Gulyás Márton rendező, a Krétakör Színház ügyvezetője ugyan még csak huszonöt éves, de minden kétséget kizáróan felnőtt a rá bízott feladatokhoz. Alaposságát igazolja, hogy egy karakter megformálásának hitelességéért három hétre az egyik szállóra is beköltözött.
Kezdetben színész szeretett volna lenni, próbálta megfogalmazni a maga művészetét, amit akkor sikerült pontosítania, amikor Schilling Árpád maga mellé vette a Krétakörbe, ahol fokozatosan került közelebb a tűzhöz. Ott tanulta meg mit jelent megfigyelni és megérteni egy helyzetet, ott kapott először érdemi segítséget ahhoz, hogy képes legyen tanulni a hibáiból, ő pedig a maga módján töretlenül próbált felnőni a kihívásokhoz.
– Hajléktalan szállón éltél. Hogyan volt ez?
– Még tizenkilenc éves koromban, különböző színjátszó táborokból hívtam össze embereket, és csináltunk Weöres Sándor Endymionjából egy előadást. Busszal vittük a nézőket egy budapesti sétára, majd egy hajléktalan szállón szembesítettük őket az előadással. Borzasztóan szürrealisztikus volt, nagyon elemelt szöveget mondtunk egy lepusztult környezetben, megnyomorított emberek között. Sok gőg és butaság volt benne, de minden sutaságával együtt őszinte próbálkozásnak tartom most is: érdekes dramaturgiai megoldásokat alkalmaztunk, sokféle szöveget emeltünk egymás mellé, szabadon használtunk zenei és más előadói formákat. Szociálisan nagyon érzékenynek tartottam magunkat – én akkor három hétre beköltöztem, és a szálló lakói között éltem, ami nagyon fontos volt, de tartok tőle, hogy minden jószándékunk ellenére, bizony megsértettünk a méltóságában jó pár embert. Kamaszos, de valamiért mégis hiteles előadás lehetett, amit a zsűri is értékelt, és megkaptuk érte a legjobb társulatnak járó díjat.
– A színészi ambícióik közben elvesztek…
– Hamar rájöttem, hogy nincs ehhez affinitásom, mint ahogy az operaénekesi vágyaimat is sutba kellett dobnom. Láttam, hogy nincsenek meg az alapképességeim ahhoz, hogy jó előadó legyek. Amint az első sorba kerültem, kizárólag agresszív megoldások jöttek ki belőlem. Ez a nézőknek sem igazán jó élmény, a játszótársaknak meg még kevésbé az. Fájdalmas volt a felismerés, de még fájdalmasabb volt látni, hogy a reakcióképtelenségem és vakságom hogyan lehetetlenítette el a játszótársak munkáját. Tudtam viszont, hogy van teátrális látásmódom, hogy fejlett a dramaturgiai érzékem, ezért dimenziót váltottam, és kívülről próbáltam rálátni arra, amit belülről nem tudtam hitelesen képviselni. Lassan eljutottam odáig, hogy megtaláljam a helyemet: megfogalmaztam magamnak, hogy rendező szeretnék lenni. Ekkorra azonban már nagyon mást jelentett számomra mindez, mint amikor még játszani szerettem volna.
Tavaly aztán felvettek a Színművészeti Egyetemre, négy hónapig jártam színházrendező szakra, de miután beigazolódott az összes előítéletem, rájöttem, hogy nem érdemes oda járnom. Az ott töltött időm alatt két igazi tanáremberrel sikerült találkoznom: Imre Zoltánnal és Turai Tamással. Az ő ismeretségükért hálás vagyok, bár sajnos mindkét esetben megszakadt a kapcsolat, alapvetően a saját restségem, illetve szemérmetlenségem okán. De a kilépésemet nem bántam meg. Maradtam, ahol voltam: Schilling Árpád alkotótársaként a Krétakörben.
– Figyelsz a rendező elődökre. Kikre leginkább?
