapta megszólításként. Igaz könyvet ír a : „Szahara utolsó szelleme” címen, trilógiát tervez, most adatokat gyűjt az íráshoz. A délelőtt télies ködfényeként által dereng, a már délidő szállingózó hóesésben. Minden fehér lesz, az utca, a tér, a szemköztes templom fala: a természet-rendje így idéz gyermeki örömöt. Egy-két turista sétál által a téren, feltűnik Kata is a metró irányából. Így tehát délidő van, hisz a lány mindennap itt van a téren, a templom előttes részen kéreget az emberektől, és a kapott forintjaival kora délután már megy is, indul valahová a másnapi „viszontlátásig”. András a mindennapos jelleg, éhségérzetét „gondolati katatónia” éli meg. Ez rövidke idő, a beszűkült tudat az a kicsiny öntudat vész el néki, léte tündére toporzékol a koponyacsontnyi sötétjében a jelent a „történniséget” követelvén. A templom falánál az öreg, szint napról-napra az „ismeretes” ember a téren. Reggeltől a most téli korai sötétedésig áll, kezében egy régi katonasapkával. Litániaszerűn mondja maga elé latinul a „Mi Atyánkot”. „Pater noster, qui es in caelis”, újra és újra a mindennapos sötétedésig. Az öregember nem beszél senkivel András szokott vele egy-két szót váltani, de így sem ismeri őt. Egy szőke, csinos fiatal nő tűnik fel a téren, pontosabban megáll a köztéri padsor előtt, Anna, I.Fülöpke, András ott ülnek „mint postagalambok a karácsonyi dísztávirat megírására várván”, így nézik a nőt, a kíváncsiságuk minden IQ-jával. – Jó napot. Szerbusztok. Kővári Alíz vagyok, egy fővároshoz közeli kisváros helyi tv-jétől. Szeretnénk kérdezni egy-két szót így karácsonykor és felvétel is készülne. A nő szavaira András egy kis baksisra gondol. Anna mellette megjegyzi: „minden híres ember dicsősége így kezdődhet”. A téren egy kis szobor az mellettin a riporternővel érkezett két fiatal férfi a kameraállványt kezdi összeszerelni, az egyikük odasétál hozzájuk, nézi mind a négyüket hosszan. – Alíz így nem oké az egész. Nézd ezeket a beesett szemeket, hogyan vegyük fel őket a „boldog az Ünnep” riportodként. – Megoldjuk Ottó a helyzetet.- És a szőlőcukor a megoldás. A másik fiatal férfi a stáb tagja a közeli kisboltból már hozza is. I.Fülöpke a kamera mellett áll, érdeklődve nézi a felvételhez szükséges kellékeket sorra. – Alíz kedves azt mindenképpen fontosnak tartom elmondani, nincs tériszonyom. A riporternő nézi a fiatal férfit, az elhangzott mondat megértésére törekszik, amint I.Fülöpke a „tő és összetett mondat dialektikájaként” folytatja: – Nagyon szívesen adnék egy mélyinterjút is. A nagyváros és az ember lenne a témakör, realista idillként -. Egy zacskó cukrot vesz elő a zsebéből a nő felé nyújtja – Francia drazsé. A nő udvariasságaként két szem cukorkát vesz el. A riportra hárman vállalkoznak Anna, I.Fülöpke és András. Eszik mindhárman a meghozta szőlőcukrot: „fura egy helyzet – véli András, de végül is a tv-s felvételre jól kell kinéznie az embernek”.
