Magányosan teltek a napjaim, mióta az autóbalesetem volt. Soha nem felejtem el azt a fájdalmat, testvérem sikítását, a vér látványát. Nem láttam még halott embert, csak akkor először. A testvéremet. Ott feküdt az aszfalton, mint egy bábu. Mellé kúsztam volna, de nem ment. Kétségbeesetten szólítgattam, de nem válaszolt. Bíztam benne, csak elájult vagy sokk hatása alatt van. De tévedtem. Szirénázó mentőautó érkezett, egy nyugodt férfi a nyakamra tette kezét.
– Ő még él! Gyerünk gyorsan ellátni.
Mi az, hogy ő még? Kérdezni akartam, de nem tudtam. Legközelebb a kórházba tértem magamhoz, ahol édesanyám zokogott az ágyam fölött. Erőtlenül ránéztem, mire ő egy percre abbahagyta a sírást, és mint egy újszülöttre, nézett rám, majd újra sírásba kezdett.
– Anyuka, mi történt? Miért sírsz?
– Kisfiam… a húgod a meghalt. Az egyetlenegy kislányom.
Pokoli erős fájdalmat éreztem a szívemben, a testi problémáimat azonnal legyőztem, ki akartam ugrani az ágyból, de nem bírtam megmozdítani a lábaimat. Ekkor lépett be édesapám a szobába, most is erélyes és nyugodt volt, mint mindig. Soha nem láttam megtörve. Most se.
– Fiam, tolókocsiban kell leélned a hátralévő életed, és örülj, hogy te még élsz.
Erre anyukám még jobban elkezdett zokogni, én meg ott feküdtem, mint egy darab fa az ágyban. Nem bírtam megszólalni. Apám keménysége még jobban összetört. Meghalt a húgom… Az nem lehet. Reggel még hozta a babáját, hagy jöhessen velünk ő is. És most meg valahol fekszik élettelenül. Nagyon szerettem őt. Késői gyerek volt, de édesanyám ragaszkodott hozzá, hogy legyen még egy kislány. Felépült a rákból, és rá nemsokára teherbe esett Anasztáziával. Mindenki azt tanácsolta neki, vetesse el a kora miatt, de szerencsére nem tette. Most meg 6 évesen el kellett mennie. Soha nem fognak a szüleim ebből a lelki sokkból kigyógyulni, de én sem. Nem bírok többet lábra állni, menni vagy szaladni, ez is a gondolataim között volt, és kétségbeesést okozott, de nem ezzel foglalkoztam. Miért nem én haltam meg? Én vezettem az autót. A balesetet nem én okoztam, de én vittem el magammal a hugimat.
Egy év eltelt. Az orvosok lemondtak róla, hogy újra tudjak járni. Az egész életem megváltozott, semmi sem maradt a régi. Ha festettem volna vagy író lettem volna, azokat a dolgokat úgyis tudnám csinálni, de nem ezek érdekeltek. Szüleimnek van egy lovardája, én kissrác korom óta lovagolok. Tisztában vagyok vele, hogy tolókocsis emberek is lovagolnak, de én úgy nem akarok. Nem is megyek a lovak közelébe, pedig ők mindig képesek voltak megnyugtatni. Mindent elmondtam nekik, ami történt velem, és hegyes fülekkel figyeltek rám úgy, ahogy még senki sem. Lehet, hogy azt hiszik, cserbenhagytam őket. Pedig nem így van, egyszerűen csak nem vagyok képes a közelükbe menni. Emiatt el is adták a lovamat, én pedig el sem búcsúztam tőle. Képek vannak kirakva róla és a húgomról. Nekem már csak az álomvilág maradt. Éjjel sokat álmodok, kettőjükről. Anasztázia csárdáson ül, én meg tanítom, mit hogyan csináljon. Sokszor kért, tanítsam meg lovagolni. Megígértem neki, kezdetnek kapott is egy pónit. Diót. Őt nem volt képes édesanyám eladni. Valahol nem is bánom, hogy kint van még az istállóban, ő is haza várja a kis gazdiját. A barátaimat is elvesztettem. Egy ideig átjártak még hozzám majd közölték velem, hogy én egy lélegző halott vagyok. Igen, az vagyok, tudok róla. Nem is tudom, miért vagyok még ezen a világon. Elvesztettem a kettő legfontosabbat, a hugicámat és a lovakat.
– Kisfiam nem zavarlak?
– Nem zavarsz, anya, te soha.
– Ma lenne hét éves Anasztázia. Lesz egy emlékezős születésnapi zsúr lent az udvarban. Szeretném, ha kijönnél rá. Egy éve nem mozdultál ki a lakásból. Tudod jól, nekem hogy fáj az elvesztése, mégis csinálom a dolgomat apáddal.
– Rendben ott leszek. De nem sokat.
