Sem a szépirodalomban, sem a néphagyomány vaskos köteteiben nem akadtam, legfeljebb csak hasonlóra ahhoz, ahogy én a kenyérrel, nyugodtan mondhatni, hogy tejtestvérével találkoztam. Az igaz, hogy az ügyben különösebb kutatásokat nem végeztem, mégis ki merem jelenteni, hogy a jelenség – mi lenne más –, egyedülálló. Hasonló, persze, például az etológiában, azon belül is az ornitológiában akad, de a hasonló – nem ugyanaz. Kisgyermekkoromban, valamicskével túl már a csecsemőkoron, de annyira azért nem, hogy lenne róla konkrét emléknyomom, úgy aludtam el, hogy a szájpadlásomra kenyérbelet tapasztottam. Ujjé, micsoda adat ez a pszichoanalítikusoknak és a pszichoterapeutáknak! A magam részéréről, felelősségem tudatában a (humán) tudomány szolgálatában csupán azt jelenthetem ki, hogy akkor még fogalmam sem volt arról, mi a kenyér, mit csinálok, és miért teszem. Elképzelem azonban, hogy anyám – apámat e szerepkörben még csak el sem képzelem –, miután elaludtam, aggódott, netán torkomon akad a falat, megfulladok, mutatóujjával kikanalazza szájüregemből az alaposan odatapadt kenyérgalacsint.
₪
A körfolyosós, háromemeletes lepusztult házban, ahol laktunk, némely szomszédhoz bejáratosak voltunk, másokhoz nem. Péczeli bácsi háborús történeteit, melyeket vég nélkül ismételt, lejátszottuk az udvaron, Keck néni hetente kétszer boltba-piacra küldött, majd hosszan panaszkodott, hogy a belső szobában haldokló anyukája egész éjszaka horkol vagy hörög, pillanatig sem alhat, mert nem tudja, hogy az alvás vagy épp a halálhörgés zörejét hallja, aztán adott húsz fillért a bevásárlás és cipekedés jutalmaként. Kemenesékhez azért jártunk, mert „Kemi”, az öcsém csoporttársa engedett bennünket is villanyvasútjával játszani, de mindig ő volt a váltóőr, nekünk csak a peronügyelői és a jegyellenőri állás jutott. Koroknai ügyvéd úrék soha nem engedtek a küszöbön túl, de Koroknai ügyvéd úr olykor-olykor amolyan „Hogy ityeg a fityeg? – Ahogy fityegtetik. Vagy: „Hány töke van a tehénnek?” -viccelődésbe elegyedett. Ezért csodálkoztam, hogy amikor a Panniékhoz igyekeztem a harmadikon, és illedelmesen köszönve elmentem mellette, megállított. „Várj csak egy kicsit.” – és bement a lakásba. Vártam. Találgattam, mit akarhat tőlem. Sorra vettem csínjeimet, de leltároban az ő neve még csak nem is szerepelt. Kíváncsian ácsorogtam az ajtó előtt, néztem a kacifántos réz névtábla cirkalmait, amikor a Dr. úr kinyitotta az ajtót, kilépett, kezében egy nagy szelet kenyérrel: „– Ilyet csak a miniszterek esznek.– mondta. – Nesze neked, fogd meg jól.” Elvettem a nagy karéj zsíros-paprikás kenyeret, mondtam, hogy köszönöm szépen, és beleharaptam. Akkor vettem észre, hogy a kenyér mindkét oldalán zsíros-paprikás.
₪
Egy teherautó platóján ültem, útitársam tíz szeneskosárnyi kenyér. Apám a volán melletti ülésről néha hátra-hátranézett, megvagyok-e még, és – ezt most gondolom hozzá –, pásztázta a terepet. Nézdegéltem az ismeretlen házak tetőit, a kémények formáit, melyek mintha csak maguk sziluettjei lettek volna, az egyik kémény összeroskadva, saját romjain csücsült. Egy ablakot láttam, melyben nem volt más, mint keretébe zárt üvegszilánk. Egyszer csak az autó hirtelen fékezett, az autó megállt. Éles és rekedt hangú párbeszéd vakkantásszerű hangjait hallottam, majd a kockakövön keményen koppanó lépések közeledő hangját. Összekucorodtam. „– Hé, te, mit bujkálsz?” – kérdezte tőlem egy ismerős arc. Ferkó. Az ifis focista. Kezében dobtáras géppisztollyal vigyorgott rám. „– Meg sem ismersz?” Nem jött ki hang a torkomon, úgy válaszoltam: „– De.” Megköszörültem a torkom és hozzátettem, szándékaim szerint kiáltva, valójában alig hallhatóan: „– Éljen a forradalom!” Ferkó a hátára vetette a géppisztolyt, majd füttyentett, mire Zoli bácsi beindította az autó motorját. Ferkó intett nekem, majd hátat fordítva kiállt az utca közepére. Haladtunk még egy darabig, és egyre ismerősebb lett a környék. Üllői út. Bekanyarodtunk egy kis mellékutcába, ami érdekesen kanyargott egy barrikádig. Amikor megálltunk, apám hátrajött, kikapcsolta a plató hátsó oldalát tartó láncos kallantyúkat, majd felugrott mellém. Emberek lepték el az imént még szinte üres utcát, körbefogták az autót. „– Adogasd előre – mondta –, de szaporán.” Adogattam a kenyeret, haladva beljebb és beljebb a kosarak között, pár perc alatt elfogyott majdnem az összes. „– Ez az utolsó – mondtam. Apám erre azt felelte: „Azt is. A házét már félretettem a ponyva alá.”
