Osztálykirándulás (folytatás)

A Lengyel Gyula Kereskedelmi Szakközépiskola második évének elején mentünk először három napos osztálykirándulásra. Ez a kaland ugyan nem tartózik közvetlenül a kereskedelem szakmai részéhez, de az én előmenetelemhez és bukásomhoz igen is nagyon sok köze volt. Pontosan ezért olyan fontos megemlítenem ezt a három napos eseményt.
A szeptember első heti kirándulást már májusban megszervezte az iskola vezetősége, és a szülök be is fizették a költség összegét. Már az évzáró előtt tudtuk, hogy Szeged és Debrecen városában fogunk megszállni. Öten – az osztályból – az egész nyarat együtt töltöttük, így augusztus végén már konkrétan elterveztük, hogy ki milyen szeszesitalt fog vinni a kirándulásra. Egyedül a sört nem terveztük be, nehogy baj legyen a buszon. Az egyik Feri pezsgőt ígért, a másik pedig bort. Janesz vörösboros Colát, én Portoricói Rumot, míg Karesz házi barackpálinkát kívántunk beszerezni.
    Én egy literes Portoricói Rummal a hátizsákomban jelentem meg az iskola előtt az indulás napján. Tizenkét busz várakozott az iskola diákjaira, hiszen minden osztály – csak az elsősök nem – innen indult. A hatalmas tömegben nehezen találtam meg a buszunkat, és a haverjaimat egyaránt. Mi öten lefoglaltuk a hátsó hat ülést, hogy minél távolabb legyünk az osztályfőnökünktől és a kísérőtanártól. Az osztályfőnöknőnk egy középkorú hölgy, a férfikísérőnk pedig a nyugdíjas testnevelő tanárunk volt.
    Miután mindenki megérkezett, és elhelyezkedett a buszban az osztályunkból elindultunk Szeged irányába. Rögtön megkezdődött a hangos beszélgetés, nevetgélés. Mi éppen ezt vártuk. Először a két három és fél deciliteres pezsgőt bontottuk fel, nehogy tovább rázkódjon. Pillanatok alatt megittuk a két kisüveg pezsgőt, pedig én nem is szerettem. Ezután vette elő Jancsi a hét deciliteres Debrői Hárslevelűt, mely szintén nem tartott ki öt percnél tovább. A borból már én is jó nagyot kortyoltam, hiszen ez a márka volt az egyik kedvencem. Csupán csak ekkor értünk ki a városból. Az unalmas alföldi táj helyett inkább elkezdtük nézegetni az én egy literes rumos üvegemet. Azonban még Kiskunfélegyháza előtt megláttuk üresen a rumos üveg alját.
– Karcsi, vedd elő a te híres házi barackpálinkádat, mert különben kiszáradunk – szóltam a barátomhoz!  
– Sajnos nem hoztam el a pálinkát, mert az apám végig a konyhában volt, amíg én csomagoltam. Nem sikerült az üveg pálinkát becsempésznem a hátizsákomba, pedig mindent megpróbáltam.
– Ez nagybaj, hiszen akkor te nem teljesítetted az ígéretedet – vágta rá Feri a másik sarokból.
– Ezt valahogy pótolnod kell Karesz – jelentette ki a mellette ülő Janesz.
– Kárpótolom a brancsot, ahogy Szegedre értünk – magyarázkodott Karesz.
– Az már későn lesz, mert már csak egy hét decis Egri Bikavérünk van, az pedig nem lesz elég ötünknek Szegedig – jelentette ki a másik Feri.
– Nem is kell addig várnunk, mert az ofőnő azt mondta, hogy Kiskunfélegyházán megállunk Egy Betyármúzeumot megnézni – szóltam közbe tudálékosan.
Ekkor megittuk a maradék Colát, amit a rumhoz vettünk.
Éppen idejében érkeztünk meg Kiskunfélegyházára, mert nekünk már sürgős dolgunk volt a sok folyadék hatására. A parkolóban szerencsére el tudtuk végezni a folyóügyeinket. Ezután a két tanár vezetésével beléptünk a Betyármúzeum. Kareszt persze elküldtük a legközelebbi boltba barackpálinkát vásárolni. Mire végig néztük a börtön jellegű négy kis helyiséget, addigra Karesz is végzett a bevásárlással. A tanárok észre sem vették a távollétét.
