Zilahy Tamás beszélget Zilahy Tamással
Az interjúkészítés egyik fontos eleme a megfelelő helyszín kiválasztása. Ne legyen hivalkodó, zajos, és nem árt, ha kötődik a készítendő riport témájához. Ez esetben kézenfekvő a megoldás. Leemelem a tükröt a falról, és megtámasztom az asztalon – velem szemben. Fontos a szemkontaktus.
Régi ismeretségünk okán hagyjuk a tiszteletköröket, és csapjunk a közepébe. Gyerekkor?
Iskolai tanulmányaimból tudom, hogy a jó írónak minimum sivár, traumákkal teli gyerekkora volt. Én ilyesmivel nem szolgálhatok. Az enyém csak rövid volt. Tizenkét éves koromban az iskola mellett dolgoznom is kellett. Nem részletezem az okokat, mert még kiderülne, hogy jó író vagyok. Délelőtt iskolába jártam, délutánonként meg, heti négy-öt alkalommal, a lóversenypályán dolgoztam, előbb kifutóként, majd pénztárosként.
Szomorú?
Mint empatikus riporter megjegyzem. Egy fenét szomorú.
Tanulmányi eredmények?
Érdekes kérdés. Emlékeim szerint nagyon jó tanuló voltam, bár ennek ellentmond, hogy a minap véletlenül előkerült az ellenőrzőm a gimnazista évekből. Az valahogy olyan izé volt.
Diákszerelem?
Ne röhögtess! Olyan gátlásos voltam, hogy le a kalappal. Egy mukkot se tudtam kinyögni ismeretlenek társaságában. Emlékszem az első saját szervezésű randimra. Gyönyörű lány volt! A Bakáts téren találkoztunk. Jó előre megtanultam öt darab viccet a társalgás indításához. A barátaim megnyugtattak, hogy utána már magától jön a szöveg. Hát nem jött. Szótlanul megkerültük a Gellért-hegyet kb. két óra alatt. A lány is nagy dumás volt, és soha többé nem akart találkozni velem. Te érted ezt?
Írás?
Olvasás! Olvasás! Olvasás!
Nem lenne szabad írni azoknak, akik nem olvasnak eleget. Először olvasni kell, azután jöhet a papír és a ceruza. Illetve manapság a számítógép. Miután kész a korszakos mű, ne a családtagjait rongálja a szerző a felolvasással, mert ők elfogultak. A legádázabb ellenségét keresse fel, neki nyomja a kezébe! Ha ezen a vizsgán átment az iromány, na, akkor visszaülhet az íróasztalhoz. Ez a nagy titok.
Ismét felteszem a kérdést. Írás?
Ravasz kérdés. Amikor már túl voltam a sokadik könyv elolvasásán – úgy tizennégy éves lehettem –, magam elé vettem egy fehér lapot, és jól összebetűztem. Ekkor kaptam az első pozitív visszajelzést. Az irodalomtanárom futólag megemlítette, hogy „te, fiam, az életben nem fogsz tudni egy tisztességes mondatot leírni”. Ezen felbátorodva beküldtem egy írásomat az Ifjúsági Magazinnak. Az írást közölték, és postafordultával megkaptam a „honoráriumot”: az Illés együttes „Holdfény” című kislemezét. Innentől kezdve rendszeresen írtam a lapnak, és mindig pontosan meg is érkezett a honor. Az Illés együttes „Holdfény” című lemeze. Néhány év múlva vettem egy lemezjátszót, és végighallgattam. Mindegyiket.
Sikerek?
Egyre élénken emlékszem. Kaptam egy ötöst magyar irodalomból. Semmit se von le az értékéből, hogy a gimnazista gyerekem ellenőrzőjébe írták be. Egy XIX. századi kevésbé ismert íróról kellett írni házi dolgozatot. Akkoriban még nem volt internet, így bátran írhattam, ami éppen az eszembe jutott. Megalkottam egy nehéz sorsú irodalmárt. Kapott tőlem egy nagy ívű életrajzot. Idéztem a legszebb verséből. Felsoroltam néhány művének a címét, és megajándékoztam egy soha nem volt irodalmi díjjal is. No, erre kaptam ötöst. Ez volt az első álnéven (a fiam nevén) írt művem.
Egyéb sikerek?
Hosszú munkásságom alatt hozzávetőleg több tucat díjat kaptam. Mindig örömmel tölt el, amikor pozitív visszajelzést kapok az írásaimra. De csak a szakmai jellegű kritikák érdekelnek. Tagja és alkotója vagyok néhány online irodalmi lapnak. Elkeserítő, hogy mennyi önkritikától mentes, úgynevezett író vagy költő gyűlik össze egy ilyen portálon. Ami persze természetes, hiszen ha az ember végignézi a Facebook-bemutatkozásokat, igen gyakran botlik bele a „Foglalkozása” rovatban, hogy ÍRÓ vagyok, KÖLTŐ vagyok – csupa nagybetűvel. Na, ők azok, akik egymás Pegazusát dicséretekkel abrakolják meg, majd az egész ménes a Parnasszus tetején legel. Ilyenkor eléggé el nem ítélhető módon teszem fel nekik a kérdést: „Te megvennéd az utolsó pénzedből, az általad nagyra becsült írótársad művét?” Ez lehet az oka, hogy idáig 43 ún. irodalmi lapról távolítottak el.
Ars poeticád?
Ezek után nem fogsz meglepődni, ha azt mondom: Ha egy csapat legelésző fekete bárány közt van egy fehér, akkor az a fekete bárány. Ez lehetek én.
Kedvelt íróid, kedvenc könyveid?
Hű, most bajban vagyok. Igazi mindenevő lévén azt tartom, ha egy könyvben van egy érvényes, jó mondat, akkor már érdemes volt elolvasni. Ezért aztán vásárláskor sem írók, címek szerint keresem a könyveket. Természetesen ma már kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a sajnálatosan méregdrága könyveket szerezzék be a könyvesboltok polcairól, így én sem. Akik leginkább megtehetnék, azok – ahogy manapság állnak dolgok – könyvet belülről legutóbb általános iskolás korukban láthattak. Utcai árusoknál vásárolok, vagy dobozokból, és rögtön a felsőt. Elolvasom, majd utána eltöprengek rajta. Érdemes volt ezért a könyvért kivágni egy fát?
Hogyan kerültél kapcsolatba a Fedél Nélkül újsággal?
Néhány évvel ezelőtt kezdtem vásárolni és olvasni a lapot. Nos, óvatosan fogalmazva, nem voltam nagyon feldobva a színvonalától. Elhatároztam, hogy a lehetőségeimhez mérten segítek az újság kelendőségének javításában. Bementem a Kürt utcába, és felajánlottam egy pendrive-on pár tíz írásomat közlésre, ha megfelelőnek találják a minőségét. Megfelelőnek találták. Azóta állandó szerzője vagyok az újságnak.
Nagy örömömre szolgált, hogy a FedélNélkül újság és a fedél nélküli Népszabadság közös lapszámában a riportot Lima Rui mikrobiológussal én jegyezhettem.
Köszönöm a riportot, mondtam a tükörnek, és visszaakasztottam a falra.
A szerző Jobb adni, mint kapni című írása a 8. oldalon olvasható.