Ott állnak így hárman, I.Fülöpke még odaszól Andrásnak – Ha a kamera piros lámpája világít, akkor kezdődik a felvétel -. Később még arrébb állnak pár métert, a riporternő egyik segédje igazgatja őket. – Legyen benne a háttérben a templom is, kell egy kis „katolicizmusd”. Anna megjegyzi: – Evangélkikus templom. És kezdődik maga a riport felvétele. – Ezen a szép, ünnepi napon hogyan telik Önöknek, így az utcán élve? – A riporternő I. Fülöpkéhez fordul, az általános bevezető kérdését követően kérdezi a fiatal férfit. – Mondana magáról egy pár szót. I.Fülöpke a kamera irányába egy „legyártott” mosolyt küld. – Nagyvárosi Sapiens vagyok. A mondatot villám kérdés követi. – Homo Sapiens? – Két gimnáziumi osztállyal és egy hídépítő mérnök álommal. A Homo Sapiens egy változatának is tekintem magam. Az „Értelmes Ember” mellettin „Hangulat Ember” az utca-világában. Darwin leírta szerinti, ma is folytatódik az „Evolúció”. Visszatekintvén az „Újkő-kor” 8000 ezer évére, mennyit változott maga az Ember, és unokáink-unokái tízezer éves jövőben miképpen is fogunk kinézni? – Ön nagyon okosnak tűnik, biztos csak két gimnáziumi év van maga mögött? -. I.Fülöpke int, megpihenne szusszanásnyit, de máris éri az újabb kérdés. – Említette a hídépítő mérnöki álmát, mondana egy pár szép hidat kicsiny világunkban. – A legszebb csakis az „Öreg hölgy” a Lánc hidunk. Nagyon sok szép híd van még, nekem különösen: a New York-i Brooklyn-híd tetszik, még 1883-ban fejezték be a megépítését. Sok éven keresztül ez volt a világ legnagyobb függőhídja. – Köszönjük, hogy nézőinkkel megosztotta ezt az érdekes információt. A riporternő Annához fordul. – Így Szent-este napján, olyan kis áhítatos, békés mosolyt vélek látni az arcán. Mit szeretne tenni e mai napon? – Gyermeket szülni és nem gondolkodni azon: Jézusnak vagy Joshuának hívjam őt. A riporternő arcán el sem játszhatta a „szabta tárgy” oka-döbbenete. Egy pillanatra leáll a forgatás menete: – Majd kivágjuk ezt a részt, folytassuk. Az operatőrsegéd szavaira, folytatódik a felvétel. András is szól néhány keresetlen szót a vidéki kisváros nézőinek. Az „empátiát vesztette világ emocionális katasztrófáját vetíti fel”, még hozzáfűzi talán súlyosabb ez, mint egy nukleáris-tél, amint azt egy fantasztikus könyvben olvasta egyszer, talán Asimovtól. A kamera ezt követően premier plan a riporternőt veszi: – Így Szent-este napján, a kezdődő hóesésben a város is fehérbe öltözik, az Advent-i koszorúk minden gyertyája ég az otthonokban, így gyertyát gyújtanak csillagszórót és a fa alatt már ott lesznek a színes szalaggal kötötte dobozok a játékboltok minden ajándékával. És jó látni az utcán élőket, amint a közös szeretetünkként együtt lehetünk a városunkban, az utcákon, templomokban, fűtött lakásokban: így együtt. – Köszönjük szépen. A riporternő szavai Annáék felé. A forgatási kellékeket pakolják össze, a riporternő egy műanyag szatyorral lép hozzájuk. – Nem is tudom, egy kis alkoholra is gondoltunk. Andráson átvillan ez a „profán butaság”, egyben megilletődik. A riporternő egy zacskónyi vagy jó kiló súlya konyakos meggyet ad nékik, köszönetképpen. I.Fülöpke veszi el. A köszönetre ő is megköszöni az ajándékot. Vége a forgatásnak, úja ott ülhetnek a padon, most volt szinte délidő és már a szürkülettel jő az est. András kissé megkeseredik, a meg nem szokhatta éhségérzetét szint sztereotip gondolatmenete, „csikorog-fordul” néki a test, mint „istenes gépezet”. Így jő az est, egy falatka étek, a költő írott foszlányos sorai idéződnek fel néki „Három napja nem ettem”, és néki nem is a sok vagy kevés az mely „jelenthetne”, a „van” lenne néki, a gyomornak, mint csak a maga látta elsírta önmagát. Nem szükséges száz evangélista, így történhet hétköznapi csoda. Anna a szatyrából