Igen, te is rakodtál, szívem
Valamikor vagonból szenet,
S hullamód estél haza utána,
Szenestül-mindenestül az azonmód
Felvánszorogtál egyből az ágyra.
Később – már együtt – én is húztam az igát,
Éjszakára, hétvégre vállalt fordítással,
Kulimunka a javából, – te is tudtad –
Hoztad a kávét, vörösbort, főzted a lecsót,
Szótáraztál, ,,alámdolgoztál, lefoglaltad kiskrambót,
Hogy időben kész legyek.
Négyen – a pluszmelóból – szépen éltünk.
Örültünk minden napnak, kihívásnak vettünk
Minden új munkát, új zenét, új örömöt a skacnak.
Kavics-kacsázást a Dunán, a kvízben nyert díjnak,
Világmegváltó dumáknak, King Crimson zenének,
Gyermekünk – Kazinczyt szégyenítő – szókészletének,
Kilincsre anomím csempészett ajándéknak,
Mit magányos öregeknek vittünk karácsony táján,
Becsöngettünk, s gyorsan elfutottunk,
Higgye azt, hogy tényleg angyallal van dolgunk – ilyentájt,,
Kiskrambó szerves része volt mindennek,
S felnőtte magát nagyszerű embernek.
De te eltávoztál az élők sorából,
Nagykrambó meg gyógyíthatatlan beteg,
Évek óta nem dobban a szívem új társra,
Kivel kézen fogva várnánk a kaszásra.
Meghalok egyedül, a parkolósávra tett
Életem már semmit sem jelent.
Erőm és tartásom a végét járja,
S nem értem miért kerültem átokra,
Oly szívtelen kidobó-lapátra.
