Weiler Péter nem elefántcsont-toronyba húzódó, magányosan elmélkedő művész. Kiállítóterme időnként az egész város. Egyik kiállítása hajléktalan lapterjesztők kezében valósult meg, máskor művei biciklisfutárok hátizsákján járták be Budapestet. Erősen társadalomkritikus performance-aiban részt vehet a közönsége is, akár lengyel piacot mutat be Tesco parkolóban, akár hamis kötvényt bocsájt ki az MNB előtti téren, vagy ha szobrot avat fel a Parlament előtt. Mottója pedig, hogy dolgozzunk egész nap, mert munkával érhetjük el céljainkat, de bármit csinálunk, élvezzük napi huszonnégy órában. A Godot Galériában beszélgettünk, ahol épp a Pop New York című kiállítása volt látható. Nem meglepő, hogy a megnyitó, melyre Colleen Bell nagykövetasszony is kíváncsi volt, végül fergeteges, éjszakába nyúló bulivá alakult.
Hogy lettél művész?
Szüleim építészek, a szakkönyvek mellett nagyon sok művészeti könyv volt otthon. Lapozgatásuk óriási élményt jelentett, máig emlékszem arra is, hogy milyen sorrendben álltak a polcon. Felejthetetlen az első Chagall élmény, és az Amerigo Tot album, amit sokszor nézegettem. Mindig szerettem rajzolni, a suliban képregényeket csináltam. Az igazi elhatározás hat éves koromban született meg, amikor Amerigo Tot Pécsre jött. Az egész város fölbolydult. Emlékszem a hatalmas tömegre, ahogy sorba álltunk autogramért, és arra, hogy azt gondoltam, milyen csodás élete lehet: szerepel a Keresztapa című filmben, mennyire híres, és még szobrokat is csinál. Később, már majdnem felnőttként, láttam Scorsese harminc perces filmetűdjét, mely egy New Yorkban élő fiatal művészről szól, aki borzasztóan szerelemes, a barátnője meg épp elhagyja, miközben élete nagy kiállítására készül. Ebben a krízisben lázasan alkot, szól a rock and roll, és festi a hatalmas vásznakat. A megnyitóra a barátnője nem jön el, de a művésznek sikere van, és új emberekkel találkozik. Ez huszonöt éve volt, akkor döntöttem el, hogy így akarok élni, dolgozni, kiállításokat szervezni, megnyitókra készülni, sok emberrel találkozni.
Hogy fogtál hozzá?
Először kiállítási lehetőséget kerestem. Tudtam, hogy Budapesten galériák a Falk Miksa utcában vannak. Elindultam az utca elejétől és mindenhová bekopogtam a képeimmel. Hamar a végére értem, (kicsi ország, kicsi város, kis utca), de szerencsém volt. Az utca vége felé rátaláltam a Blitz Galériára, ahol Kovács Lajos – aki máig barátom – leültetett, kávéval kínált, megnézte a képeimet, és azt mondta: Vágjunk bele! El sem hittem! Annyira nem, hogy igazolást kértem tőle, írjon alá egy papírt, garantálja, hogy Weiler Péternek kiállítása lesz 1993. október elsején. Ő megtette, és ezzel a papírral mentem szponzorokat keresni.
Sok kiállításod volt azóta, némelyik nagyon extrém helyen. Miért választottál különleges helyszíneket?
Az, hogy a Godot Galériában állíthatok ki, hogy nyitva lehet egy hónapig, már bizonyos presztízst jelent, szakmai kapcsolatrendszert, egy komoly istállót, amihez tartozhatok. Régóta kerestem a lehetőségeket, de ahhoz, hogy ilyen kiállításod lehessen, sokat kell csinálni, sok bemutatkozásod meg akkor lehet, ha van már presztízsed. Úgy éreztem, ki kell találnom valamit. A legextrémebb Köveskálon a buszpályaudvar épületében megtartott egy napos kiállítás volt.
