Amikor meghallom, a guta kerülget,
Ezt a három gyakori szót: „hát minek örüljek?”
Egészségtől arca majd kicsattan néki
És, hogy szórja pénzét, borzasztó azt nézni.
Gyönyörű a háza, boldog a családja,
Még a kiskertjét is más ember kapálja,
A panasztól mégis be nem áll a szája
Elsárgul mérgében, ha olyat lát néha,
Ami néki nincsen „Vegyük azt meg még ma!”
Ha olyan embert lát, ki boldogan nevet,
Azt, hogy annak mennyi baja és bánata lehet
Nem is sejti. Pedig de sokszor megesett,
Hogy ki mások előtt mosolygott, nevetett
Éltében az ilyen de sokat szenvedett,
Ilyen szamárságot Ő mégsem kérdezett.
Ismertem sok embert fél karral, fél lábbal,
Vakon vagy süketen, s perben a világgal
A rám mért csapásért mégsem keveredett,
S bár felnevelt némelyik két-három gyermeket,
Kiket felnőttként is kocsiban tologat,
Mégsem hallasz tőle panaszos szavakat.
„Hát minek élek még!?” kérdezi az ilyen,
De a halálra még rágondolni sem mer.
„Meddig akarsz élni?” – „Kilencven elég lesz.”
Nem úgy, ha kérdezel egy kilencven évest.
Ez sem azért kérdi, mert meg szeretne halni,
Csak egy kis részvétet akar kicsikarni.
„Minek örüljek én?” – kérdezi ezerszer,
Mindig is ilyen lesz a telhetetlen ember!
Ha engem kérdezel, nos örüljél annak,
Hogy a szeretteid közeledben vannak,
És ha már nem élnek: örülj, hogy te élhetsz.
Örülj minden napnak, mely elmúlt feletted,
Ha sok a problémád, örülj, hogy nem még több,
Ha hamar elmúlnak, örülj, hogy nem később.
Annak is örülhetsz, hogy nem fáj a fogad,
Ha orvoshoz kerülsz majd akkor nyafoghatsz.
