György Péterrel beszélgettünk a filmről
1944-ben Auschwitz-Birkenau lágerben a fogoly Auslander Saul a munkáját végzi a Sonderkommando tagjaként. A megsemmisítésre ítélteket a gázkamrákba tereli, a holttesteket átviszi a krematóriumokba, a hamvakat elszállítja, és a folyóba lapátolja, takarít a következő transzport érkezése előtt. Egy nap Saul az elégetésre váró holttestek között a saját fiát véli felfedezni. Ettől kezdve minden elkövet, hogy a gyerek holttestét megszerezze és rabbit találjon. Mindent felad a reménytelen küzdelemben, hogy a fiút méltóképpen eltemesse.
Nemes Jeles László filmje bevezet bennünket a gázkamrába, elvisz a krematóriumig, láthatjuk a Sonderkommando „életét”. Mindehhez egészen egyedi filmnyelvet használ, a kamera a főhős fejére, arcára koncentrál egészen közelről, a borzalmas eseményeket pedig, a nézőnek kell, lehet elképzelnie.
A filmről, a film témájáról, hatalmas sikerének okairól György Pétert kérdeztük.
A film óriási sikerében mennyi része lehet a témának?
Nem gondolom, hogy a téma miatt ekkora a sikere, hiszen évente több holokauszt témájú film is készül. A Saul fia filmként nagyon jó. Természetesen holokauszt filmként is más, mint a többi, egy egészen új dimenzióját veszi elő ennek a témának. A holokauszt filmek legnagyobb problémája, hogy mindig lehet tudni, hogy az egy utólagos rekonstrukció. Mindig minden filmen, amit látunk a kép minden részében éles. Itt pedig, csak egyes pontokon éles. Ez nem egy öncélú trükk, hanem megkönnyíti számunkra, hogy a nézhetetlent nézzük, bármilyen nevetséges, mert nem kell látnunk folyamatosan, csak utal rá a kép, hogy ott a háttérben mi történik. Nem kell szembenézni ezzel a nyomorult hiperrealizmussal, amivel szembe kell nézni, például a Sorstalanságban, amit én rettenetesen rossz filmnek tartok emiatt, mert egy hollywoodi mélységélességgel létrehozott giccsfilm. Ugyanez a probléma áll elő a Zongoristában, és a Schindler listájában, hogy hogy néz ki a gettó újrafilmezve.
Nemes Jeles László filmje olyan minőségű alkotás, amilyennel a Tájkép csata után című film óta – melyet Wajda készített egy Borowski novella alapján – vagy az orosz Jöjj, és lásd! című film óta nem találkoztam.
A siker tehát a film eszközeiben rejlik, mint a sajátos filmnyelv, vagy az operatőri munka? Jó nekünk az, hogy a teljes kép kialakításához a saját fantáziánkat használhatjuk?
A rendező teljesen új vizuális világot teremt. Az optikai tartomány részének tekinti a homályos dimenziót. Ezáltal meg is vagyunk segítve, meg magunkra is vagyunk hagyva. Egyszerre könnyebbedik is, de nehezebb is lesz a helyzetünk. Ez a kettősség nagyon fontos. Azt, hogy ezzel meg vagyunk ajándékozva, vagy meg vagyunk verve, mindenki maga döntheti el.
Az operatőr munkáját is a film rendezőjének kell betudnunk, mert – akármilyen kegyetlen – az operatőr akkor kerül elő, ha nem jó a film. Azt, hogy az operatőrnek mi a dolga, a rendező határozza meg. Erdély nagyszerű munkát végzett, de a rendező teremtette meg számára, a lehetőséget, hogy így dolgozhasson. Ilyen értelemben ők sziámi ikerpár.
Ez a technika egyedülálló a filmtörténetben?
Nem tudok arról, hogy valaki a homályos tartományt ilyen dramaturgiai konzekvenciával és ilyen mérhetetlen pontossággal használta volna.
Röhrig Géza színészi játéka miként hat a film sikerére?
Valószínűleg jót tesz neki. Itt nem is egy színészi alakítás volt a probléma, hanem, hogy egy arcot látsz, egy a pokol elől menekülő ember arcát, és ettől te is ugyanúgy menekülsz, mint ő. Röhrig láthatóan azonos ezzel a problémával. Ő elég egzaltált figura, nagyon bonyolult és érdekes életű ember, láthatóan nagyon összeforr ezzel a szereppel. Ő Saul.