Megígértem, hogy ne okozzak fájdalmat és csalódást. Pedig nem akartam rajta részt venni. Fel fogja tépni a sebeket. Azokat, amik még be sem gyógyultak. Lassan legurultam az istálló mellé, a rokonok már ott voltak. Mindenki siránkozott, engem meg egy élő halottnak néztek. Alig mertek hozzám szólni, lehet, azt hitték, kísérteni fogom őket álmukban? Nem bírtam sokáig a jajveszékelésüket. Nem is látogatták soha a lányt, most meg itt sajnálkoznak. Inkább hátramentem apámhoz, aki a lovakkal volt elfoglalva, mint mindig. Nem is értettem magamat, miért jöttem át hozzá, ő is meg volt lepődve. Történt pár változtatás az istállóban, az én lovam helyén egy fekete kanca állt. Gyönyörű volt, egy pillanatig néztem, amit faterom észre is vett.
– Gyönyörű állat, mi? Mégis vágóhídra esélyes.
– Tessék? De hát miért? Fiatal és jó a tartása. Mi történt?
– Ő egy versenyló, és beteg a gerince. Gyógyíthatatlan. Nem lehet rajta többet lovagolni. Pár hetet még itt lesz, mert a gazdája nem akarja fölöslegesen tárolgatni, innen viszi rögtön a vágóhídra.
– Igazságtalan az élet. Gyönyörű és elveszik tőle az életet. Pedig élhetne még. Igaz kicsit másképp, de élhetne.
– Akárcsak te, fiam. És mégis mit csinálsz? Leéled az életed ehhez a vashoz kötve, pedig tehetséges vagy. Feltalálnád magad.
Nem voltam felkészülve a kioktatásra, gyors pillantást vetettem a szépségre, majd visszagurigáztam a szobámba, ahol tovább álmodoztam. Hamar rám sötétedett, de nem bírtam elaludni. Arra gondoltam, kint van egy ugyanolyan lény, mint én. De rá a biztos halál vár. Pedig élhetne. Nem bírtam ki, hogy ne menjek le hozzá. Csak egyszer megérinteni, látni a szemében a halál közeledtét. Ugyanott állt, mint délelőtt, ő sem aludt, barátságosan nézett le rám és a fejét az ölembe hajtotta. Meglepődtem, hisz nem is ismert, mégis közvetlen volt és nyugodt. Beletúrtam hosszú, hullámos sörényébe, remegett a kezem. Éreztem a húgom jelenlétét. Mintha ott állt volna. Ebben a pillanatban Dió felnyerített, vidáman, pont úgy mikor a testvéremet meglátta régen. Megrémültem, a szívem majd kiesett a helyéről, az állat még mindig az ölembe hajolt, és én még mindig cirógattam selymes szőrét. Majd halkan elbúcsúztam tőle, és otthagytam egyedül. A szobámba visszatérve hamar álomba merültem. Egy legelőn álltam és sétáltam a kanca körül, aki fel volt nyergelve. Odaléptem hozzá, ledobtam róla a nyerget, és felpattantam a hátára. Egy tóhoz vágtatott velem. Ő határozta meg az utat, én nem szóltam bele. A tó mellet a kishúgom ült a fűben a babájával.
– Szia bátyuska! Örülök, hogy eljöttél. Várok már rád egy ideje. Szeretnék tőled elbúcsúzni, és megkérni valamire.
– Édes kis húgocskám, kérlek, maradj velem. Mióta elmentél, minden megváltozott. Nagyon szeretlek és hiányzol nekünk. Kérj bármit!
– Nekem is hiányzol! De nem maradhatok. Hamarosan felkelsz, és én többet nem jelentkezem. Most érzed, milyen érzés újra lovagolni, és ami a legfontosabb, hogy egy olyan lovon, aki ugyanolyan sérült lelkileg és testileg, mint te. Ő a te társad, akitől tanulhatsz nagyon sokat. A kérésem az, hogy ne engedd, hogy elvigyék. Legyen ő a tied. Én kerestem meg őt neked.
– Köszönöm. Vigyázni fogok rá, és foglalkozni fogok vele.
Leszálltam a lóról, átöleltem Anasztáziát és felültettem az állat hátára, hangosan nevetett. Olyan jó volt hallani. Megkerültük párszor a tavat, közben elmondta nekem, nem fájt semmije. Amikor sikított egyet, akkor szállt ki a lelke a testéből. Azóta velem van, de amiért csak az önsajnálatba menekültem, nem éreztem. Ma, hogy lementem az istállóba, érezhettem meg. Örül neki, hogy sikerült megmentenie engem.
Hirtelen ébredtem fel. Mindenre tisztán emlékeztem. Boldogság töltött el. Amennyire csak tudtam, siettem az istállóba, ahol a szüleim dolgoztak már.
– Édesapám, szeretném Anit! Kérlek!
– Fiam nyugodj meg nekünk is hiányzik.
– Nem a hugimat, ő jól van. Szeret minket! A kancát szeretném, aki Ani lesz.
– Biztos vagy benne? Komolyan gondolod?
– Soha nem gondoltam még semmit se komolyabban.
A húgom megmentette az életemet, kaptam tőle egy új lehetőséget az életre. Egy olyan szeretettel teli lényt, mint én vagyok. Régen, lóháton szabadnak éreztem magamat. Már nem ülhetek fel rá, mégis szabadabb vagyok, mint bármikor.
2012 április, második díj
