Elnézést kérek a T. Olvasótól, a Szerkesztőségtől (és általában minden jobb érzésű embertől), hogy az alábbi adaptációkat papírra vetem, de hiszem, hogy e történetecskék diszkréten bűzölgő – de valahol mégiscsak megkapó – bája nem engedheti meg, hogy egyszerűen a nagybetűs Humor hátsó udvarába seprűzzük őket.
Hisz a fekete humor is humor – amennyiben vegytiszta; …másrészt – tudtommal – még senki nem örökítette meg írásos formában ezeket a kis szörnyetegeket.
I. Pierre de Lavalle jóképű, daliás tüzérhadnagy volt az 1930-as évek Franciaországában. A hadgyakorlatokon nem volt nála bátrabb, rátermettebb, fegyelmezettebb katona, de a laktanyán kívül kiütközött szoknyabolond természete. Nem volt nő – kalaposlánytól a grófkisasszonyig – aki visszautasította volna közeledését, s a sorozatos botrányokat – tiltott párbajok, megcsalt férjek bosszúhadjárata – megunva, ezredparancsnoka /megelőzésből, büntetésből/ egy szaharai lövészszázadhoz vezényelte.
Az ifjú tiszt itt láthatott mérhetetlen mennyiségű homokot, sivatagi napkeltét-naplementét, néhány porlepte beduin lovascsapatot, és egrecíroztathatta katonáit naphosszat a semmi közepén.
Na, nőt azt nem láthatott. /De még egy lefátyolozott arcú tuareg asszonyságot sem…/ Teltek a hetek, hónapok és a nagytermészetű tüzértiszt egyre kevésbé bírt a vérével. Egyszer aztán – végső elkeseredésében – magához hívatta őrmesterét.
– Mondd csak fiam! – kérdezte tettetett közönnyel – mit szoktatok ti csinálni, ha már nagyon rátok jön…hm…ha már nagyon kéne egy…?
Az őrmester elfojtotta mosolyát, vigyázzba vágta magát és szalutált:
– Jelentem, ha már nagyon ránk jön, ha már nem bírjuk tovább… hát ott vannak a tevék…
– Micsoda?! Te emberbőrbe bújt állat! – ordította lilára vált arccal a hadnagy – Hiszen ez szodómia! – azzal iszonyatosan pofon csapta az őrmestert.
De nőt ettől továbbra sem látott. /Nem bizony, még fényképen sem./
Egyszer aztán – egy dermesztően hideg sivatagi éjszakán – a hadnagy a tevék karámja felé lopakodott. Csendesen kinyitotta az istálló ajtaját és besurrant az állatok közé.
Pár perc múlva összerugdosva, vérző fejjel botorkált ki a karámból. Néhány napig ápolgatta magát, aztán hívatta őrmesterét.
– Mondd csak fiam! Hogy is szoktátok ti ezt csinálni? …hm …mert mondtál valamit a tevékről…
Az őrmester vigyázzba vágta magát és szalutált:
– Jelentem, csak azt akartam mondani, ha nagyon ránk jön, ott vannak a tevék, felülünk rájuk és elmegyünk a legközelebbi oázisba. Na, van ott egy jó kis bordélyház, tele szebbnél-szebb lányokkal.
II. A Vadnyugaton történt – még az aranyásók fénykorában – hogy egy kocsmáros annyira megszedte magát, hogy féktelen jókedvében kitett egy jókora aranyrögöt az ivó pultjára. Mellé meg egy hirdetményt ragasztott:
„Ez a kisebb vagyon azé lesz, aki:
1. Leveri a Sziklás Hegység legerősebb emberét.
2. Kezet fog a kocsma elé láncolt grizzly medvével.
3. Magáévá teszi a környék egyetlen szűz lányát.”
A viharvert, sokat tapasztalt aranyásók csak hümmögtek, mert a kocsma mellé kötött négymázsás medve igencsak vérfagyasztó látványt nyújtott.
Egyszercsak berúgják az ivó ajtaját, Szálfatermetű Jack a pult elé lép, és ujját a kocsmárosra szögezi:
– Na, hol van az a pali, akit le kell verni?!
Pár ember sorompóba áll, de Jack félkézzel elintézi őket.
– Jól van, Jack! – bólint a kocsmáros – tiéd az aranyrög harmada, de most lássuk tovább…
Szálfatermetű megvonja a vállát és kilép az ivóból.
Iszonyatos üvöltés, morgás, majd jó negyedóra múlva a véresre marcangolt, talpig szakadt ruhájú Jack berúgja a kocsma ajtaját. Fogait a padlóra köpi, a pult elé lép és ujját a kocsmárosra szögezi:
– Na, hol van az a szűz lány, akivel kezet kell fogni?!
III. Csinos, fiatal tanítónő érkezik az általános iskola alsó tagozatába. Első óráján sorban felszólítja a gyerekeket, és arra kéri őket, hogy nevezzenek meg egy-egy háziállatot.
Kutya, macska, tehén, ló… mindegyik tanuló mond valamit, egyedül egy fiúcska hallgat.
– Na, kisfiam – lép hozzá a tanítónő – te nem tudsz mondani egyetlen háziállatot sem?
– De…tudok.
– Akkor mondd bátran!
– Hát…gurulós ühüm.
– Hogy micsoda?!
– Hát… nehéz így elmagyarázni, de ha el tetszik jönni hozzánk, szívesen megmutatom.
A tanárnő kíváncsi lesz, és már másnap elmegy családlátogatásra.
– Most tessék figyelni! – mondja a kisfiú – azzal kinyitja az éléskamra ajtaját és kitolja a sötétből a kerekes székes, szélütött nyolcvanéves nagyapját. Az öreg remegő kézzel kapaszkodik tolószékébe, és vaksin hunyorogva nézegeti a tanárnőt.
– Nagyapó! – kiabálja a majdnem teljesen süket aggastyán fülébe a gyerkőc – ez itt az új tanítónőnk. Szívesen megdugnád?
Az öreg lelkesen bólogatni kezd:
– Ühüm! Ühüm!
IV. Két angol arisztokrata – egyikük férfiereje teljében, a másik úgy az elmúlás határán – vacsora után üldögél klubjuk dohányzótermében. Szivaroznak, konyakoznak és vadászélményeikről beszélgetnek.
– Hallottam – mondja hosszas hallgatás után az öreg – hogy az idén Tanzániában voltál szafarin.
– Well… – bólint a fiatal lord – láttam is két elefántot, három oroszlánt és négy kafferbivalyt. De úgy hallom, Sir Thomas, hogy ön már régen nem vett részt vadászaton.
– Well… bizony már alig-alig emlékszem a daliás időkre.
– De arra csak emlékezik, Sir Thomas, hogy mit lőtt utoljára?
– Hát… azt hiszem egy noszőrplizt.
– Megbocsásson Lordságod, az milyen állat?
– Nem is tudom… egy fán ült, fekete volt, és amikor ráemeltem a puskámat kiabálni kezdett:
– No, Sir, please!
