Amikor megpillantottam az SZDSZ székházának épületét, azt hittem, mentem földbe gyökerezik a lábam. Úgy előmúltam láttán. Szűnni nem akaró szívdobogás közepette. Nem véletlenül. Közel fél évszázad meredt rám ezekről a falakról. Kora kamaszkorom már-már feledett világa.
Igen. Úttörő koromban a közeli általános iskolából térültem, fordultam meg itt. Facsemetét, bokrot ültettünk, netán gyeptéglákkal sakkoztunk a már akkor is szerte ágazó cserjék, bozontosok lábai előtt, között. Akkoriban az a felirat virított a homlokzaton, hogy ez az intézmény az MSZP ilyen és ilyen számú székháza.
Ma? Ittlétemkor? Egy nemzeti színű madár szárnyalt, lobogott, röpdösött ugyanott. A hirtelenében feltámadó friss tavaszi szélben. Vég nélküli töprengésre, meditálásra már csak azért sem maradt időm, mert javában jöttek, gyülekeztek a hozzám hasonlóan felvételre jelentkezők.
Ösztönösen néztem az arcokat. A vonásokban egykori, akkori általános iskolai osztálytársaimat igyekeztem felfedezni, megismerni. Egyikőjüket sem sikerült azonosítani!
No, majd bent az épületben, tisztább, felismerhetőbb lesz az arcmemóriám – véltem.
Ménkűt! Senkit sem ismertem fel! Egy dolog volt csak bizonyos: a DÖRGEDELMESSÉG! Akkor amikor rám került a sor, hogy regisztráltassam magam. Nem sokkal múlt egy hónapja, hogy a sokadik levélben történő felkérés hatására jelentkeztem. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy utánam nézzenek.
– Ugye te kádárista voltál? – szegeződött nekem a kés éles kérdés.
Elképedtem. Szóhoz alig jutva nyögdécseltem.
– Ha azt kell értenem e kérdésfeltevés alatt, hogy voltam-e kispajtás, úttörő, KISZ-tag, akkor igent kell mondanom. De vér nem tapadt a kezemhez!
– Micsoda? Kádár elvtárséhoz sem! – hangzott az ellenvetés.
Tollal, ceruzával is lehet gyilkolni! Ha hatalmi pozícióban vagy! Eléd tesznek egy listát, és ez és ez… Ezt a nevet kétszer aláhúzni, azt bekarikázni, emezt meg…
Atya Úr Isten! Hová kerültem? Miért jöttem ide? – dohogott bennem az önvád, úgymond, megleckéztetésem ideje alatt. Jaj, dehogy is a plakátok, a mindent elárasztó kiadványok hívó, olykor kényszerítő hatása vezérelt! Tudom, ki fognak nevetni. A hit és meggyőződés vezérelt a szabaddemokraták soraiba! Azt hittem, közel ötven évesen, hogy végre csakugyan SZABAD leszek. Lehull rólam minden béklyó, bilincs ami (dehogy arany) ifjúságomhoz kötött. A már említett politikai hovatartozásom, két házasságom is.
Hm! Mint ahogy az életben minden ez a meghallgatás is véget ért. A felvételi vizsgán megfeleltem. Mit értem vele?
Az Uzsoki utcai Kórházban dolgoztam ebben az időben – milyen érdekes – szemét- és ételszállítást végezve. Reggel szemét, dél körül ebéd…
A szabaddemokrata székházból ide küldött, keltezett leveleket rendre, sorra az intézmény gondnokától, útközben kaptam meg. Egy volt munkásőrtől! Aki visszaemlékezésem szerint a rendszerváltás hajnalán (1990!) nem nagyon tudott mit kezdeni magával. Illetve igen. Ellentmondásosan.
Amikor fizetésosztáskor sorban álltunk az iroda előtt, egy alkalommal Nagy Imre nevének elhangzásakor magából kikelve szisszent fel. Az a szemét! Fikarcnyival később, csizma nélküli lábával dobbantva ezt nyilatkozta a szemetes zsákot látva kezemben. Azért odamondogattam nekik! Oda én! Hogy a Kádár egy nagy… Ezért is kellett levetnem a munkásőr zubbonyt. Nem azért, mint ahogy azt egyesek híresztelik, hogy karriert csináltam a hivatásból…
Hát, mit ne mondjak, illetve ne írjak ezek után? Helyesbítek! Írjak csak nyugodtan. Arról, hogy milyen gyarló is az ember. Amikor megmutattam néhány kórházi dolgozónak a vadonatújonnan kiállított SZDSZ- igazolványomat, közülük néhányan nem csak néztek, hanem fordultak is! A bibliai Pálhoz hasonlóan. Egy csapásra demokraták lettek!
– Ha ennek a szemetesnek, proletármunkát végzőnek sikerült behízelegnie magát, akkor nekünk miért nem? – hallottam vissza az ilyen és ehhez hasonló vélekedéseket, alaposan kibővítve azzal az ugyancsak hirtelen jött meggyőződéssel, hogy ők csak kényszerből voltak kommunisták, e párttal szimpatizánsok.
Elképesztő, de közelebb állok a valósághoz, ha úgy fejezem ki magam, hogy vérlázító volt hallgatni ezeknek a 301-es parcellából hozott beszámolóit, híreit.