doboz babgulyás „varázsol elő” a mindenszerű miszticizmusaként. Kanál, villa nincs, így egymásután a dobozból kortyolják-nyelik az ételt. Jó dolog enni, így tűnik klímaváltozás szerűnek, szinte jó időnek a fagyos-hideg. Érdekes panoptikumként ülnek ott a padokon, a köztéren járva-kelvén „hós-vér-test” emberek, nékik meg ott a szellemvilágot tagadta jelenük. A tér szemköztes oldalán, a Csókavári-társulat utcaszínészei készülődnek, kezdik a műsorukat. Anna és I.Fülöpke hívják őt is, hogy nézzék meg az előadást, de ő a fejét rázza, így marad magára. Elüldögél itt a padon, a még tűrése határát jelentő hidegben és mit hoz az éj. A villamos-megálló irányából a sétáló emberek közt egy oly ismerős kabátka tűnik fel néki. Kissé hunyorgat így néz jobban, ez a rókaprémes kabát, de akkor már látja a szőke hajú leányt, arcára-lépteire ismer. Temesi Mária, az ő jegyese. A Mari az. Megpillantják egymást. András felkél a padról. Mari már szalad hozzá. Érintődésük idegivén ragyognak túl, az anyagi feletti minden szellemit túlragyogón a szerelmetest. – Ó András. Mi történt veled? Sovány lettél, piszkos vagy, mi történt veled? A lány rázza a férfi vállait, féltő kétségbeesése. – Laci öcsém hozott fel még a reggel, végig jártunk majdnem mindent, hogy nyomodra akadjunk. Egy belvárosi „melegedőben” mondták, itt megtalálhatunk. Uram Jézus, mit történt Andriskám, mi lett veled. A lány megöleli a férfit, eltolja magától. Sír és csak beszél, mondja a szavakat, mit több hónapja nem mondhatott a férfinak. – Egy lapot küldtél a nyár elején, azt írtad „Szeretlek” és hol voltál, hogy szeress, hol voltál, hogy szerethesselek! András hallgat, hogyan is mondhatná el, hónapjai lehetnek hátra. A halála csak reá tartozik, igaz mit is mondhatta róla másnak. Mari egy nagy utazó-bőrtáskából a pad fájára pakolja sorra a házi kolbászt, disznósajtot, töpörtyűt és szalonnát. A férfi a toros étekre tekint, eszébe jut Anna és I.Fülöpke. Egy röpke elnézést kér a lánytól, elhívja a színpadtól Annáékat. I.Fülöpke elszalad a közeli üzletbe, egy egész kenyeret hoz, feltűnik Tamás is, megjárta az oda-visszát, a leadott sörösdobozok árából két doboz sört hozott magával. A több napot jelentő böjtölte lakoma. András egy mellettes padhoz vonul félre a lánnyal. Hallgatja a lány szavait, és nem tud mit mondani neki. „Sebesült harcosként, már a fegyvereit a földbe temette”. Védtelensége okán a közeli halál, miképpen vigyázhatna a lányra, mi joga lenne így változtatni annak békés éltén. A lány csak beszél és beszél. András hallgatására a „nem értette” düheként fakad ki. – Szeretsz te engem sok szép leány van a Fővárosban! – Menj Mari, indulj haza. Ebben a rossz időben elég lesz Lacinak kocsival vezetni Pécsig. – Mit, Én menjek? Azt miért nem mondtad, hogy jöjjek? – Szeretlek Mari, de menj el, érted, menj! A lány kissé megzavarodik az ő szeretett Andrásától ilyen hangot még nem hallott. Egy ismeretlen embernek tűnik, így lesoványodván, elhanyagoltan, szakadtan, piszkos ruhájában. Által vágnak a téren, az út mellett parkol az ismerte piros színű Opel, Mari öccséé, Laci kocsija. – Szevasz Andris, hol a csudában voltál egy másik Galaktikában? András visszaköszön egy szolid „Jó estét”. Öleli egy pillanat időt, a leányt, emlékezni szeretne mindig a leány érintésére. Betuszkolja a kocsi hátsó ülésére, minden agressziója a világra a maga történésére, egy aprót rúg a kocsi hátsó kerék gumiabroncsába, amint az indul. Boldog Karácsonyt! – mondja maga elé a lámpa zöldjénél továbbhaladó piros Opelt nézve, magára marad a nagyvárosa esti fényében. Hátra néz, a sűrűn rákezdte havazásban a térig nem lát el, nem látja Annát, I.Fülöpkét, Tamást. Pedig ott vannak a padoknál, ez a gondolata az mely megbékíti a világgal.
2015 november, 3. díj