₪
Szerettem a katonákat. Már réges-rég haraptam a kenyeret, elsőosztályos voltam, de még mindig elő-előfordult, hogy arra kértem anyámat, hogy csináljon nekem egy hadsereget. Megettem Ivánt, ő volt a közkatona, ha paprikás szalonna volt a kenyéren: ő volt a cár; megettem a vaja-mézes Aljosát, a vöröshagymás Fjodort, a körözöttes Igort, Pjotrot, Alekszejt, a pirított Mihailokat, a sajtos Leonyidot, a fokhagymás Sztálint, a kolbászos Szergejeket. Növőfélben voltam, fogyott a sereg, s ha rajtam múlik, fölfaltam volna szőrőstül-bőröstül az egész Vörös Hadsereget. A kenyér oroszul: hleba.
₪
Vasárnap volt, reggel – akkoriban még nem volt a szombat munkaszüneti nap. Apánk hangja keltett: „– Fölkelni hétalvók! Az asztalon a reggeli.” Szemünket dörzsölve kikászálódtunk, s úgy ahogy voltunk, pizsamában kitámolyogtunk a konyhába. Az asztal megterítve. De a bögrék helyén leveses tányér, a kiskanalak helyett leveses kanál, a kenyeres kosár helyén, az asztal közepén nemhogy kiflik vagy zsömlék, hanem a legnagyobb leveses tál, benne merőkanál, mellette pedig a piros lábas edény, lefedve, és a fedőn átalvetve a kenyérvágó kés. Rögvest felébredtünk, azaz eszméltünk, mert azt gondoltuk, hogy bizony megbolondult szegény apu. Anyu meg, az ajtófélfának dőlve, karját mellén átkulcsolva, mosolyogva tűri. Vagy ő is megbolondult volna?! „– Méltóztatnának az urak megmosdani és asztalhoz ülni? -– kérdezte apu roppant komolyan. Szófogadóan megmosdottunk, sietve megtörölköztünk és a helyünkre telepedve vártuk, most mi lesz. Anyu is leült, apu is, de ezen kívül az égadta egy világon semmit se csináltak, vagyis éppen hogy csináltak: vártak. Elég sokáig vártak. És még mindig vártak. Akkor aztán anyu levette a leveses tál fedelét és tálalni kezdett, apunak először, aztán magának, majd nekem, végül pedig, ahogy szokott lenni, következett az öcsém. Mindez néma csendben zajlott. A tányérokban gőzölgő tej volt. Akkor anyám levette a lábas fedeléről előbb a kést, majd a fedőt. A lábasból elővett egy négyszögletű kalácsot és szeletről szeletre adta, az előző sorrendben a kezünkbe. Apám fogta a kalácsszeletet és letört belőle egy darabot, majd az egészet a tejbe aprította, fogta a kanalat és enni kezdett. Mi, mármint az öcsém és én csak bámultunk. „– Mi ez? – bukott ki belőlem, számomra is váratlanul a kérdés. „– Jó étvágyat. – mondta apám. – Rántott leves.”
