Sokszor az embernek fogalma sincs, miért szimpatikus neki valaki. Mert jól néz ki, szörnyen kedves tud lenni, ráadásul okos is, van humorérzéke és segítőkész? Csakhogy százával találkozhatunk hasonló jó tulajdonságokkal rendelkező személyekkel, ám többségük mégse tetszik, sőt, akad köztük néhány, akit kifejezetten ellenszenvesnek tartunk. Valahogy hiányzik az a plusz, ami megfog, hiányzik az a kisugárzás, amitől elragadónak találjuk. Előfordulhat, hogy valaki akkor is elvarázsol bennünket, ha még csak nem is láttuk soha. Csak a hangját hallottuk, mégis borzasztóan szimpatikusnak találjuk, mert hangján keresztül is hat az a bizonyos kisugárzás. Leirer Tímea, a Petőfi Rádió munkatársa éppen ezért a kedvenc rádiósom. Ő a Petőfi Összes és a Vadonat műsorvezetője, ha tehetem, mindig meghallgatom ezt a két műsort.
Kérlek, mesélj nekünk egy keveset a gyerekkorodról, iskoláidról.
Komlón születtem ott jártam általános iskolába, gimnáziumba. Akkortájt vált elérhetővé Magyarországon az egyik legnépszerűbb európai zenei TV csatorna, amit imádtam, valósággal beleszerettem a zenékbe és a hozzájuk tartozó videókba. Szinte napi 24 órában szólt nálunk a zene és pörögtek a klipek, édesanyám szerencsére ezt egyáltalán nem bánta. Mondjuk annak nem igazán örült, ha megtudta, hogy elkéstem az iskolából, mert arra vártam, hogy kedvenc zeném sorra kerüljön. Érettségi után a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemre jelentkeztem (ma már Pécsi Tudományegyetem), ekkoriban kezdtem a Dunántúli Naplónak írni és helyi televízióknak dolgozni, aztán a Dráva Rádióhoz kerültem, ott szerettem bele a rádiózásba.
Az egyetemen média szakra jártál?
Nem. A bölcsészkaron tanultam, de nem média szakon. Mindenem a zene volt. Mindent megnéztem, meghallgattam, elolvastam, amit csak lehetett. A klipek minden képkockája közeli barátom volt, a rádióműsorokat rögzítettem, hogy sokszor meg tudjam hallgatni és minden zsebpénzemet pop és rockzenei folyóiratokra költöttem. Nyilvánvaló volt, hogy zenés műsort szeretnék készíteni. Ha TV-ben nem, akkor rádióban. A Dráva Rádióhoz véletlenül kerültem, de nagyon hamar kiderült, hogy megtaláltam a helyem. Ez a rádió sajnos néhány év múlva megszűnt. Utána az akkor induló Sláger Rádióhoz jelentkeztem, és nagyon meglepődtem rajta, felvettek. Kezdetben nehéz volt, új környezet, új emberek. Budapestet sem nagyon ismertem, de ha valaki valamit nagyon szeret csinálni, azért bármire képes. Ráadásul kiváló magyar és amerikai szakemberektől tanulhattam, nagyon sokat köszönhetek nekik. Pótolhatatlan tapasztalatokra tettem szert, amiért azóta is hálás vagyok.
A Juventus Rádiónál is dolgoztál.
Igen, mégpedig szívesen, jó csapat volt ott, imádtam ott dolgozni, de amikor a Petőfi Rádió átalakult, felvette a mai arculatát, úgy éreztem, nekem ott a helyem. 2008 óta dolgozom náluk.
Hagy kérdezzek arról, miként működnek a dolgok rádiós berkekben. Ki határozza meg, mi legyen benne, kik legyenek benne?
Nálunk nagyon sok önálló, kreatív, saját ötleteit műsorba önteni képes ember dolgozik. Mindenkinek az elképzelése meghallgatásra talál, aztán együtt döntjük el, hogy mi és hogyan tud megvalósulni belőle. A produktum előállítása is közös munkafolyamat eredménye. Ami végül eljut el a hallgatókhoz, azt közösen találjuk ki, közösen készítjük el, csapatmunka folyik. Egy ember hangján szólal meg sok ember munkája.
Megfigyeltem, az interjúk során hamar megtalálod a közös hangot mindenkivel, hogy úgy mondjam, felettébb könnyen tudsz egy húron pendülni velük.