Balatoni képanyagot vittél oda. Már kész volt a sorozat, vagy a hely inspirált?
Akkor kezdtem el csinálni a képeket, amikor megtaláltuk a helyet. Gondoltam, hogy oda csak balatoni témájú munkákat érdemes vinni. A téma nagyon kézre állt, egész gyermekkoromban a nyarakat a Balatonnál töltöttem a nagymamámmal. Csak szép emlékeim vannak. A magyar emberek többségének a Balaton csak jót jelent. Júniustól augusztusig lángos, palacsinta, nap és víz, nagy esők, nagy viharok, nagy szerelmek, az első csók: egy élménymassza, amiben mindenki szívesen lubickol. Imádtam beleélni magam minden jelenetbe. A kiállítás része volt a Káli buli elnevezésű nagy partinak, amire az egész környékről jöttek látogatók. Különleges élményt adott, hogy attól kezdve, hogy Kieselbach Tamás fél tízkor megnyitotta a rendezvényt, egész nap ott voltam abban a térben, jöttek, mentek az emberek, fotóztak, a képekről beszélgettek, aláírást kértek, kérdezgettek. Először ért az a tapasztalat is, hogy délutánra az összes kép elkelt. Csodás érzés volt látni, hogy az emberek akarják a képeimet, valósággal elkapkodták, még belső licitet is tartottak egymás között. Egy képet sem vittem haza. Ennél nagyobb élmény nincsen.
Másik sajátos akciód a Képet kenyérért projekt volt, amikor hajléktalan embereknek adtál át több ezer nyomatot a James Dean sorozatodból. Miért éppen James Dean? És miért a hajléktalanok?
Ez 2009-ben történt, akkor már évek óta nem csináltam képeket, A Márai véletlen című regényemet írtam, és ez nagyon lekötött. Aztán persze, újra felülkerekedett a képzőművészet, és néhány év kihagyás után a jött a James Dean sorozat. Arra gondoltam, milyen jó lenne képeket készíteni a nagy mozi ikonról, az ő világáról, a hősről, aki gyorsan élt, fiatalon halt meg a porschéval. Benne volt a nagy karambol, a nagy mítosz, és a rengeteg könny, amit a lányok hullattak utána. A témához ki akartam találni, hogy lehetne a kiállítás a városban, hogy ne a közönség menjen be a galériába, hanem a galéria menjen ki az emberek közé. Mindig figyeltem a Fedél Nélkült, hogy működik, mi van benne, és jött az ötlet, hogy a kiállítás a hajléktalan emberek kezében történjen meg, az utcalap mellett, helyett. Ebből már könnyen alakult ki, hogy jótékony céllal csináljuk, hogy a képekért kapott pénzadomány a hajléktalan embereké legyen. Óriási sajtóvisszhang kísérte az akciónkat, őrzöm az újságkivágásokat, talán tizenöt-húsz különböző lap írt az eseményről, a televízió is felkapta. Az emberek már várták a lehetőséget, keresték a képeket árusító hajléktalan terjesztőket az utcán. Érdeklődtek, dialógus alakult ki, az árusok és a vásárlók között. A terjesztők is élvezték, képárusok lettek, közel tízezer darabot eladtak, ami igazán szép szám.
Most, májusban klasszikus kiállításod nyílt egy rangos galériában a Godot-ban, Pop New York címmel.
