A hajléktalan ember a túlélésért folytat küzdelmet nap mint nap.
Nincsenek tartalékai sem étel, sem ruházat tekintetében. Nincs biztos
menedéke a elemek elől. Nincsenek évekig helytálló szokásai, nincs
stabil receptje a holnapi naphoz. Szervezete nap mint nap fokozott
terhelést kap, igénybevétele az átlagemberének többszöröse. Az utcához
képest egy-egy elcsípett munkanap pihenőnek számít. Egy téli napot
sokkal szerényebb eszközökkel kell átvészelnie, mint egy hegymászónak az
örök hóhatáron túl. A különbség inkább abból áll, hogy a
teljesítményének senki sem tulajdonít sportértéket, de egyáltalán
semmilyen értéket.
Csodák pedig nincsenek. A társadalom peremén élni azonos az élet peremével. A hajléktalan így gyakran kerül életveszélybe.
A hibernációs kísérlet
Hogy milyen lehet a fagyhalál, továbbra sem tudom megmondani. De azt
sem, milyen a közelében. Pedig jártam jóval harminc fok alatt,
bizonyítékaim vannak róla. Egyszerűen az eset körüli plusz-mínusz három
nap eltűnt az életemből. Amit tudok róla, azt hallomásból és a
zárójelentésből. Valószínűleg már megalkudtam a révésszel, csak nem
szálltam be a csónakba. Az az érdekes, hogy kíváncsi természetem
ellenére még csak nem is bosszant a kiesés. Így utólag azt is
furcsállom, hogy amikor magamhoz tértem, pontosabban attól az időponttól
számolva, ahogy az emlékezetem újra datálódott (nem tudom, hogy előtte
magamnál voltam-e), két napig nem érdekelt hol vagyok, mi történt velem.
Akkor is csupán egy véletlenül kifülelt beszélgetés kapcsán értesültem
az eseményről, miszerint egy cseppet kihűltem. De utána sem érdeklődtem a
történtekről. Pontosan csak akkor rekonstruáltam az eseményeket, amikor
két hét után, a kórházból távozva megkaptam a zárójelentést. Egyszerűen
nem érdekelt az ügy. A zárójelentést és az emlékképeimet egybevetve
állapítottam meg a hat nap mínuszt az életemből. Kijelenthetem, nekem a
fagyhalál, a hibernáció nem nagy ügy! Inkább az érdekel, miért nem
hiányzik az a hat nap az életemből?
Történt viszont a kórházban valami más, ami számomra nagyon érdekes
volt. Nem vitás a laikus előtt sem, hogy egy kirándulás a harminc fok
alatti testhőmérséklet régiójában közvetlen életveszéllyel jár. Az már a
halál torka, ha tud róla a delikvens, ha nem. Itt az ő szerepe
megszűnik, a visszatéréshez elengedhetetlen az orvos közreműködése. Nem
biztos, hogy mindenki átgondolta, hogy hány és hány alkalommal mentették
már az életét, vagy környezetéből szerettei életét akár rutinszerű
eljárással orvosok? Természetesnek vesszük. Az eset kapcsán én jócskán
belegondoltam ebbe, ráadásul a közreműködés szükségessége elég
nyilvánvaló is volt. Idétlenül éreztem magam, valójában ez cseppet sem
egyszerű dolog. Igen, de most hogy járjon el a megmentett az orvossal?
Akárhogy nézem, az ember elkerülhetetlenül lekötelezett lesz. Rendben,
akkor most teljesítse három kívánságát? Vagy szegődjön mögé, és
megfelelő pillanatban mentse meg ő is az életét? Nehéz ügy ez.
A kézenfekvő lehetőség maradt, a felépülés után köszönetet mondani. Meg
kell jegyeznem, ebben a kórházban a hajléktalan betegeket
megkülönböztetett figyelemmel látták el. Mindenre kiterjedő, nagyon
alapos ápolást kaptunk. Ennyire emberi figyelmet talán hajléktalanként
sehol máshol nem kaptam, kaptunk. Különös. Nos, eljött a pillanat,
zavartan, idétlenül, de sikerült egy megválasztott szituációban az orvos
felé köszönetet nyilvánítanom. Ami ekkor következett, megdöbbentett. Ez
a mélyen intelligens, hihetetlenül határozott, kemény ember kisfiúsan
zavarba jött, próbálta bagatellizálni az ügyet.
Rá kellett jönnöm, egészen bizonyos, életet menteni soha sem lesz természetes.