Kockázat volt vagy szerencse, hogy nem ismert színészt választottak a szerepre?
Szerencse is volt, mert ezek a castingok mindig nagyon bonyolultak. Egy castingról utólag tudjuk, hogy sikeres, amikor elképzelhetetlen nekünk, hogy azt a szerepet bárki más játszhatta volna el, de odafelé menet nem tudjuk, ezért kockázat is volt. Ebben a filmben nagy kockázatot vállalt mindenki, a rendező, a producer, az operatőr, a színészek.
A film hangja is a siker eszközeit gyarapítja?
Itt van egy nagyon komoly sound design. Ennek a filmnek a hanggal kapcsolatos esztétikai szférája teljesen egyenértékű a képpel. Ezért még sokat fogják emlegetni filmtörténetileg, hogy itt már egyértelmű volt, hogy ez egy multimediális műfaj, hogy a hang ugyanolyan fontos, mint a kép, bármilyen nevetséges ez egy filmnél.
Mit gondol a film magyarországi fogadtatásáról? Kik nézték meg? Akik elmentek rá, a téma miatt tették, vagy, mert díjazott alkotás, vagy, mert magyar siker?
Nagyon sokan látták, már százezer fölé emelkedett a nézőszám. Csak találgathatnék, de a film sokféle moziban ment, plázákban is, így gondolom, sokféle ember láthatta. Abban, hogy rengetegen kíváncsiak rá, nyilvánvalóan összeolvadt a téma iránti érdeklődés, a nagydíj, a magyar siker, de úgy gondolom, a többség tudta, mire ül be. Azt zavarba ejtőnek látom, hogy a kampányra szinte semmi pénz nem volt, és hogy a magyar politikai és kulturális elit nyilvánosan nem állt oda a film mellé.
Örülhetünk-e ennek a filmnek? Lehet-e örülnünk annak, hogy hetven évvel a történtek után még ennyire felkavaró lehet egy holokauszt témájú film?
Egy ilyen filmnek – a témája miatt – nehéz örülni, de közben nagyon kell örülnünk. Sok emberre nagyon nyomasztóan hat ez a téma, azt gondolják, hogy ez már hetven éve volt, most már legyen ebből elég. Valamiért azonban, mindig előkerül, mindig előállhatnak a témával kapcsolatos olyan értelmezések – akár csak nagyon okos gondolatkísérletként – amire nem gondoltunk. Valóban nem nagyon látszik ez a történet belesimulni a történelem nagy szövetébe, hogy ott egy nagyon fontos mintázat legyen, hanem újra és újra ugyanott tartunk, nem értjük, hogy mi történt.
És meg fogjuk valaha érteni? Miért nem tudjuk feldolgozni?
Nagyon nehéz probléma, mert egyedülálló az, hogy egy ország eldönti, hogy idegen állampolgárokat, akik több ezer kilométerre élnek Németországtól, akik soha nem bántották, soha nem is látták őket, százezrével pusztít el, csak mert egy bizonyos népcsoporthoz tartoznak, történetesen zsidók, mégpedig ilyen abszurd módon, láthatatlanul. Ennek a technikai, földrajzi és filozófiai megértése tényleg nehéz feladat, pedig nekünk ez nemzeti kulturális örökségünk. A nemzet hagyta, hogy az állampolgárait megöljék, és olyan módon, hogy azok egymásra másztak, hogy levegőhöz jussanak, nem kevés beszámoló szerint, a halottak nagyon sajátos testi elrendeződésekben voltak a gázkamrákban. Ezért mondom, hogy Auschwitz a legnagyobb magyar köztemető, és a köztársasági elnöknek minden halottak napján ott kellene koszorúznia. A történészek érthető módon szerették volna megúszni ennek a feldolgozását, de ez megúszhatatlan. Ami történt akkor, azt az elmúlt évtizedek alatt szerettük volna láthatatlanná tenni, pedig ez nem láthatatlan, hanem nézhetetlen. Ezt tudja Nemes Jeles László, és ezt az arcunkba is mondja.
Ez a film az abszurd megsemmisülés és a reménytelenség filmje?
Nemes Jeles László tudja, hogy valamit azért kell adnia a közönségnek, az utolsó jelenetek egyikében ott az a mosoly, mert tudja, hogy kell valami katarzis ehhez a dologhoz, de nagyon nehéz.
Igazán őszinte híve vagyok ennek a filmnek, tagadhatatlan, hogy kedvelem és nagyon nagyra tartom.