– Mit vettél? – kérdeztük szinte egyszerre társunkat.
– Kecskeméti Fütyülős Barackpálinkát – súgta halkan Karesz.
– Az jó – szóltam én is halkan, és füttyentettem egyet örömömben.
    Vidáman szálltunk vissza a buszba, miután a parkolóban megettük az ebédre vitt szendvicseinket. Utána megittuk a vörösbort, de a pálinkát nem mertük kibontani, mert féltünk, hogy az erős illatát megérzik az elől ülő tanárok. Csak ezután kezdtünk el hangoskodni. Hátra is jött Laci bácsi, de nekünk már csak üdítők voltak a kezeinkben. Gyorsan meg is nyugtattuk az idős tornatanárt, hogy mi vagyunk a legrendesebb utasok az egész buszon. Persze azért szimatolni kezdett valami illat után a jármű hátuljában, de úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. Sietett vissza a busz elejéhez, mert már beérkeztünk Szeged városába.     
A Dóm téren állította meg a sofőr a járművünket. Pontosan a Dóm mellett. Mindannyian kiszálltunk, amíg a tanárnőnk megnézte a Dóm nyitva tartását, s mi pedig megmozgattuk addig a hosszú út alatt elgémberedett lábainkat. Nekem a kis dolgom elvégzésére is szükség volt, így körülnéztem a téren. A Dóm melletti út tulsó oldalán egy büfé sort fedeztem fel. Nagy megkönnyebbülésemre a végén láttam egy WC feliratot. Átszaladtam az úttesten. Hátra nézve, láttam, hogy többen követnek az osztályból, nem csak fiúk. Miután megkönnyebbültem, végig mentem a büfésoron. Az utolsóban csapolt sört árultak. A sok borra és rumra egy kissé megszomjaztam, ezért a buszunk felé tekintettem. A busz még félig volt tanulóval. Ez megnyugtatott. Gyorsan sorba álltam a büfé sörcsapja előtt. Pillanatokon belül sorra kerültem, és megkaptam a jó hideg sörömet. Minden állóasztalkánál fiatal fiúk és lányok iszogattak. Odaléptem az egyikhez, ahol egyetemisták beszélgettek az év kezdeti nehézségekről. Éppen csak belekóstoltam a sörömbe, mikor megjelent mellettem egy korsó sörrel Sándor nevű osztálytársam. Ő ezt az italfajtát szerette a legjobban, tapasztaltam meg az első év folyamán. Komoly beszélgetésbe kezdtünk a nálunk négy-öt évvel idősebb egyetemi hallgatókkal. Már a második korsó sörünket ittuk, mikor az egyik egyetemista felkiáltott.
– Nem a ti buszotok megy el a Dóm mellől?
Mindketten oldalra kaptuk a fejünket, és még láttuk a buszunk hátulját, amint balra elkanyarodott egy kis utcába.
– A francba! – kiáltottunk szinte mindketten egyszerre. – Most mi tehetünk? – kérdeztem az új ivócimboráinkat.
– Tudjátok, hogy hol lesz a szálláshelyetek? – kérdezte az egyik lány.
– Nem, csak annyit hallottam, hogy egy egyetemi koleszban szállunk meg Szegeden – feleltem izgatottan.
– Két egyetemi kollégium létezik Szegeden, a SZOTE-nak és a jogi karnak. Elkísérünk mindkettőhöz, ha megittuk a sörünket – szólt egy hosszú, göndör hajú fiú. – Először a jogi kar koleszéhez megyünk, mert a buszotok annak az irányába fordult el.
Mindannyian megittuk a maradék sörünket, majd négy egyetemista kíséretében elindultunk a városba felkutatni az éjjeli szállásunkat. Húsz perc sétálással elérkeztünk a kollégiumhoz. Szerencsénkre az épület előtt felfedeztük a buszunkat, így biztosak lettünk abban, hogy jó helyen járunk. A portás meg is erősítette az osztályunk ottlétét. Elköszöntünk a szolgálatkész egyetemistáktól, majd bementünk a szállóra. Már a szobánkhoz vezető folyóson erős barackpálinka illata fogadott. Az ajtón belépve pedig szinte fejbevágott a nemes illat bennünket.
