Nem írok én történeteket felbomlott családokról, elveszett gyerekekről, akiket megfosztott az élet a fiatalságuktól, gyerekkoruktól, alkoholba menekülő apákról, anyákról, börtönökről, az aszfalt világhoz vezető életről. Más világ ez, aki nem tapasztalta, sose fogja megérteni. De te tudod, és én is tudom, nincs mit mondjunk egymásnak. Néha kicserélünk egy címet, egy étel vagy ruhakiosztást, egy emberséges doktor vagy szocmunkás nevét, szállókat és búvóhelyeket. Felesleges a beszéd, legalábbis a konvencionális formájában. Sokunknak volt lakásunk, szakmánk, családunk, barátaink… Volt. Mesélhetnék, de minek? Most itt vagyunk, az adott helyzet vagy a következő pillanat tölti ki létünket, amelyet megszakít néha egy találkozó vagy a néha elviselhetetlen kórház. Tudjátok. Itt már nincs szégyen, remény se nagyon. Ha süt a nap, és leülhetek néhány percre, azért elgondolkozok.
Már lassan úgy összekeveredtek a napok, hónapok, hogy fogalmam sincs, hol vagyok. Mint az ősidőkben, csak a nappal hosszából és a hőmérsékletből ítélem meg, mi a következő lépés. Minden erre a pillatanra szorítkozik, a következő szükségletre, a találkák, ügyek intézését felejtsd el. Hideg van, pedig süt a nap.
Néha látomásaim is vannak, csak úgy, sokszor már bor se kell hozzá, és ezekben a ritka pillanatokban, mikor az úgynevezett valóságot látom, alig várom, hogy viszszameneküljek. A napok és az éjszakák is lassan, szinte észrevétlenül cserélődnek fel, folynak, szinte észrevétlenül egymásba, éhhel élek, nappal láthatatlanná válok a tömeg mesterkélt zsibongásában, láthatatlan és észrevehetetlen a normális (?) világ számára, amely el van foglalva pillanatnyi jelentéktelen dolgaival, amelyeket pillanatokon belül elfelejt, hogy valami más „nélkülözhetetlen” lépjen a helyükbe, vagy minden erejét lefoglalja a túlélés és a kisugárzandó kép fenntartásának társadalmi kényszere. A baj az, hogy már nem is nagyon érdekel, őrült világ ez, és ha nem figyelek, én is beleveszek ebbe az őrjöngő, céltalan rohanásba. Így se itt nem vagyok otthon, sem pedig ott nem találom a helyem. És egyre kevésbé érdekel az egész. Nem tudom, szabadság-e ez vagy reménytelenség – ahogy nézem a világot, ők sem boldogabbak vagy kielégültebbek, csak nagyobb a kocsijuk, házuk, és gondolom a felelősségük. És bűneik, hisz a kapitány és a kormányos felelős a hajóért. Igaz viszont, hogy ettől én még fázom, és lassan már csak titokban létezhetek a földön, még a pályaudvarokról is kizavarnak, a kukázást pedig büntetik – miközben milliárdokat költenek a szemétproblémára. Szóval ki itt a bolond?
Nem volt ez mindig így. Sőt, valójában nem is panaszkodhatok. Megvolt nekem a hosszú nyaralásom, az utazások, szakma, a siker és láttam a világot változni elviselhetőből a mesterségesen szított tudatlanságig, mert aki elfogulatlanul gondolkozik, az beleőrül. Kár, hogy az őrültek házát is bezárták, néha úgy beköltöznék oda. Tényleg. De magamat akkor is vinném, szóval a csapdából nagyon nehéz a kiút. Olyan ez, mint megpróbálni a mézben úszni. Talán egyeseknek sikerül, néhányat bemutatóként nagydobra vernek – egyet a százezerből. Érdekes módon néhány évvel később ezek nagy része is visszakerül a nullára, vagy még annál is rosszabb, belehal az ajándék, ingyen sikerbe, öngyilkos lesz tudatosan vagy tudattalanul, de önmagát mindörökre elveszíti. Mert a mindenáron vagy látszólagosan ingyen elért anyagi siker a legrafináltabb gyilkos. Csak nézd meg a statisztikákat.
Én csak befelé fordulok, és legalább magam felé haladok, bár a hideg így a csontig hatol, és az éhség ugyanolyan kellemetlen, legalábbis az elején. Aztán, már nem olyan fontos, alig érzed, és egy üveg olcsó bor kínálta pillanatnyi feledés és képzelt jólét szinte megéri, kiegyenlíti a számlát itt és most. Tudom, hogy reggel piszkosul szar lesz, de most csak erre a pár percre jól érezhetem magam. És néha ez felér a mennyországgal.
Jó lenne nem lenni, de vagyok – és mindezek közül ez a legnehezebb, tudatosan lenni, legalábbis, ha valóban gondolkozik az ember. Nem azon, hogy miként kélne a világot megváltani, hogy melyik üresfejű sztár vagy önérdekű politikus mit csinál és mit kéne, hogyan tegyen, hanem hogy én, hogy én mit csináljak, mit keresek itt, miért is vagyok. Mert végül is ez az egyetlen értelmes kérdés. Nekem is, meg nekik is. El lehet szórakozni néhány évig, de a kezdetet és a véget nem lehet elkerülni. Ahogy a Halotti Beszéd mondja, bár most nem akarom valamiféle morbid értelemben idézni. Csak mint kikerülhetetlen valóság, amit jó észben tartani. Porból jössz és porrá leszel. De mi van közötte?
Én legalább, néha-néha tudom is ezt. Érdekes, hogy a történelem nagyjai közül szinte alig van nemes, uralkodó, stb. – tisztelet a ritka kivételnek, annál több viszont azoknak a száma, akik kereszten, máglyán, menekülésben, méreg segítségével, stb. távoztak innen, csak hogy néhány emberöltővel később, állítólagos híveik ugyanezen módszerekkel kezelhessék mindazokat, akik az eredeti, immáron jól megmagyarázott és kellőképpen „civilizált” tanításaiktól akár csak egy fikarcnyit is eltértek.
Hát így van ez, és közben lassan ismét leszállt az este, megnyílik egy másik világ. Autócsodák suhannak, bárok, éttermek dugig, számodra pedig egy megvető pillantás jut, ha egyáltalán jut valami. És nem lehet tudni, ki is a győztes. Ha van egyáltalán.
2011. december, második díj
