Szorgos pék fia nagyon szerette édesapját, ezért ő is pék akart lenni.
Apja számtalanszor elismételte neki: “Ne miattam legyél pék. Ez nem szakma, fiam, hanem hivatás, amit szeretned kell. A lelked egy részét is belegyúrod a tésztába, attól olyan élő.” Ha a tészta nem élne, nem is növekedne. “Csak az növekszik, változik, alakul és fejlődik, ami él. A búzát hiába aratják le és őrlik meg, mégis táplál, életet ad.” Péter felnézett apjára, akinek az apja is pék volt, és az ő apja is. Szorgos pék felesége gyakran mondogatta az urának:
“Apjuk, a te ereidben vér helyett kovász folyik.”
Péter apja megtanította a szakma minden fortélyára, de azt akarta, hogy fia érezze is, amit csinál. Mikor a műhelyben végeztek kitették az illatos kenyeret és péksüteményeket a műhelyből nyíló bolt polcaira. Miután átöltöztek, Péter apja kinyitotta az üzletet.
Fiának meg kell tanulnia bánni az emberekkel, és látnia kell az elégedett vásárló arcát. A jó kapcsolatokat is ki kell építenie, hiszen a visszajáró vendég a jövő záloga.
Szorgos pék megkérte a fiát, válasszon egy kenyeret, és tegye félre otthonra.
Apja bólintására vidáman eltette pult alá. Délutánra egy fonott kalács és négy darab kifli kivételévelminden elfogyott. Ekkor lépett be az ajtón Marika néni.
“Kedveskéim, most mi lesz velem? Este érkeznek a fiamék Pestről, mit adjak az étel mellé?” Péter az apjára nézett, de az nem szólt semmit. A fiú benyúlt a pult alá és előhúzta a félretett kenyeret, majd a hálálkodó öregasszony kezébe adta. Péter nézte az apját, aki mosolygott és megveregette fia vállát.
Szorgos pék tudta, hogy fia is pék lesz, de elsősorben ember.
Jómagam, aki e sorokat írtam, szinte mindenhez eszem kenyeret. Gyerekkoromban iskolaköpenyem zsebeit is kitömtem ropogós kenyérsarkokkal.
Igaz, akkoriban négy napután is ehető volt a kenyér!
Az írás az Imrei Pékség és a Menhely Alapítvány által kiírt
művészeti pályázaton I. díjat nyert.
