Zénó és Dorka már régóta együtt csavarogtak a világban.
Zénó más volt, mint a többi kan.
Nem volt erős, de Dorka mégis biztonságban érezte magát mellette, hisz az jóval idősebb volt nála, és ő felnézett rá.
Dorka az idők folyamán összeszokott vele. Igaz, kezdett monotonná válni az életük, de Zénó mindig a kedvét kereste, és a legfinomabb falatokat mindig neki adta.
Dorka néha lázadozott, de nem mert a morgásnál messzebb menni, hisz mindig eszébe jutott a kölyökkora, amikor a vele egyidős kanok megalázták, és ez visszarántotta a valóságba.
Már több mint 3 éve csavarogtak együtt, és már úgy látszott megállapodnak. Egy gazda befogadta őket, és most nyugalomban éldegéltek a kutyaházukban.
Nem volt egy nagyvárosi kutyaól, de ők úgy gondolták, hogy majd együtt otthonossá teszik maguknak.
Néha külön – külön is eljártak, hogy egy jó falatot gyűjtsenek, de ha tehették, együtt jártak vadászni.
Most is külön járták a saját vadászterületüket, amikor találkoztak.
Ignác úgy tűnt fel a semmiből, mintha délibáb elevenedett volna meg.
Látszott rajta, hogy valaha daliás kan lehetett, széles, és magas marja volt.
A bal hátsólábát húzta kissé, de nem korlátozta a mozgásában, vagy amikor a vadászösztönét kiélvén megzavart egy macskát, vagy egy nyulat.
Dorka, és Ignác kíváncsian szagolgatta körbe egymást. Mindketten érezték a másikon azt a szagot, amelytől izgalomba jöttek.
Dorkának a hihetetlenül zöld szeme tetszett meg először.
Amikor később beszélgettek, tetszett neki Ignác bölcsessége, komolysága.
Ignác mesélt a múltjáról, a világjárása közben megélt, vagy megismert történeteiről.
Közben udvarias, bókoló szavakat suttogott a kutyalány fülébe.
Dorka ettől kissé megzavarodott.
Neki még soha, senki nem mondta, hogy szép, vagy csinos.
Ez legyezgette az egóját, de mivel Zénón kívül még egyetlen kan sem közeledett hozzá, imponált neki.
Hízelgett a nőiességének, ahogy Ignác udvarolt.
Kimérten, de mégis erőteljesen, noha sohasem volt tolakodó.
Néha egy-egy lábnyalogatásnál tovább nem közeledett, pedig Dorka orrcimpája kitágult az izgalomtól, ha a szél az orrába hozta a másik szagát.
Ezután egyre többet találkoztak.
Ijedten vették észre önmagukon – letérve a megszokott ösvényről – hogy keresik egymás társaságát.
Később már pajkosan hancúroztak a zöld mezőben, körülöttük a remény színében pompázó, a kora nyári szélben hullámzó rét.
Egyre sűrűbben találkoztak, és ilyenkor boldog, önfeledt hancúrozásba kezdtek.
Egyszer megtörtént az, amire mindketten vágytak, egymásé lettek.
Dorka szégyellte magát, amiért megcsalta Zénót, de egyben édes remegés rázta meg, mert ilyet, mint most, még sohasem érzett.
Érezte az agyában a bűnt, de nem érzett megbánást.
Még el sem váltak, de már arra gondolt mikor fognak újra találkozni.
Ignác észrevette, hogy Dorka körül ólálkodik egy kölyökképű kan, és észrevette a szukán, hogy neki is legyezi az önérzetét.
– Tetszik? – kérdezte Dorkát.
Dorka szemérmesen szegte le a fejét.
– Imponál– mondta.
Eddig még egy fiatal kan sem merészkedett közel hozzá, pedig még kölyökkutyaként nagyon szerette volna.
Irigykedve nézte az alomtársait, amikor azok egymás közt a játék hevében választották ki párjukat.
Ő esetlennek érezte magát, a Gazdán is látszott a megvetés – elfér a többi közt, talán még feljavul – mondogatta magában.