Szeretem a komplett életérzést, amiből a pop art fakad. Akit igazán értékelek, az Andy Warhol, persze, sok más kedvenc művészem van, mégis Warhol az, aki formailag és színeiben is leginkább inspirál. Nincs olyan művész, akiről annyit olvastam volna, mint róla. Elbűvöl, ahogy élte New Yorkban az életét, a munka volt a mindene, egész nap dolgozott, nagy alázattal a képkészítés iránt, este pedig partikon, fogadásokon építette a kapcsolatrendszerét, vagy nézte a táncolókat a Studio 54-ben (ő maga soha nem táncolt). Csodálom, ahogy szervezte a több ezer érdeklődőt megmozgató kiállításait, Párizsban, New Yorkban, vagy a világ bármely pontján, mert talán a pop art művészeinek volt a legfontosabb, hogy az emberek bemenjenek a kiállításokra, hogy párbeszéd alakuljon ki a művész és a közönsége között. Erre törekszem én is. Sok embert vonzó nagy partit sikerült idevarázsolni a Godot-ba, a megnyitóra, amiben része volt New Yorknak, a képeknek, a színeknek, a jeleneteknek, a lányoknak, meg az egészet körbefogó marketingnek is. Fantasztikusan jó érzés volt, azért is, mert ilyesmire nincs olyan sok példa itt Budapesten, bár ez talán már átalakulóban van. Ami érdekes, és sokat változott az utóbbi időben, az a sajtó hozzáállása egy képzőművészeti eseményhez. A teljes média, talán ezen belül is az online újságírás, érzésem szerint, annyira elment a bóvli irányába, hogy művészeti projektekre, könyvek bemutatására, értelmes beszélgetésekre egyre kevésbé jut forgalmas oldalakon hely.
Az utóbbi hónapokban erősen társadalomkritikus performance-okat is láthattunk tőled a város több pontján. Szerinted a művésznek felelőssége a problémák megfogalmazása?
Egy művésznek feladata, hogy reagáljon a társadalom aktuális problémáira. Ha a hatalom veszélyezteti a szabadságot, vagy sérti az állampolgárok érdekeit, a művésznek meg kell fogalmaznia véleményét a saját eszközeivel. Az első vasárnap, amikor nem nyithattak ki a boltok, annyira felidegesítettem magam azon, hogy elvettek tőlem egy szabadságjogot, ráadásul értelmetlenül, hogy tennem kellett valamit. A kísértetiesen üres Tesco parkolóban az autóm csomagtartójában elrendeztem a spájzból összeszedett vizeket, lisztet, WC papírt. Kartonlapra piros filccel felírtam: vasárnap is nyitva. Az egész azokra a régi időkre emlékezetett, amikor a lengyel csempészek csomagtartóból árulták a sapkákat, sajtokat. Fotót készítettem, amit rengetegen megnéztek. Ez lett a nap mini szenzációja. A Quaestor botrányra utalva hamis kötvényeket gyártottam. Ennek az akciónak jótékony vonatkozása is volt, a kötvényeket hajléktalan emberek árusíthatták, saját hasznukra. Rájöttem, hogy egyszerű dolgokkal sok mindent el lehet mondani, nem több ez, mint összekacsintás az emberekkel: tudjuk, miről van szó, egyformán gondolkodunk.
Milyen terveid vannak, mi a következő projekted?
A következő téma, amihez sikerült hozzányúlnom, a zene. Újra egy nagy jótékonysági projekt, ami már szárnyra is kelt. Tizenöt magyar top együttesről csináltam portrét a Bátor Tábornak. Álomfeladatnak bizonyult, mindig szerettem volna lerajzolni Lovasi Andrást, vagy a Quimby Kiss Tibijét, és ez egy nagy sorozat keretében most meg is történt. Rövid beszélgetésekben kiderítettem, hogy a zenekarok mit gondolnak a Bátor Tábor céljairól, a félelem leküzdéséről, a győzelemről, és ez alapján készítettem el a portrékat. Érdekes volt összeismerkedni velük, együtt dolgozni, együtt gondolkodni, majd az elkészült képekről hallani a véleményüket. Októberben lesz egy nagy kiállítás, ahol árverést is tartunk a Bátor Tábor javára, de addig is a képek minden fesztiválon, nagy molinókon láthatóak lesznek, sőt, a Budapest Parkban most is megtekinthetők. Találkozás nagy bálványaimmal, a nagy zenekarokkal, a közös munka, számomra igazi jutalomjáték volt.