– Végre megjöttetek! – fogadtak bennünket a fiú osztályzásaink. – Alig bírtuk álcázni az eltűnéseteket.
– Mi történt itt, hogy bűzlik az egész szálló a barackpálinka szagtól? – kérdezte Sándor.
Erre, legalább öten kezdték el mesélni a történteket, amiből mi következőket hámoztuk ki.
A barátaink már csak akkor vették észre a mi lemaradásunkat, mikor a busz már elindult. Az ablakon keresztül láttak bennünket az egyetemistákkal sörözni, ezért még szólni sem mertek. Tíz perc alatt elértek a szálláshelyre, ahol a tanárok még mindig nem vették észre a kettőnk lemaradását. A szobában az összes fiú és a sofőr is elfért. A barátaim azonnal meg akarták kóstolni a Kecskeméti Fütyülős Barackpálinkát, ezért Karesz ki is bontotta. Ám olyan erős illata volt, hogy azonnal ellepte az egész szállót. Megkínálták a sofőrt, aki aznap már nem ült többet a volánhoz. Éppen a szájához emelte az üveget, mikor lépések hangját hallották az ajtón túlról. A buszvezető gyorsan visszaadta az üveget Karesznak, aki rácsavarta a kupakot, majd a legközelebbi párna alá dugta. Azonban már nem csak a szobában terjengett a pálinka illata, hanem a folyóson is, így le sem lehetett tagadni. A szálló gondnoknője lépett be először, de rögtön utána az osztályfőnöknőnk is megjelent az ajtóban. A lebukás teljes volt, de ekkor a lányok az emeleten elkezdtek rettentően hangoskodni, ezért az osztályfőnöknőnk egy mondattal elintézte az ügyet.
– Fiúk, erről a dologról majd az iskolában még beszélünk!
Ezzel eltávozott, hogy rendet rakjon a lányok között. A gondnoknő pedig határozottan megkért bennünket, hogy jó erősen szellőztessünk ki.
A szellőztetés ellenére még órákig lehetett érezni az illatot. A váratlan vendégek távozása után kiderült, hogy Karesz nem egészen tekerte rá a kupakot az üvegre, így még tovább folyt az ágyneműre a pálinka. Az illatos párna éppen Sándornak jutott. Én pedig egy emeletes egy felső részét kaptam, amiért késtem. Persze nem mertük meginni a maradék pálinkát, nehogy valaki újra megérezze az illatát, így csak a sofőr kóstolhatta meg, aki el is aludt a hosszú vezetéstől kifáradva.
    Kezdtünk éhesek lenni, és különben is szerettük volna megtekinteni a várost, ha már a Dóm éppen aznap volt bezárva. A fiúk engem és Sándort küldtek az osztályfőnöknőhöz, hogy elkéredzkedjünk, mivel miránk nem emlékezhetett a pálinka ügyben. Legnagyobb meglepetésemre a fiúkat kiengedte a városba a tanárnő, de a lányokat nem, a zajongásuk miatt. Ők ehették a szendvicsiekt a kollégiumban. A fiúk viszont szétszéledtek a városba, hogy megvacsorázzanak. Ötünkhöz csatlakozott Sándor is, akivel már volt egy közös kalandom a Dóm mellett. Egy órányi séta után találtunk egy olcsó önkiszolgáló éttermet. Mind a hatan vettünk különböző ételeket és egy korsó sört mellé. Semmi gondunk nem volt azzal, hogy egyikünk sem, múlt el még tizenhat éves sem. Még nekem is egy hónap hiányzott a tizenhat évhez, pedig én voltam a legidősebb az osztályban. Evés közben gyorsan elfogyott a sörünk, ezért vásároltunk még egyet. Most sem törődött a korunkkal se a csapos, se a pénztáros. Mielőtt elmentünk eszébe jutott egyikünknek, hogy a kirándulás hátralevő részében még szükségünk lehet evőeszközre, ezért mindenki magához vett egy emléktárgyat az étteremből. Ki egy kanalat, ki egy kést vagy villát, de mind a hatan elhoztuk a sör alátétünket emlékbe.
