582. szám Vers

Sorsvallók

Szerző:

Az Úristen egyszer csak megunta, hogy Magyarországról egymásnak homlokegyenest ellentmondó hírek érkeznek. Egyfelől csupa örvendetes jelentés, úgymint: Magyarország jobban teljesít, nő az életszínvonal, az emberek boldogok, csökken a munkanélküliség, csökken a bűnözés, családsegítő programokat vezettek be és bekerült az alkotmányba a keresztény nemzeti identitás védelme. Másfelől azonban szomorú, sőt, vérlázító dolgokról szólt a fáma: elviselhetetlen a nyomor, a lakosság egy százaléka hajléktalan, több mint harmada mély szegénységben tengődik és a sekély szegénységben élők aránya is több mint ötven százalék. Az emberek mogorvák, depressziósok, a negyven felettiek szinte kivétel nélkül betegségekkel küszködnek. Alkoholisták, öngyilkosok számát tekintve dobogós helyen áll az ország a világban, a bűnözés is rendkívül magas. Ja, és évente egy kisvárosnyi lélekkel fogy a népesség és rengetegen menekülnek külföldre. Magához rendelte tehát Mihály arkangyalt, parancsba adta neki, tegye le szárnyait, lángpallosát, változzon át egyszerű, szürke egérré, akarom mondani, egyszerű, szürke emberré (csak semmi feltűnés), és legott induljon Budapestre kideríteni a valóságos, színtiszta, makulátlan igazságot.
Az álruhás Mihály arkangyal meg is érkezett 2016. szeptember 30-án hajnalban a Kelenföldi pályaudvarra, mint szimpla, de szimpatikus utas. Huszonnégy órányi időt kapott, egy valamirevaló főangyal ennyi idő alatt játszva kiderítheti mi a való és mi a hamis – vélték az égiek. Leballagott a peronról az aluljáróba, ahol több volt a vízszintesen tartózkodó, hortyogó lélek, mint a függőleges testtartású, dolga után látó. Ezen elcsodálkozott: hogy lehet, hogy ilyen sokan kénytelenek itt tölteni az éjszakát a továbbutazásra várván – mert azt hitte, az alvók csak ottrekedtek éjszakára. Kinyitották a metrólejárót és Mihály éppen indult volna lefelé, amikor az egyik pokróc alól két kócos emberfej bukkant elő, majd lassan előkászálódott rozoga testük is. Nyomban megszólította őket, dehogy szalasztotta volna el ezt a remek alkalmat.
– Hová utaztok, gyermekeim az Úrban?
– Mi van, mi van?
– Honnan hová igyekeztek, és mért kellett itt megszakítani az utazásotokat?
– Sehová sem utazunk. Még hogy utazás, olyan drága dologra nincs nekünk pénzünk!
– Hát akkor miért itt alszotok, miért nem mentetek haza?
– Haaazaaa?! Hová haza?! Nincs nekünk lakásunk.
– Nincs otthonotok? Ez lehetetlen! Isten valamennyi teremtményének van otthona! A csiga a hátán hordozza a házát, a róka, a borz odút ás magának, a madarak fészket raknak. Ti talán lusták vagytok házikót építeni?
– Építkezni?! Miből, és hová?! Minden talpalatnyi földnek van tulajdonosa, tehát először is venni kellene egy darabot, aztán építési engedély és tervrajz is szükséges, persze mindkettő pénzbe kerül, az építőanyag is borzasztóan drága, mesterembereket kell felfogadni jó pénzért, bútorokat vásárolni, mindez sok-sok pénzbe kerül, nekünk viszont egyáltalán nincs pénzünk. Az állatoknak, madaraknak könnyű, ők szabadok, az ember viszont rabszolga, a pénz rabszolgája, tudhatnád, hogy így van, te idióta. Honnan jöttél, te hülye, a Marsról?!
– Én Mihály arkangyal vagyok és a mennyországból jöttem. Azt tanácsolom nektek, forduljatok Jézus Krisztushoz, ő megsegíti a rászorulókat.