₪
Nagyritkán nagyanyámhoz voltunk hivatalosak vasárnapi ebédre. Mindig ugyanaz a húsleves finommetélttel, rántott hús vagy sertéspörkölt, és olykor-olykor almás pite volt a menü. Nem is menüvel, nem is a nagymama szakácstudományával, vagy az almás pite fahéjával volt a baj, hanem a baj apám és nagyanyám, vő és anyós összeférhetetlensége volt. A dolog természete korántsem olyan közönséges, szokványos, mint hogy a lányom jobb férjet, a férjem kedvesebb anyóst érdemelt volna, dehogyis. Az ok világnézetük antagonisztikus ellentéte volt, apám tudniillik hithű materialista, nagyanyám pedig hívő, mondhatni áhitatos római katolikus volt. Kettejük közt nem zajlottak parázs viták – kifogásaikat szegény anyámra zúdították, aki őrlődött a fenőkövek között. Nagyanyám lakása telis de tele volt szentképekkel, jókora kereszt függött ágya fölött, a falvédőre pedig a Miatyánkot hímezte, bordó betűkkel kiemelve a búzakék szövegből, hogy „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Apám erre felhúzta karján az inget, megmutatta igencsak látványos izomzatát, és azt ordította: „–Én ezzel a két kezemmel keresem meg a mindennapi kenyerünket naponta!” Végül is a dolog egyik ütközőpontja apám kedvenc étele, a sertéspörkölt volt, amit kenyérrel és kovászos uborkával szeretett enni. Igenám, csakhogy nagyanyám a mindig frissen vásárolt kenyérre, mielőtt megszegte, keresztet vetett. „– Hogy el kell fordulnom, vagy suttyomban kell az Úr testét megszegnem – sírdogált anyámnak –, ezt a gyalázatot az Úristen nekem soha nem bocsátja meg!…” Arról pedig, hogy anyám szegje meg nagyanyám házában a kenyeret, szó sem lehetett. Rántott húst azért mégse ehet mindig az ember.
₪
A kistér – magunk között így nevezzük – egyik bejárati sétányának sarkán, egymással szemben egy lángossütő és egy gyrost, valamint egyéb melegszendvicseket, üdítőket, kávét kínáló bungaló áll őrszemet, mint megtudtam ugyanazon vállalkozó üzemeltetésében. Kizárva imígyen a konkurenciát és a környezet kínálta előnyöket – megfordul ott család, munkaidőben üzletemberek, iskolából hazatérőben a fiatalok – prosperál az üzlet. Mint ilyen helyeken lenni szokott, összeverődnek a környékén a hajléktalanok is, sőt egyik-másik, leszedni a maradékokat, kiüríteni a szemetest rövidebb-hosszabb ideig mint kéretlen állandó segítőként megmarad, nyilván némi juttatás reményében. És, tanúsíthatom – nem téved: egyik nap lángost, más napon szendvicset látok a legkitartóbb fiatalember kezében, aki, ha épp nincsen forgalom, nem adódik dolog, a parkosított sétány kőpadkáján kuporog. Valamelyik lágy őszi este kedvem támadt üldögélni még egy kicsit a szabadban, Holdat bámulni és Esthajnalcsillagot a tér felé vettem utam. A gyros-sütő pultján, gondos sorrendbe rakva, három celofánba csomagolt fasírtos szendvics várakozott. Nem átallom, egyet elvettem, s a padra telepedve jóízűen megettem. Még kettő maradt, várakozott, hátha valaki éhségét enyhítő falat. A szemetesbe dobva a celofánt és a papírszalvétát vettem észre, hogy a pulton egyetlen szendvics sem maradt.
₪
Vendéglátóiparipályafutásomat mint kisinas, kenyeresfiúként kezdtem meg. És nem akármilyen helyen, magában a Sipos Halászkertben (a régiben; hol volt akkor még az új – sehol). Gyakorlatvezető mesterem, maga a főpincér avatott be a kenyérszeletelés és árusítás fortélyaiba. „– Na – kezdte, elém téve az összekaszabolt kenyérvágó deszkára egy kétkilós, hegyes végű, tompa talpú kenyeret , mellé egy legömbölyített végű kést –, lássuk, mit kezdesz vele.” Erre én habozás nélkül a mellem magasságába emeltem és leszeltem a kenyér csücskét, jókorát, majd amikor látta, hogy nekilátok egy vastag karéjnak, azt mondta: „Állj.” Hát megálltam, a mellkasomon a kenyér, kezemben a tervezett karéj torkára helyezett élével a kés. „Lehet, hogy így látod otthon – mondta, és elvette a kést, elvette a kenyeret –, de itt máshogy csináljuk.” Előbb a csücsökből vágott le egy szeletet, félbevágta, majd a csücsök is hasonló sorsra jutott. Egyszóval amit én levágtam, felnégyelte. „ – Nagyon figyelj, mert csak egyszer mutatom meg, hogyan kell csinálnod.” Nagyon figyeltem. „– A kenyeret, legelőször is, a hasával magad felé a talpára állítod – mutatta –, majd hosszában, pontosan kettévágod.” Nyissz. „– Azután, még mindig a talpával magad felé, lefekteted, így, azután kezdesz csak bele a szeletelésbe.” Belekezdett a szeletelésbe. Láthatóan lassabban végezte, mint egyébként végezte volna, hogy a gyakorlati oktatásnak megfelelően, lássam is, meg is figyelhessem, miben rejlik a szeletelés szakszerű munkája. „– Így ni – mondta, majd a felszeletelt fél kenyeret félretolva kezembe nyomta a kést –, te jössz.” A másik fél kenyeret hasával magam elé fektettem, és szeletelni kezdtem, ahogy láttam, de az általam vágott szeletek sehogysem sikerültek egyformára. A kenyér puha belének és domború, fénylő barna hátának ellenállásán a szeletek girbe-gurbák és hullámosak lettek, tarajoztak, mint dombvidék közt folydogáló csermely, a kés cikkcakk, bizonytalankodott a kezemben. Fel-felnéztem oktatómra, de a szeme se rebbent, szótlanul figyelte igyekezetemet, és csak majd, már amikor megvágtam az ujjam jelentette ki, némi elégtétellel a hangjában: „– Ezt vártam.” Letettem a kést és rámeredtem: „– A mester… a főúr ezt várta?!” Határozottan nézett rám és komoly hangon azt mondta: „– Pontosan.” Elővett egy ragtapaszt a zakója zsebéből és enyhe dorgálással hozzáfűzte: „– Soha nem lesz jó kenyeres, aki az ujját meg nem vágja.”