Így maradt egyedül, amíg Zénó maga mellé nem fogadta.
Ignác érezte, hogy a fiatal kan méltó vetélytársa lenne.
Zénót nem tartotta igazi vetélytársának, hisz látta Dorkán, hogy az érettebb kant szereti.
Viszont ez a kölyök féltékenységet ébresztett benne, de nem akart összemarakodni vele, hanem megpróbálta azt mutatni, mintha beletörődött volna a sorsába, de a szeme sarkából leste, nem enged e többet meg magának, mint amit az illem megenged.
Dorka sem vette komolyan a kölyköt.
Kedves volt számára a fiatal kölyök szemtelen vicsorgása, de tudta, hogy ez csak komolytalan villongás.
Nem érzett iránta tiszteletet. Ez a kölyök még nem volt kész kutya. Nem tudta volna Dorka számára azt a biztonságot nyújtani, amit Zénó, vagy Ignác.
Dorka nem tudta, hogy a bűntudattól-e, de gyere sűrűbben járt el Zénóval vadászni.
Amíg egyedül járt el, érezte, hogy Zénónak rossz kedve van. Bizonyosan megérezte Ignác szagát, de ő azzal altatta el Zénó kétségeit, hogy azon az ösvényen más kutya is vadászhat, és biztos azoknak a szagát érzi.
Ignác minden nap izgatottan rohangált a megszokott ösvényen, hátha hagyott jelet maga után.
Kereste a megszokott szagot, de mindhiába, nem találta.
Fáradtan ült le egy domb tetején, és fájdalmas vonítással próbálta Dorka tudtára adni, hogy mennyire hiányzik, és hogy nagyon szereti őt.
Zénó idegesen kapta fel a fejét. Testének minden izma megfeszült, a fülét hegyezve, tágra nyitott orrcimpával kereste a szagot, amely ismerős volt neki.
Tudta, érezte, hogy ez az a szag, amit mindig Dorka hazahozott, amikor egyedül ment vadászni.
Érezte rajta, hogy olyankor teljesen más. Nem úgy evett a zsákmányból, amit Zénó hozott, mint régen.
A vonításból tudta, hogy ez Dorkának szól.
Felborzolta a szőrét, és haragosan morgott a nőstényére.
Dorka kissé sajnálta Zénót, hogy ilyen helyzetbe hozta.
Egyszer csak, mintha ködből lépett volna elő, ott állt előttük.
A nyári napsütésben ezüstösen csillogott Ignác sörénye, mintha a felette elszálló idő glóriát vont volna a feje köré.
Korához képest délceg, erőteljes kisugárzása volt, és a hihetetlenül zöld szeméből nagy bölcsesség áradt.
Zénó vicsorogva kerülgette Dorkát, jelezvén a vetélytársnak, hogy ez az ő párja,
Ignác csak állt némán, és Dorkát nézte. Próbálta emlékeztetni az együtt töltött boldog órákra, a pajkos, csipkelődő játékokra, a megosztott falatokra.
Dorka megijedt, hogy ezek most egymás torkába marnak, és széttépik egymást.
Zénó messziről méregette Ignácot, mert nem tudta felmérni annak erejét, de a szeméből elszántságot, és elég bátorságot olvasott ki arra, hogy elvigye Dorkát magával.
Nem mert szembeszállni vele.
Félt az erejétől, a harcokban szerzett tapasztalatától.
Most Zénó taktikát változtatott:
– Te döntesz – vakkantotta, és fejét oldalvást fordítva ment el tőle néhány lépést.
A szeme sarkából Ignácot figyelte, mert nem tudta eldönteni, hogy harc nélkül elengedi-e Dorkát.
Ignác fájdalmasan, hangtalanul nyüszítve feküdt az útszéli árokparton, és a hihetetlenül zöld szeméből a könny patakként folyt végig a pofáján, miközben szomorúan nézett a Zénó oldalán elballagó Dorka után.
2011 július, második díj