    Mikor kiléptünk az étteremből már kezdett sötétedni. Az ódon belvárosi épületek mögött vörösen izzott a Nap. A Tiszapart felé vettük az utunkat, miközben a szegedi lányokat vizslattuk. Mire a Tiszához értünk teljesen besötétedett. Egy nagy térre értünk ki egy híd közelében, melynek a közepén egy nagy szökőkütat fedeztünk fel. A szeszesitaloktól kissé felszabadultan és felhevülve gyalogoltunk bele a szökőkút vízébe. Énekeltünk – már ha azt annak lehetett nevezni – ordibáltunk és fröcsköltük egymást a vízben. Egymást kergettük a térdig érő vízben. Tíz perc bolondozás után hallottuk meg az első szirénázva közeledő autót. Pár másodperccel később egy másik irányból is közeledett felénk egy szirénázó rendőrautó. Ekkor már kezdtünk felfigyelni a történtekre. Már a rendőrautók lámpáinak fényeit is láttuk, mikor kikászálódtunk a szökőkútból, és futásnak eredtünk a belváros kis utcái felé. Még hallottam a rendőrautók ajtajának csapódásait, és a rendőrök kiabálását, miközben víztől cuppogó cipőmben rohantam a kollégium irányába.
    Egy órával később Sándor érkezett meg utoljára a kollégiumba a futástól fáradtan, csapzott hajjal. A többi öt szökőkúti kalandor éppen fürdött, vagy már a cipőjét szárítgatta, attól függően, hogy ki mikor talált vissza a kollégiumba.
Már csak téged vártunk Sanyi – szólt Karesz, és már vette is elő a barackpálinka maradékát.
Miután Sándor megitta a maradék pálinkát – ugyan ő nem volt a bandában -, Karesz alaposan kimosta az üveget, hogy ne illatozhasson a továbbiakban. Közben a tanár úr beszólt a szobába, hogy tíz órakor – pár perc múlva – takarodó. A kellemes őszi este nyitva tartott ablakok párkányára kitettük száradni a nedves cipőinket, majd lefeküdtünk az ágyunkba. Fél óra múlva óvatosan benyitott az osztályfőnöknőnk ellenőrizni, hogy rendesen alszunk. A sötét hálóteremben síri csend honolt, ezért a tanárnő gyorsan távozott.
    Mi éppen erre vártunk. Kiugrottunk vagy leugrottunk az ágyakról, hogy beszélgethessünk a belső mosdó helyiségben. Ott beszélgettünk éjfélig, ami egyáltalán nem hallatszott ki a folyósóra. Még egy üveg fehérbor is előkerült, amit elkortyolgattunk. Mikor visszatértünk a hálóterembe, már javában idézték a többiek a szellemeket. A szoba közepén álló asztal körül állt szinte a fél osztály. A hüvelyk és kis ujjaik összeérintésével alkottak egy kört az asztalon. Mi hatan is csatlakoztunk hozzájuk. Egyre jobban megfeledkeztünk magunkról, és így növekedett a teremben a hangerő. Öt perc sem telt el, mikor a folyósról léptek neszét hallottuk. Mindenki villám gyorsan az ágyához rohant. Én is sebesen ott termettem, majd felugrottam a felső ágyra. Éppen betakaróztam, mikor nyílt az ajtó, és bekukucskált a gondnoknő. A hálóteremben egyetlen hang zavarta meg a csendet, a sofőr horkolása. A résnyire nyitott ajtó szép lassan visszacsukódott, és a gondnoknő valószínűleg megnyugodva távozott. Mi is lassan elcsendesedtünk. Én még egy órát beszélgettem suttogva a Jánossal, de aztán mi is elaludtunk, hiszen reggel hatkor kellett kelnünk.