Ennek rendkívül egyszerű a magyarázata. Imádom a munkámat, szeretek az emberekkel beszélgetni, nem csak barátokkal, ismerősökkel, de idegenekkel is, és a munkámon kívül is, akár a villamoson vagy egy szórakozóhelyen, vagy üzletben. Engem érdekelnek az emberek, az életük, a vágyaik, véleményük, akiket pedig meghívunk a műsorainkba, azokra még sokkal inkább kíváncsi vagyok. Időnként előfordul, hogy valaki, különösen, ha még soha sem adott interjút, az elején kicsit zárkózott, visszafogott, ne adj isten picit meg van szeppenve. Ilyenkor igyekszem oldani benne a feszültséget, rávezetni, hogy semmi különös dolog nem történik, egyszerűen csak beszélgetünk, a mikrofonnal nem kell törődni. Alapvetően vidám a természetem, sokat nevetek, derűs vagyok, talán ez is hozzájárul a sikerhez, hiszen az emberek szívesebben csevegnek valakivel, aki mosolyog rájuk.
A Vadonatban mindig új előadókat mutattok be.
Ez a mi vállalásunk, kell, legyen olyan hely, ahol bemutatkozhatnak a még ismeretlen, de tehetséges zenészek. Elküldik nekünk a dalaikat, kollégáimmal meghallgatjuk és amennyit csak tudunk, bemutatunk a Petőfi Rádió hallgatóinak. Nagyon sok, ma már menő zenész nálunk szerepelt először országos plénum előtt.
Gondolom, a legtöbbjük huszon egynehány éves.
Változó. Természetesen nemcsak új előadók dalait mutatjuk be, hanem a már befutott hazai zenészek vadonatúj felvételeit is. Nagyon sok a fiatal, persze, különösen a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató és a Cseh Tamás program elindulása óta. Egyszer egy tizenhét éves fiú küldött be elég jó anyagot, és amikor bejött a stúdióba, azt kérdezte, tudok-e neki igazolást adni, mert a suliból kéredzkedett el. Írtam pár sort. Persze ha a tanár nem hitt volna az igazolásnak, egyszerűen meghallgathatta volna a srácot a rádióban.
Zenével mint zenész vagy énekes soha nem foglalkoztál?
Tíz éven keresztül zongoráztam, egy kicsit gitározni is tudok, de csak hobbi szinten űzöm, mint ahogy énekelni is csak úgy magamnak szoktam. De most legutóbb a Strand fesztiválon közös éneklést rendeztünk, a Petőfi stáb felállt a látványstúdió tetejére, előadtunk egy egyveleget, amelyet ismert slágerek refrénjeiből állítottunk össze. Egy kollégánk gitározott, sokan énekeltünk hozzá. Élőben a Strand fesztivál közönségének és élőben a rádióhallgatóknak. Nagyon sokan gratuláltak utána.
A hajléktalanság lapunk fő profilja, mi a véleményed úgy általában a nehéz sorsú, utcán élő emberekről?
Nagyon fiatalon, tizenkilenc éves koromban a Dunántúli Naplónak készítettem interjút egy hajléktalan szállón, többen is meséltek arról, miért kerültek abba a nehéz helyzetbe. Ami engem leginkább megdöbbentett, hogy volt köztük egy férfi, aki nyert a lottón, elkezdett nagy lábon élni, és rövid idő alatt elverte az összes pénzét, végül a hajléktalan szállón kötött ki. Persze a legtöbb ember sokkal egyszerűbb okok miatt válik otthontalanná. Meglepően sokféle történet van, nagyon nehéz a kiút.
Van valami ötleted, miként lehetne ezeken az embereken leghatásosabban segíteni, mi lehetne az, ami kihúzza őket a bajból?
Nehéz kérdés. Gondolom nálam sokkal avatottabb emberek is régóta törik ezen a fejüket, átütő sikert viszont képtelenek elérni. Persze ahány ember, annyi sors, nem hinném, hogy valami sablonos megoldást lehetne kitalálni. Van, akin még a lottó ötös sem segíthetne, de bizonyára szép számmal akadnak, akiket némi segítséggel normális helyzetbe lehetne hozni. Talán ha minden hajléktalan mellé egy mentort állítanának, az rengeteget segítene, de ez nyilván megoldhatatlan.
Köszönöm szépen a beszélgetést.