₪
A város nem kis büszkesége a felújított városháza és környéke. Bizony, hogy el kell ismerni: joggal büszkélkedik vele. Nincs olyan delegáció, mellyel meg ne tekintenék (meg ne tekintettetnék) a dombosított, kockakővel kirakott posztamensen álló szobrot, a modernizált barokk udvari (posztmodern) orgonasípra hangolt vízizenére táncoló, fesztett medrű, látványos szökőkutat, a piachoz vezető köztéri sétányt és mézbarna pallópadjait, valamint a piac oldalsó kijáratával szemben álló templomot. A sétánnyal párhuzamosan különb s különb boltok kínálják a sült kolbászt, hurkát, halat, lángost, palacsintát és házilag készített savanyúságokat, egyszóval mindazt, ami szemnek és szájnak ingere, melyeket üdítőkkel és sörökkel öblíthetni le. Egyetlen látványosság hiányzik csupán, az az öreg, szemüveges, bottal járó, fejkendős nénike, aki a templom előtti padra telepedve, reggel és este, a harangszóhoz igazodva etette a köré sereglő, mellé, padtámlára telepedő galambokat. A pad helyén, a harsányzöld gyeptéglák közé egy cölöpön fehér funértábla, rajta fekete betűkkel a következő szöveg: A FŐTÉR TERÜLETÉN A GALAMBOK ETETÉSE TILOS! Lehetséges, hogy nem légből kapott a katolikus legenda: Szent Ferenc valóban beszélt a madarak nyelvén, ámde elmulasztotta, az én édes, beste, szórakozott szentem, olvasni (vagy világnyelven) a galambokat.
₪
Papuska, az én páratlanom, élettársam nagyapja, és Mamika, az én páratlanom, élettársam nagyanyja, jóval már a nyugdíj korhatárán, felültek Szegeden a vonatra, hogy megtekintsék unokájuk, vejük által vásárolt lakását. Ők, és velük a pesti rokonok, mint csatolt fájl voltak ebédre vendégeink. Számunk nem volt több, se kevesebb, mint – magunkat is beleszámolva – kilenc. Lecipeltem a padlásról a régi, kinyitható uradalmi parasztbarokk asztalt, melyet még Tiszaderzsen vásároltunk, egyéb hasonló stílusú bútorok között, és összeszedve megannyi ülőalkalmatosságot, gondoltuk, kényelmesen elférünk. A szétnyitható asztal összecsukva láthatatlan egyik felét gyúródeszkának használta a leszármazott tulajdonos, de ezt a nagy, kelengyének szánt hímzett díszabrosz elrejtette. Pazar lakomával kívántuk elkápráztatni az összesen több mint hat évszázadot megélt vendégsereget, testvért, sógornőt, a háborús Jugoszláviából menekült unokaöccsöt és feleségét, magunkról sem feledkezve meg. Húsleves daragaluskával, kárpáti borzaska sok fokhagymával, tejföllel, kétféle sajtreszelékkel csipkézve, végül pedig túrós (Mamika) és almás (Papuska) rétes volt a menü. A Papus – páratlanom jóelőre figyelmeztetett – mindenhez evett kenyeret, leveshez, húshoz, réteshez is, erre helyeztünk készenlétbe zsemlyecipót, rozskenyeret, köles- és szezámmagos stanglikat. El is fogyott mind – morzsa sem maradt. Papus ugyanis, egy-egy fogás után, bal tenyerét lapátnak, jobb keze élét seprűnek használva, minden morzsát összesepregetett, és a tenyeréből kicsipegetve mindet megette.(A Mamikáét is.) „– Nincs az az ötcsillagos luxusétterem, vagy neo-patinás vendéglő, ahol a retro morzsaseprű- és lapát az eleganciában a Papuskáéval versenyre kelhetne.” Páratlanom azt felelte: „ – A Papuska ezt a szokását franciaországi hadifogsága idején szokta meg, amikor a hadifoglyoknak grammra mérték a kenyeret.”