– Na, most már elég legyen! – ordított bele a condrái alól éppen előbújó egyik csöves a beszélgetésbe. – Takarodj a büdös francba, nem hittérítőkre, hanem megfizethető bérlakásokra van szükségünk.
Az álruhás főangyal körülnézett, látta, mindenfelől dühös arcú, borzas emberek közelednek, jobbnak látta eliszkolni. A metróban ülve töprengésbe merült: „Lám, itt van ez a szupermodern metró, itt van ez a szépen kiépített aluljáró, ez bizonyítéka annak, hogy jól mennek a dolgok. Ugyanakkor ott van az aluljáróban az a rengeteg nyomorgó, élő bizonyítéka annak, hogy rosszul mennek a dolgok. És ez még csak a felszín, az első benyomás. Vajon mi minden fog még kiderülni a következő huszonhárom órában?”
„Rákóczi tér következik” – hallatszott a hangszóróból. Emlékezett rá, hogy ez egy bűnös hely volt nemrég, kurtizánok árulták a testüket, ezt a teret feltétlenül meg kell vizsgálnia. Felment a felszínre, ám nagyot csalódott, semmi különöset nem tapasztalt. Csavargott a Józsefvárosban, vizsla szemekkel figyelt, vizsla fülekkel fülelt. És egyre inkább úgy érezte, Magyarországon nagy a baj, de azért mégse akkora, hogy Istennek be kellene avatkoznia. Néha igen furcsa dolgokat látott, mint például az a család a piros lámpánál. Apa, anya, köztük öt év körüli kicsi lány. A felnőttek a telefonjukkal voltak elfoglalva, a gyerek terpeszben állt köztük, egyik lába szorosan az apja, másik az anyja lába mellett, de azokat zavarta a dolog, kicsit arrébb húzódtak, aztán megint, a gyerek viszont újra és újra a lábuk mellé csúsztatta a sajátját, míg végül szabályos spárgát nem csinált. És sírva fakadt. Az apja talpra rántotta, az anyja rászólt, hogy ne idétlenkedjen, és mindketten megint a telefonjukat babrálták. Zöldre váltott a lámpa, a szülők indultak, oda sem pillantottak a gyerekre, jön-e velük vagy sem.
Déltájban a Dankó utcában hosszú, rosszul öltözött emberekből álló sort fedezett fel, megtudta: hajléktalanok várják az ingyenkonyha nyitását. Elszomorodott, mert a nyomorultak sora szörnyen hosszú volt. Mégiscsak borzasztó, hogy ilyen sok a nincstelen nyomorgó ebben az országban. Ment tovább. A Mátyás tér egyik kapualjában fiatal lány álldogált miniszoknyában. Amikor az ég álruhás küldöttje odaért, a lány szétnyitotta kabátját, megmutatta meztelen felsőtestét (gyönyörű melleit) és szóban is kínálta magát csábítóan dallamos hangján. Mihályból előtört a hittérítő lélekmentő, elkezdte a leányt megtéríteni: ékes szavakkal ecsetelte a pokol kínjait, édes szavakkal a mennyország boldogságát, és természetesen megesküdött arra, hogy Isten határtalanul jó és kegyelmes, és a megtért bűnösöket mennyei malaszt várja, ha tiszta szívből megbánják bűneiket. Mindenáron le akarta beszélni a kéjhölgyet lélekölő foglalkozásáról. Talán sikerült volna neki, ha elő nem kerül a ringyó stricije, aki minden teketória nélkül egyszerűen leütötte, aztán lábánál fogva a tér sarkáig húzta az álruhás főangyalt.