– Színházi kultúránknak is az a legnagyobb hibája, mint általában társadalmunk minden színterének: töredékes a tudásunk a múltról. Minden dolog borzasztóan újnak, meglepőnek tűnik, miközben csak arról van szó, hogy nem ismerjük a hagyományainkat. Nagyon komoly előadóművészeti múltunk van, de azok a meghatározó alkotók (a teljesség igénye nélkül: Hevesi Sándor, Halász Péter, Jeles András, Gaál Erzsi és még lehetne folytatni) akik innovatív szakmai munkát végeztek, nem épültek be a szakmai köztudatba. A mai napig felfedezésszerűen jönnek elő olyan formai megoldások, amelyeket már évtizedekkel ezelőtt kigondoltak és megvalósítottak. Ma – ugyanúgy, mint közéletünk sok más területén – egydimenziós a szemléletmód azzal kapcsolatban, hogy mit tartunk szakmának. Nyilván erős bennem az elfogódottság Schilling Árpád irányába, de nem ok nélkül. Az ő elismertsége szégyenletesen alacsony ahhoz a súlyhoz képest, amit ténylegesen betölt a szakmában – nem pusztán reprezentatíve az európai színtéren, hanem sokkal lényegibb, alkotói értelemben véve. Ő valóban alkotó ember: rákérdez és megújítja eszköztárát, folyamatosan analizálja a működését, gondolkodását. És ez ma hiánycikk. Idehaza sem esztétikai értelemben, sem szakmai hozzáállás tekintetében nincsenek egyéni karakterek, nincs művészeti sokszínűség. Nézői kíváncsiság sincs, de ezért nagyon sokat tettek a színházak, komoly és kitartó munkával gyalulták le azokat a kezdeményezéseket, amelyek a közönség fogékony részét próbálták érzékennyé tenni az eltérő kifejezésmódok irányába. Képmutatónak és álszentnek tartom azt, amikor kulturális életünk prominens személyiségei a média vélt vagy valós súlyára hivatkozva minden felelősséget elhárítanak közéletünk szellemi züllésével kapcsolatban. Ideje lenne tudatosítani magunkban: közügyeink mi vagyunk, közállapotaink tőlünk erednek.
– Színházi ügyvezetőként tehetsz is ezért.
– Projektvezetőként dolgoztam a Krétakörben, míg tavaly nyáron az akkori ügyvezetőnk, Gáspár Máté jelezte, hogy befejezné a feladatát. Valakinek át kellett venni az ügyeket, nagyon kevesen voltunk, és hozzám állt legközelebb ez a szerepkör. Elkezdtük újraalkotni a szervezetet. Tudtuk, hogy 2011-ben több felkérésnek is eleget kell majd tennünk, voltak vállalásaink külföldi partnereink irányába is, nem lehetett kiszállni – nem is akartunk ilyen lépést tenni.
A feladatköröm arra nagyon jó, hogy fejleszthetem a koordinációs képességeimet, amelyeket akár egy próbán is hasznosítani tudok. Nagy fegyvertény, hogy én írom alá mindenkinek a szerződését, és én döntök a kifizetésekről is: ez végső soron minden meddő vitát lezárhatóvá tesz, de persze olyan felelősséget is rak rám, amellyel vigyáznom kell, nehogy visszaéljek vele. Nem gondolom, hogy én vagyok a legjobb ügyvezető a világon, de az biztos, hogy annyira rosszul sem csinálom a dolgom, mert sikerült összerakni egy új csapatot, és működik a szervezet. A független előadóművészeti csoportok közül egyedül a Krétakör rendelkezik valódi menedzsmenttel: sikerült kialakítanunk egy olyan protokollt, munkamegosztást, ami produkciós szinten is lehetővé teszi az eredményes működést. Ez korábban is jellemző volt a Krétakörre, Gáspár Máté ügyvezetői működése során irigyelt és hivatkozott példa volt az ügyvitelünk olajozottsága. Az akkori munkatársak mindegyike ma is megbecsült és kiemelkedő tagja a szcénának.