    Szombat reggel hét órakor pontosan elindult a buszunk Szegedről Debrecen irányába. Az alföldi út egyhangúságát legtöbbünk átaludta – velem együtt. A Debreceni Nagyerdőben szálltunk meg három faházban. Az egyikben a tanárok, a másikban a lányok, míg a fiúk a harmadikban. Tőlünk nem messze volt az iskolánk egyik negyedikes leány osztályának a szálláshelye. Ők már egy éjszakát Debrecenben éjszakáztak. Miután elhelyezkedtünk az egész osztály elindult sétálni a Nagyerdőben. Két óra kutyagolás után megéheztünk, még a tanárnőnk is. Már mindenkinek az ebédnél elfogyott az otthonról hozott hideg élelme, így nem volt mit vacsoráznunk. Csak Hortobágyon rendeltünk előre másnap ebédet egy csárdában.
– Tud valaki a közelben egy éttermet vagy egy élelmiszer boltot? – kérdezte az osztályfőnöknőnk tanácstalanul az erdő közepén.
– Van innen nem messze egy kerthelyiséges étterem az erdő szélén – válaszoltam, mivel egyszer már ebédeltem ott a szüleimmel egy kirándulásunk során.
– Milyen messze lehet az étterem? – kérdezte a tanárnő fáradtan.
– Sejtésem szerint nem több mint egy kilométer – válaszoltam bátorítóan.
– Akkor menjünk oda vacsorázni – jelentette ki a tanárnőnk mindenki nagy örömére.
    Negyed óra kényelmes séta után meg is találtam az éttermet. Éppen idejében értünk az étteremhez, mert már kezdett besötétedni, ami az erdőben nem lett volna a legkellemesebb. Ezenfelül mi már nagyon szomjasak is lettünk a sok gyaloglástól. A jól megvilágított kerthelyiség nagyon hangulatosnak és romantikusnak tűnt. Szerencsénkre még bőven akadt hely a szombat este ellenére. A fiúk gyorsan összetoltak legalább nyolc asztalt a pincér engedélyével. Még a főpincér is segített az elhelyezkedésünkben, akin látszott, hogy örül a nagylétszámú vendégnek a kora őszi hétvégén. Miután leült mindenki három pincért küldött az asztalsorunkhoz, hogy minél gyorsabban felszolgálhassanak. Még mielőtt az italrendelést felvehették volna a körülöttünk serénykedő pincérek én odamentem a főpincérhez.
– Tisztelt Főpincér úr, az osztályfőnöknőnk megengedte a fiúknak, hogy megigyunk a vacsorához egy üveg sört, habár őszintén meg kell vallanom, még egyikünk sem múlt el tizennyolc éves. Ez egy rendkívüli alkalom, nekünk pesti diákoknak.
– Amennyiben a tanárnőjük engedi, akkor kivételesen mi is elnézhetünk a szabályok mellett – válaszolta a főpincér, majd tovább ment a dolgára.
Én pedig siettem a tanárnőnkhöz.
– Kedves Nelli néni, a főpincér megengedné, hogy a fiúk ihassanak egy üveg sört a vacsorához, ha Ön is beleegyezik – szóltam rimánkodó hangon.
   Nelli néni meglepetten nézett a kísérő tornatanárra, majd rám, aztán az egész asztaltársaságra.
– Egy üveg sör nem árthat meg a vacsora közben senkinek, én is innék egyet – szólt a tanár úr legkedvesebb hangját elővéve.
– Na, jól van, de csak a fiúk közül, aki nagyon akar – egyezett bele kedvenc osztályfőnöknőnk.
   A többiek – elsősorban a fiúk – izgatottan és figyelmesen hallgatták végig az alkudozásomat. A végeredményt a fiúk mosolyogva, a lányok fintorogva vették tudomásul. Ennek megfelelően a tanár úr és a fiúk többsége sört rendelt a vacsora előtt, a tanárnő, a lányok, és pár fiú pedig „lónyálat” rendelt. Én húslevest, rántottbordát burgonypürével és csemege uborkával kértem vacsorára, de a végén még két adag mákospalacsintát is megettem. Ekkor már a harmadik sörömet rendeltem, mikor a tanárnő éppen az illemhelyre távozott. A többi haverom is hasonlóan cselekedett. Amikor már mindenki elfogyasztotta a vacsoráját, engedélyt kértünk a dohányzásra is, amibe a tanárnő szintén belenyugodott. Közben a haveroktól összegyűjtött pénzen vásároltam a főpincértől négy üveg pálinkát az éjszakára. Mindenki egyesével fizetett, így a pincérek is jól jártak.