A megalázott égi küldött hamar magához tért, erősen vérzett az orra, alig tudta elállítani. Eltámolygott a Népszínház utcáig, beesett az első kocsmába mosakodni. Szörnyen szomjas volt, kért tehát egy pohár bort. Jézus is ivott időnként borocskát, így hát az angyaloknak sem bűn, pláne, ha veszélyes felderítést végeznek álruhában. Elővette húszezresekkel tömött pénztárcáját, amit a kricsmi népe persze kisasolt. Nyomban a barátja lett mindenki. Felajánlották, hogy annak a szemétládának, aki őt megverte, kitapossák a belét csekély negyvenezerért. Mihálynak eszébe jutott Krisztus tanítása: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!”. Kenyér épp nem volt keze ügyében,
a dobálózást tehát nem forszírozta, de a bosszúállást is méltatlannak tartotta, az ajánlatot tehát elhárította. De azért hálás volt a lebuj népének, mindenkit meghívott egy italra. Sikere volt, egyre több kocsmabútorral haverkodott össze, még az is előfordult, hogy őt hívta meg egy szimpatikus fiatalember egy italra. A fiú a csinos, szolidan viselkedő barátnőjével érkezett a borozóba, és rögtön haverkodni kezdett az álruhás főangyallal. Kis idő után kapacitálni kezdte újdonsült barátját, menjenek valami jobb helyre, elvégre a barátnőjének ciki ilyen lerobbant helyen lenni. És azt is megígérte, néhány bennfentessel, szociológussal, politikussal, közgazdásszal is megismerkedhet majd, akik természetesen szívesen segítségére lesznek feladata elvégzésében. Majd ők elmondják a valóságos valóságot az országról, a makulátlan igazságot fogják elé tárni. Aztán az arkangyalnál váratlanul filmszakadás állt be. Se kép, se hang.
Amikor magához tért, késő este, a Városligetben találta magát, egy padon feküdt, bámulta a színes levelű fák koronáját. A pénztárcája pedig eltűnt. A feje kóválygott, a gyomra égett. Némi lelkiismeretfurdalást érzett, de az eltörpült a többi baja mellett. Nagy nehezen feltápászkodott, borzasztóan éhes, iszonyúan szomjas volt, pénze viszont nem volt, ital, élelem vásárlására tehát még csak gondolni sem volt értelme. Most értette meg, mit is jelent az, amit hajnalban a csöves mondott neki: az ember rabszolga, a pénz rabszolgája. És ha valakinek nincs pénze, az még csak nem is rabszolga, nem is ember, az senki, az semmi. Az bizony csupán éhes farkas, elszáradásra ítélt növény. Egészen a Blaha Lujza térig gyalogolt, közben kéregetett, de senki sem szánta meg egyetlen fillér erejéig sem, pedig mindenkit megszólított, élelmet is kéregetett. Csakhogy egyetlen falat kenyeret, egyetlen korty vizet sem adott neki senki.
A Blahán megállt. Rettentően fáradt, levert, fásult és szomorú volt. Leült az aluljáróban a kőre, hátát a falnak támasztotta. Pár perccel később egy hajléktalan telepedett mellé, az előkelőbbek közül való, terjedelmes gurulós bőrönd tulajdonosa. Vastag takarókat, párnát varázsolt elő a kofferből és megágyazott magának. Aztán éthordó, kenyér, két liter bor került elő, és hozzálátott fejedelmi vacsorájához. A kifosztott, eltikkadt, éhes, szomjas Mihály, aki a szörnyű megpróbáltatások következtében egészen picike Misike lett, nyálát csurgatva nézte. Az elitcsöves befejezte táplálkozását, a maradékot odalökte Misikének, aki két pofára habzsolta a jó, zsíros-szaftos sárgaborsó-főzeléket, pedig hús már mutatóban sem akadt benne. Aztán borocskát is kapott, karcos borocskát, ám a karcos vinkó is fejedelmi ital a csaknem szomjanhalónak.
– Fogadni mernék, kezdő csövi vagy te.
– Ááá, neeem, dehogy vagyok, csak ezt az éjszakát kell valahogy kihúznom.
– Szóval, még reménykedsz – mondta nevetve az elit otthontalan.
– Mondom, csupán ezt az éjszakát mérte rám az Úr, reggel mehetek haza!
– Haza?! Hová haza, te buta, hát hol laksz?
– Megyek fel a menny… megyek haza a menny… – elakadt, a szúrós, gúnyos szempár belé fojtotta a szót.