Bevallom, ennyi idő után ma sem tudok indulatok nélkül írni életem ezen időszakáról.
Nem lennék korrekt, szavahihető, ha nem számolnék be ebből a nagyon is kérdőjeles világból arról is, hogy lakhatási lehetőségem nem lévén – közvetlen főnökeim megengedték, hogy az öltőzőben tengessem heteimet, éveimet. Miért ne? Vélhették. Göncz Árpád is egy cellából került a köztársasági székbe. Belőlem is lehet valaki…
Nem lett! Sem itt, sem másutt! Enyhén szólva…
Történt, hogy a szemeteszsákokkal színültig telt kocsi egész rakománya ledőlt. Nagy sietségemben, mert már vészesen közeledett a másik szállításnak az ételhordásnak az ideje.
Mit tesz Isten, akkor sújtott le rám így a sors pont a lift előtt, amikor a fülkéből a zuglói szervezet egyik prominens alakja igyekezett kiszállni, karján egy láthatóan beteg rokonával.
Villám nem sújthatott volna le rám hatásosabban! Valami ostoba, véletlen folytán betegápolóként voltam nyilvántartva. Akkor mi ez a szemétáradat?
Törvényszerűen következett be szárnyszegésem! Az utat ehhez nem is ez a szemét, úgy sokkal inkább egy volt kommunista egyéniség miniszterelnökké történt választása nyitotta meg. Az… egyszeriben feltámadt a reménység.
Lehet, hogy mégis lesz visszarendeződés? Valósággal hátba döftek a sanda kínai tekintetek.
Az eképpen viselkedőknek, vélekedőknek kapóra jött a kórház két fontos beruházásának megkezdése.
A kazánház és a mosoda torzón égnek meredő falai között valóságos színesfémbánya nyílt meg, amit az itt dolgozó munkások nappal leszereltek, gondosan félretettek, azokat a portás ébertelenségét kihasználva az éj leple alatt sorra-rendre ellopta valaki. Valakik. E körbe tartoztam én is.
Amikor nem – tudom már hányadszor – szokásos magabiztossággal kis csomagommal igyekeztem kislisszolni a főportán, állj parancsot kaptam. Nem sokkal később ugyanígy megkaptam a munkakönyvemet is… Hogy az ilyen jellegű teherrel megrakott, a városba igyekvő targoncákat a teherportán miért nem ellenőriztek? Nem csak a jó ég tudta! Azoknak utasai nem voltak Szabaddemokraták!
Nos, hát ez volt az első kirúgásom.
A második?
Érdekes módon a párt székháza körül is nagyjából ebben az időben történt a felújítás, átalakulás. Amikor a közeli ivóból futva, csak nem ajtóstul akartam berohanni a földszinten lévő tanácsterembe. A hirtelen elém táruló kép megtorpanásra késztetett. Középen mindössze ketten ültek. A falak friss, kápráztató ragyogásában. A polgármester és a kultuszminiszter. Mélyen maguk elé meredve. Az emeletről pezsgős palackok durranása hallatszott. Naná, hogy nem rohantam fel nyomban, ahol ugyancsak szemkápráztató ragyogás fogadott.
– Valami baj van a főpolgármesterrel, hadarta később közénk vegyülve a miniszter. Egyszerre két csapás is érte. Közölte megrendülten az ottani hallgatóság előtt. Valójában mi történt? A gyöngyöző ital megtette hatását. Ekkor követtem el azt a hibát, ami miatt szégyelltem többé betenni lábam az épületbe. Az egyik előttem hivalkodó palackot egy óvatlan pillanatban a zakóm fedezékébe rejtettem, s aztán iszkiri.
Amint bólésan botladoztam a rám boruló késő esti félsötétben, hallani véltem nagyanyámnak a forradalmi időkben elhangzott, suttogásba fulladt szavait. A rádió előtt ülve, rendkívüli adást hallgatva.
– Hiszen ezt a Nagy Imrét én ismerem! Ott lakott Kaposváron tőlünk nem messze. Hogy miniszterelnök lett ebben a zavaros időkben, nem gondoltam volna.
Hm. Hm. Nagy Imrének nevezték azt a gépkocsivezetőt is akivel együtt utazgattam a kórház érdekében.
Hát nem volt kézenfekvő, ésszerű a Szabaddemokraták soraiba állni?
Mi az ördögöt kerestem volna a többi párt irodája előtt? Hol jutottak eszembe ezek a gondolatok? Nem fogják elhinni! Egy fiatal koromban Trófeának nevezett étterem előtt. Szégyellem leírni, hogy akkor mi éktelenkedett a homlokzaton. Ez: DE JÓ POPÓ BÁR.
Ennyit változott volna a világ?
Végzetül.
Amikor a minap – rossz magyarsággal kifejezve – erre a környékre csámborogtam, a ház állt. Madár nélkül, dísztelenül, vakon. Mementóként. Mint egy temetői épület. Ravatal… Én még élek. Csak azt ne kérdezzék tőlem, kedves olvasóim, hogy miért. Nagyon kérem erre önöket.
2012 február, különdíj