     Tíz óra már elmúlt, mikor asztalt bontottunk. Az éjszakai levegő is kezdett lehűlni, de egy páran már álmosak is lettek, a tanárnővel az élen. Siettünk a szálláshelyünkre. A negyedikes lányok még javában buliztak, mikor elmentünk a faházuk előtt. Mi, hatan rögtön el is terveztük, hogy átmegyünk az éjszaka hozzájuk. Bementünk a fiúknak kijelölt faházba, és a többiekkel együtt bebújtunk az ágyba, csak hogy mi ruhában feküdtünk le.
    Több mint fél órát kellett várnunk, mire a tornatanár megejtette az ellenőrző körútját, majd elképzelésünk szerint ő is lefeküdt aludni. Mi csak ezt a pillanatot vártuk. Kiugrottunk az ágyból, és kiosontunk a faházból. Öt perc múlva már a lányok házának ablakain kémleltünk be. A lányok a szobában táncoltak egymással. Valamelyikünk bekopogott az ablaküvegen egy konyakos üveggel, amire a lányok felfigyeltek. Nem lehetett tudni, hogy a konyakos üveg vagy a fiúk látványa hatotta meg a lányokat, de tíz másodpercen belül már mind a hatan bent voltunk a szobájukban. Hajnal öt óráig táncoltunk egy kis magnetofonból áradó zenére, miközben megittuk közösen a négy üveg pálinkánkat, sőt még a lányok borát és likőrét is, és beszélgettünk, persze nem a tananyagról. A napfelkelte vetett véget a bulinak. Mi szélsebesen átszaladtunk a saját faházunkba, és a lehető legnagyobb csendben levetkőztünk, majd lefeküdtünk.
    Két óra múlva azonban már ébresztett is bennünket a tornatanárunk. Nyolc órára már megmosakodtunk, megreggeliztünk, és már a buszban is találtuk magunkat. Még dél sem volt, mikor a Hortobágyra érkeztünk. Én, és még pár társam nem sokat láttunk a táj szépségéből, mert végig szunyókáltuk az utat. A csárda látványa azonban felpezsdített bennünket is. Különben is több mint három órán át nem dohányoztunk. Gyorsan kerestünk egy félreeső helyet, hogy rá végre rágyújthassunk. A többiek már elfoglalták a helyüket egy nekünk előkészített hosszú asztalnál, mire mi beléptünk a csárdába. Még arra is volt lehetőségünk, hogy egy fél deciliteres szilvapálinkát megigyunk a söntésnél. A pincérek már elkezdtek serénykedni az asztalunk körül, mikor mi is elfoglaltuk a maradék helyeket a bejárathoz közel. Éppen az italrendelést vették fel, mert az ételt – birkapörkölt nokeglivel – már májusban megrendeltük.  
– Ön, mit inna, fiatalember? – kérdezte az egyik pincér, mikor hozzám ért.
– Egy üveg Radebergert szeretnék kérni – válaszoltam automatikusan, de természetes hangon.
   A pincér felírta a rendelésemet, majd tovább lépett a barátaimhoz. Ők is Radeberger sört kértek felbátorodva az én példámon. Tanárjaink meglepődtek, mikor a pincérünk hatunknak kihozta a sört, de nem szóltak semmit. A birkapörkölt ehető volt, csak egy kicsi faggyú ízt éreztem a számban. Gyorsan felálltam, és elindultam az illemhely felé, de félúton elfordultam a söntés irányába. Kértem egy deciliter szilvapálinkát, hogy elmulassza a rossz szájízemet. A pálinka kortyolgatása közben az ital ártábla vonta magára a figyelmemet. A legalsó sorban levő ital volt a legdrágább. Kíváncsian olvastam el a nevét: Tokaji Aszú kocsonya. Érdeklődésem kielégítésének céljából gyorsan megnéztem, hogy mennyi pénzem maradt. Éppen hat darab kocsonyát tudtam vásárolni. Lehúztam a maradék pálinkát, majd visszamentem a helyemre zsebemben a hat kis zacskóval. Megittuk a maradék sörünket, mert a többiek már szedelőzködtek. Páran még elszívtunk egy szál cigarettát mielőtt felszálltunk volna a buszra.