– Nos, öcskös, hová haza?
– Megyek vissza a menyasszonyomhoz – nyögte ki végül Mihály.
– Na, már megint itt vannak a jagellók.
– Kik vannak itt? – nézett körül a Misikévé züllött Mihály arkangyal.
– A jagellók. Fakabátok. Zsaruk. Zsernyákok. „Őrzünk és védünk” a jelszavuk, de a bűnözők hajkurászása helyett bennünket, szerencsétlen, nincstelen hajléktalanokat zaklatnak naponta többször is, mintha a mi bűnünk lenne, hogy szegény az egész ország.
Hat pár rendőrcsizma kezdte el igazoltatni az aluljáró népét. Az alvókat gumibottal bökdösték, amíg fel nem eszméltek. Senkit sem hagytak ki. Hozzájuk értek, az álruhás égi küldöttnek semmiféle irata nem volt, bevitték tehát a rendőrségre. Másfél órányi várakoztatás után fiatal, izmos hadnagy elé vezették.
– Mi a neve?
– Mihály arkangyal vagyok.
– Na, ne szórakozzon itt nekem! Hogy hívják!!
– Mihály arkangyal vagyok a mennyországból, azért küldött a Mindenható Úristen a Földre, hogy…
Hatalmas pofont kapott. Lerepült a székről. Felállt, rettenetes ütés következett a gyomrára. Meggörnyedt, úgy maradt. Záporoztak a kérdések és a nyaklevesek. „Mi a neve? Mikor született? Hol született? Anyja neve? Hová lettek az iratai? Hol lakik?” Semmire sem válaszolt. Félórán keresztül ment ez így, akkor megunták, bevágták egy üres zárkába. Fásultan várta a hajnalt.
Kora reggel visszakapott szárnyaival, kezében lángpallossal ott állt főnöke előtt, és beszámolt budapesti kalandjairól. Az Úr bosszankodva vonta össze szemöldökét. Kevés ideje volt, az Androméda-ködben kitört a bolygók között a háború, a Tejútrendszer középpontjában, a fekete lyuk közvetlen közelében még nagyobb baj történt: leitták magukat az óriási naprendszerek, imbolyognak, tántorognak, félő, hogy tömegesen zuhannak bele abba a fránya feneketlen fekete lyukba, sürgősen tenni kell valamit, különben az egész Tejútrendszer a feje tetejére áll. És akkor egy ilyen bagatell dolog, mint Magyarország sorsa, elrabolja a drága idejét.
– Idefigyelj, Mihály, huszonnégy órát töltöttél ott, tessék végre nyilatkozni: mi az igazság, mi a helyzet odalent, be kell avatkoznunk Magyarországon avagy sem?
– Fogalmam sincs, Mindenható Uram – vonogatta vállait Mihály.
– Ne bosszants, mert lefokozlak közangyallá! Javasolj már végre valamit!
– Azt javaslom, küldjünk le hosszabb időre egy légiónyi angyalt Gábriel arkangyal vezetésével, hadd vizsgálják meg tüzetesen az egész országot.
– Miért nem mész le te magad megint?
– Jaj, édes jó istenem, engem köröznek Magyarországon, mert megszöktem a fogdából, hogyis mehetnék oda vissza!
– Jól van, menjen hát Gábriel, holnapután hajnalban induljon, két hetet kap, meg légiónyi angyalt a legtapasztaltabbak közül.
Éppen abban a pillanatban, amikor megtörtént az isteni döntés, Budapesten kinyitották a fogda ajtaját, vitték volna az őrizetest kihallgatásra egy keszeg kis öreg őrnagy elé, ám a cella üresnek bizonyult. Azonnal vizsgálatot indítottak, melynek során megállapították, hogy megtörtént a lehetetlennek tűnő dolog, megszöktek a bezárt cellából. Újabb vizsgálatot indítottak, aztán megint, és megint, és azóta is vizsgálódnak, és még sokáig vizsgálódni fognak, hacsak valamelyik illetékes el nem olvassa ezt a tudósítást.

Kapcsolódó írások