Általános vélekedés szerint, aki néhány hónapot eltölt az utcán, ott is marad. Akad ezzel szemben néhány eset, ami bár nem sok, de mégis ellenpéldaként szolgálhat, megcáfolva ezzel a fentieket. Olyan ember szólal meg itt, ezeken a hasábokon, akinek sikerült az évek viszontagságait túlélni, sőt mi több talpraállni és visszatérni a társadalomba. De először nézzük, hogyan kerül az ember az utcára, ott hogy viselkedik, és utána mit tesz, ha eljut odáig, hogy ki akar törni a hajléktalanságból.
Amikor beléptem a Komjádi uszoda szomszédságában lévő ötödik emeleti lakásba, egy kisebb raktárban éreztem magam. Embermagasságban áll az eladhatónak vélt holmi. Egy keskeny ösvény vezet a Pista, egy másik a Teri ágyához. Borszékiék időközben „le is családosodtak” hiszen lekölykezett Gombóc, a kaukázusi juhász keverék kutya, akit egy régi hajléktalan barátjuk hozott ajándékba, amikor megkapták a lakást. A kutya család, a Teri ágyán helyezkedik el, de néha ha Gombóc mama megunja a kölykök rágcsálását-nyűglődését, átvonul a Pista ágyára vendégségbe. A gazdi és a házőrző egyaránt régi ismerősként üdvözli a vendéget. A kutyus fölugorva, még egy puszival is jutalmazta a váratlanul betoppanó zsurnalisztát.
– Mi történt veletk azóta hogy újra „lakosok” vagytok?
– Annyi minden esetre változott, hogy ha jön egy kis pénz, akkor gyorsan feladjuk a számlákat. Eddig ez nem így volt, hanem ha akartuk eltapsoltuk egy-két nap alatt. Szerencsére mindketten kapunk nyugdíjat. ez ha nem is sok, de valamire elég. az enyém fedezi a rezsit, a Teráéból valamennyire meg tudunk élni, mert az a több.
– Meddig voltatok az utcán?
– Tizenkét évig. Ezalatt az idő alatt is dolgoztunk valamit mindig, hiszen ha az ember elveszíti a atrtását, akkor megette a fene az egészet. Ha már önmagával szemben sincsenek igényei, akkor nincs az a jóisten szociális munkása vagy hivatala, segélyszervezete, vagy bármi, aki segíteni tudna rajta.
– Látom egyedül vagy itthon. Tera merre jár ilyenkor?
– Az állandóan mászkál, a guta nem ütné meg itthon. Egyszer az, hogy nagyon megszokta amikor még kint voltunk, a másik, hogy ő gyárilag ilyen menőkés. Hiába van most is itthon egy kis pénzünk, megy és üvegezik, kukázik hátha talál valamit, amit aztán ki lehet vinni a piacra eladni. Mondjuk, ez nem is baj, hiszen addig sincs itthon, nem idegesít, a másik meg azért minden fillér csak jól jön. Hálistennek nem beteges most, és nem is hagyja el magát.
– Pont rá szerettem volna térni. Azt hallottam, akik kikerülnek a hajlékltalanságból, és addig semmi bajuk nem volt…
– Na ja, egyfolytában betegek. Van benne valami. Én sem jártam orvosnál azelőtt, maximum ha valamelyiknek dolgozni kellett valamit. Most meg taknyom-nyálam egybefolyik ha egy kicsit hűvös van, vagy nyálkás az idő. Kimegy az ember a melegről, és azonnal megfázik. Pedig látod, állandóan ajtó-ablak nyitva van itt is. Elkényelmesedik az ember.
– Hogy fogadnak el a szomszédok? Itt voltatok hajléktalanok a környéken, nem éreztetik veletek? Nem néznek rátok másképpen mint a többi szomszédra?
– Nem, bár volt itt egyetlen egy ember, aki mindent megpróbált, hogy kitegyenek minket innen. Mindenre hivatkozott, még aláírásokat is megpróbált gyűjteni. Aztán kiderült, semmi más baja nincs a majomnak, minthogy kellene neki ez a lakás. Bementem az önkormányzathoz, és bepanaszoltam. Mondtam állítsák le, mert ha én fogok hozzá, akkor kezét-lábát kitöröm. Behívták, gondolom jól letolták, mert azóta csendben van.
– Hogy éltétek meg az elején hogy újra van lakásotok?
– Fene tudja, szokatlan volt. Úgy jártunk fel az első időkben, mintha lopni jönnénk, vagy csövezni valamelyik pincébe, vagy lépcsőházba. De aztán valahogy csak meg szoktuk. A négy fal volt eleinte a szokatlan. Képzeld el, mindig úgy éreztem, mintha be lennék zárva.
– Mi a helyzet a munkával? Tudom hogy Te is nyugtalan ember vagy, amolyan nyüzsi. Csak akkor érzed jól magad, ha csinálsz valamit.
– Az, nekem itt mindig van. amikor még hajléktalan voltam, és itt laktunk egyik-másik pincében, néhányan hisztiztek, hogy a „csövesek” ne végezzenek itt semmiféle munkát. Most ezek örülnek nekünk a legjobban mert itt lakunk, felkelünk, és leszemetelünk hajnalban. De most reggel végeztem, most nincs semmi sürgős dolgom, elborozgatok itt magamban. Hallgatom a rádiót.
– Üzenet „kifelé” azoknak aki kiakarak mászni?
– Van itt nem messze az egyik parkban egy csövi. Látszik rajta, hogy tényleg szeretne magával kezdeni valamit. Kérdezgeti is, hogy én hogy csináltam, én meg elmondom neki nagyon szívesen. Olyan is van, akinek nagyon csípi a szemét hogy mi lakásban lakunk, ő meg kint csövezik az utcán, de nem tesz az égvilágon semmit azért hogy kimásszon a kovászból. Pedig már annyiszor elmondtam. Ha az ember nem tapossa a hivatalok sarkát, nem jár utána a dolgainak, akkor ott tesznek rá magasról hogy mi történik vele. Én is tizenkét évet vártam, és birkóztam azért, hogy végre megint legyen fedél a fejem felett. Nagyon be kell keményíteni, mert másképp nem megy.