     Már az első kilométerek alatt elszopogattuk mind a hatan az aszúzselét, ami nagyon ízlett mindnyájunknak. A Tisza folyón áthaladva, érdeklődve figyeltem a víz szélességét, majd arra ébredtem, hogy valami kopog a közelemben. Az én és a Janesz feje kocogott össze a busz ablaküvegével. Felébresztettem az előttem ülő Janeszt is, nehogy betörje a busz ablaküvegét. A többi cimborám is szunyókált, valőszínűleg a Tokaji Aszú kocsonyától. Már Pesten jártunk, és páran még az iskola előtt leszálltak a buszról a lakásukhoz közelebb. Oly annyira fáradtan érkeztem haza, hogy még a kádban is elszunyókáltam.
    A másnapi – hétfői – osztályfőnöki órára a tanárnők még a szokottnál is mogorvábban érkezett. Rögtön tudtuk, hogy a kirándulás lesz a téma.
– Az összes lány osztályfőnöki intőt kap a szegedi szállón történt hangoskodás miatt, ahogy ezt a helyszínen megígértem – kezdte a mondókáját hivatalos hangon. – Kérem az ellenőrzőiteket, tegyétek ki a tanári asztalra!
   A lányok lassan elővették az ellenőrzőjüket, mintha meggondolhatná magát a tanárnő, de persze ez nem történhetett meg. Szemlesütve lépdeltek ki, és helyezték a tanári asztalra a még teljesen üres ellenőrzőiket. A fiúk eközben jót kuncogtak a lányokon. Én viszont komoran vártam a folytatást, ami nem is késett.
– Most pedig a fiúktól kérdezem meg, hogy mi volt az az irtózatos pálinkabűz a szegedi szálló hálótermében?
Síri csend ült az osztályteremre. Mi öten összenéztünk, de teljesen mereven ültünk a padban.
   – Álljon fel az a négy férfi, ha mer, aki a sofőr melletti ágynál állt, amikor én beléptem szombat este arra az elviselhetetlen szagra!
Karesz, a két Feri és a Janesz egyszerre pattant ki a padból. Büszkén álltak felelősségük teljes tudatában, és egy kissé másnaposan. Én csak azért nem álltam fel, mert nem szólított meg a tanárnő.
-Ezek szerint ti négyen vásároltátok, és akartátok meginni azt a büdös pálinkát?
– Igen Nelli néni – felelte határozottan P. Feri.
– Akkor hozzátok ki az ellenőrzőtöket ti is! Ti igazgatói rovót kaptok tiltott alkohol fogyasztásért.
   A négy fiú elindult az ellenőrzőjével a tanári asztal felé. Ekkor valamilyen kényszerítő erő által én is felálltam, és velük tartottam. Sándor is megmozdult, hogy felálljon hatodiknak, de visszanyomtam a padba. Ő nem volt benne a szervezésbe, csak utólag került a klikkbe.
– Sejtettem, hogy Gyula is benne volt a bandában – jegyezte meg Nelli néni, mikor észrevett engem is közeledni az ellenőrzőmmel.
   A tanári asztalra így tizennyolc ellenőrző került a harmincnyolc fős osztályéból. Az osztályfőnöki óra további fél órája a beírásokkal telt el. Így szereztem meg a második évfolyamom elején a második igazgatói rovómat.   

Epilógus:

Remélem senkit nem bántottam meg egyik történetemmel sem. Nem kívántam pellengérre állítani sem személyeket, sem kereskedelmi egységeket. Csupán Az életem érdekesebb eseményeit szeretném megismertetni ismerőseimnek és az ismeretlen utókornak. Nekem kellemes élményeim vannak erről a korról, habár ez idő alatt süllyedtem le az alkoholizmus legmélyebb gödrébe. Annyira másképpen működött ez a kor, hogy az iskolát, ahol tanultam a kereskedelem csínját-bínját idén megszüntették, az első munkahelyemet pedig tavaly tették egyenlővé a föld színével. Talán ezért is lehetnek érdekesek ezek a történetek.