Már megint megmentették az életem
Az eset előtt hetekkel sikerült olyan rossz passzba kerülnöm, amibe csak
lehet. Összevesztem a földiekkel, az égiekkel, a földön túliakkal, a
földön inneniekkel és magammal. Végül megkerestek a föld alattiak, hogy
magukkal vigyenek. Több hetes züllés és hányattatás után nagyon
lebetegedtem. Ahogy később kiderült az utolsó pillanatban utcai
szociális munkások rám akadtak, orvoshoz vittek. Egy lábadozóba
kerültem, ott vért hánytam. Sokat. Éjjel, szirénázva kórház. Ott egy
felejthetetlen fiatal orvosnő harcot indított az életemért. Ellentétben a
kihűléses esettel, most az események döntő többsége megmaradt bennem.
Rezgett a léc.
A doktornő belendült. Mit belendült, egy harckocsi energiájával
gyógyítani kezdett. Nyomkodott, szurkált, pumpált, nyúlkált, forgatott,
emelgetett, törölgetett, figyelt, szereket kotyvasztott-csorgatott,
mérgelődött, intézkedett, szervezkedett, mért, mért, mért, agyalt,
agyalt, agyalt. Ha épp észnél voltam, szájtátva figyeltem. Megérek én
ennyit? Már a fülemen is infúzió csorgott belém. Mit csinálhatott még,
amire nem emlékszem? Minden bizonnyal kötésmintákat tanulmányozott
asszisztenseivel.
Mindez nem volt elég. Belém akart erőnek erejével lesni. Először csak
egy vékonyka csövet akart ledugni az orromon keresztül. De nem hagytam
magam. Nem olyan fából faragtak engem! A doktornő sem. Szerpentineken át
elvontatott egy helyre. Ha a doktornőnek nem megy valami ajtóstól,
nekifog ágyastól. Meg voltam róla győződve, hogy az inkvizíció elé
kerültem. Ebben volt némi igazság, mert minden bizonnyal, ha az
inkvizítorok ismerik a hasi endoszkópot, már Galileiből kiszedik az
általános relativitás elméletét. Nos, én nem voltam épp túl kreatív,
ugyanis kirántottam a lefele készülő kígyót. Hiába volt a méregzöld
köpeny és kedves arc. A doktornő a fejét csóválta: „Maga nem tudja, hogy
élet-halál között van?” Tudtam én, de nem volt erőm a szörnyű
vizsgálathoz. A doktornő megértett.
Vissza a szerpentinen ágyastól a kórterembe. A doktornő nem hagyta
annyiban, kollégáiból szervezett egy kisebb hadsereget. Szerpentin,
ágyastól újra be a kígyóhoz. Méregzöld köpeny, kedves arc, sőt arcok és
egy rahedli műszer. Minden bizonnyal valami boszorkánytalálkozóra
kerültem. Maszk. Elaltattak. Megálmodtam, hogy ezt a történetet egyszer
leírom, a doktornő pedig belesett.
Hurrá, vérző fekély!
A közvetlen életveszély elmúlt. Elkezdődött a szisztematikus gyógyítás és a felépülés.
Azért a délelőtt még nem sok minden látszott belőlem, úgy három
százaléknyi életet mutathattam. De ez a három százalék nem csak eggyel
több volt, mint az éjszakai kettő. Valami mást is kaptam éjszaka, ami
nem fizikai mennyiség, mint a több liter infúzió. A doktornő átütő
személyiségéből erőt és értelmet kaptam az élethez. Egy egész életre.
A doktornő hazament pihenni, belém ezer ágra folyt továbbra is az
infúzió. Az éjszakai csatának híre ment az osztályon. Életben maradásom
valamiféle csodabogár jelenségként vitt be a kórterem hétköznapjaiba. Az
új váltás nővér is munkába állt. Az egyikük, aki később jóformán a
barátom lett, jócskán megnézett. A viseletes ágyneműmet kellett
lecserélni. Nagy nehezen leültetett egy székre, amin egy rodeós
ügybuzgalmával igyekeztem rajta maradni. A laticelemre közben egy
alulméretes huzat került, ettől csőformát vett fel. A nővér, akitől
később nem tudtam olyat kérni, amit ne teljesített volna, a fogai között
igen morbid megállapítást tett kolléganőjének: „Nem baj, úgy is szoknia
kell a kicsi, zárt teret!” Nem hiszem, hogy tudatában volt annak, hogy
hallottam. Mindenesetre nyögtem egy nagyot: „Ajjaj”. Lehet, hogy
megijedtem, mindenesetre még a nővér műszakjában fölmentem öt
százalékra.
Három hetet maradtam az osztályon. A betegek a kórteremben kétszer
kicserélődtek mellettem, mire a százalékjaim annyira fölszaporodtak,
hogy el mertek engedni a kórház rehabilitációs intézetébe.
Elkerülhetetlenné vált a lehetetlen: megköszönni az életemet. A folyosón
egy asztalnál nyílt az alkalom. Zavar zavar hátán. Zavarhegyek. Végül a
doktornő kivágta magát:
„De nem is kellett újraélesztenem! Igaz, csak majdnem.”
2012 június, különdíj
