Mindig is filmrendezőnek készült, már gyerekként is?
Gyerekkoromban egyáltalán nem gondoltam úgy magamra, hogy művész leszek. Ez mind később jött. Először, még gimnazistaként, képzőművész akartam lenni. Sokat rajzoltam, rajzból érettségiztem, de aztán meg sem próbálkoztam a Képzőművészeti Főiskolával.
Miért nem?
Mert akkor úgy éreztem, hogy nem vagyok elég tehetséges. A mai fejemmel azt gondolom, hogy nem is a tehetség hiányzott, hanem még rá kellett jönnöm, ki is vagyok.
Jó döntés volt?
Igen, mert a film magába foglal mindent. Ott abszolút kiélhetem a képzőművészeti vonzódásomat, éppúgy, mint a színészit és az irodalmit. Azáltal, hogy nekem nem külön szavaim vannak, meg nem külön színeim, egy komplex vízióm lehet arról, amiben élek. A film a legalkalmasabb forma arra, hogy ezt a komplexitást visszaadja. Így utólag, természetesen nagyon örülök, hogy így alakult az életem, de ez nem volt nyilvánvaló, nem úgy jött, mint egy ujjcsettintés, küzdelmes folyamat volt.
Tanulási folyamat?
Önmagam tanulásának a folyamata. Ahogy elhagytam, hogy képzőművész legyek, elhagytam azt is, hogy színész legyek. Az akkori főiskolán, ami most már egyetem, tehetséges színészként könyveltek el, szerződésem volt, de én ezt a pályát nem kezdtem el.
Mindig a nehezebb utat választottam, kockáztattam, azért, hogy megértsem, ki vagyok. Eljutottam a filmrendezéshez, felvételi filmet kellett csinálni, a Keleti pályaudvar volt a téma egy öt perces videó filmhez. Annyira érdekes volt: kimentem a pályaudvarhoz, a kezembe fogtam egy kamerát, életemben először, és éreztem, hogy ez vagyok én. Abban a pillanatban megéreztem, hogy ezt én tudom. Kifejezetten meglepődtem.
És a színházi rendezései?
Amikor színházban rendezek, mint filmrendező rendezek, és az identitásom egy filmrendező identitása, és nem gondolom magam színházi embernek, inkább kicsit idegennek – néha nagyon idegennek – érzem magam a színházban. Kivételt csak azok a munkák képeznek, amikor saját független társulatommal, a Proton Színházzal dolgozom, ugyanis velük fél szavakból megértjük egymást.
Ezért annyira más a díszlet, a helyszín, a szöveg a darabjaiban, mint a színházban megszokott?
Egyfajta filmes logika az illúzió felépítése, az illúzió a valóság pontos mása, kicsit mint a ready-made művészetben. Nem is irodalmi szöveg központú. Nekem egy néma jelenet, a maga csendjében, egy ember, ahogy ül a fotelban, az legalább olyan fontos, mint a kortárs irodalmi szöveg helyessége.
Munkáihoz gyakran saját maga ír forgatókönyvet, de választott más szerzőktől is, Szorokin, Térey János és Coetzee anyagaiból is rendezett. Miért pont ők?
Van úgy, hogy egy téma kezd izgatni nagyon, és abból egy önálló dolog jön ki, vagy történik egy „elhívás” – ezt így nevezem magamban – egy könyv által. Valami annyira megérint, vagy annyira fölborzol, vagy annyira elgondolkoztat, hogy érzem, erről én beszélni szeretnék. Ez mindhárom esetben így történt. Csak ha személyesen le vagyok taglózva, akkor tudok hozzányúlni egy dologhoz. Ha ez nincs, akkor inkább magam csinálom, akkor abból indulok ki, mi az a valóság, ami engem körbe vesz, és amit átélek, az elég alap egy filmhez vagy egy színházi előadáshoz.
Munkáiban sok a valódi érzelem, de nincs kiút, és kevés a remény…
Én megpróbálok igazat mondani. Szerintem, annál nagyobb remény, minthogy az igaz létezik, nincs. Induljunk ki ebből. Ilyen értelemben magamat nagyon optimista embernek találom, mert ha nem lennék az, nem csinálnék művészetet, hanem cinikus lennék és gyártulajdonos. Önmagában optimizmus, hogy azt gondolom, hogy bármit változtat a világon az, ha egy műalkotással találkozik egy személy. Másfelől, az igaz beszéd súlya nagyon sok mindent felszabadít. Találok egy dolgot, ahol olyan ellentmondások feszülnek egymásnak, amit a világban is látok, és azt meg tudom teremteni színpadon, akkor én nagyon boldog vagyok. Szorokinnál és Coetzee-nél is nagyon hasonlóan ott van ez a logika, hogy olyan, mintha nem lenne kiút, de attól, hogy maga a szimptóma leírattatott, az egy lépés a kiút felé.
A Fehér Isten egy újabb korszak első darabja, mi ez az új korszak?
Az foglalkoztat, hogyan tudnám megfogalmazni azt az irracionális világot, ami körbevesz bennünket. Nagy ellentmondások és kibékíthetetlen dolgok vannak jelen, és nem az ideológiát kell kritizálni, mert nincs ideológia, csak ellentmondás és irracionalitás. Ennek a terméke ez a társadalmi berendezkedés. Felelősségem van nekem is, mint Fehér Istennek. Ezt érzed meg, amikor ott állsz az Illatos úton, és látod az elhagyott kutyákat, és tudod azt, hogy te felelős vagy abban, hogy ő ott van az Illatos úton. Ennek a gondolatnak a megmutatása izgat, olyan filmnyelven, ami ezen végighúz, ugyanakkor semmit sem sulykol.
A Fehér Isten is létezésfilm?
A Fehér Istennek van egy úgynevezett tik-tak matekja, ami a dramaturgiáját végig görgeti, abban nagyon pontosnak kell lenni. Az izgulós jelenetet például, úgy kell megvágni, hogy tényleg lehessen izgulni. A színészeknek azonban, nagyon nagy szabadságot engedek, mert úgy érzem, hogyha ők nem adják oda a sorsukat a szerepnek, akkor alakítás lesz belőle, színi alakítás. Szerintem a film, illetve a színi alakítás az egy ellentmondás, és én nem is hiszek benne. Abban hiszek, hogy egy színésznek vállalnia kell saját magát, és nem eljátszani egy szerepet. Ez a filmszínészet kezdőpontja.
Hogyan tudott a két faj együttműködni?
Számomra az volt a legfontosabb, hogy tudott. Lenyűgöző élmény volt, hogy két faj tényleg együtt tud működni, ha akar. Ez olyan csodálatosan optimista gondolat. A filmnek volt egy plusz, transzcendens tartalma számomra: ilyen közel lenni állatokhoz, ennyi időn keresztül, és minden kiszámíthatatlan, de az embert nem irritálja, hanem fölfogja, hogy nem ő a legfontosabb, hanem vannak mások. És ha rájön, hogy vannak másmilyen lények, akkor arra is rá kell jönnie, hogy ő nem több azoknál, ezáltal elkezdődhet az a folyamat, hogy az ember rájön, hogy mindenkinek ugyanolyan joga van itt élni. Pont ugyanolyan joga van egy fűszálnak, egy embernek, vagy egy kutyának. Amikor az ember az életét egy erős társadalmi nyomásban görgeti folyamatosan, ezt gyakran elfelejti.
Gondolja, hogy van mód arra, hogy különböző fajok, vagy különböző társadalmi helyzetekből jövő emberek együtt élhessenek anélkül, hogy egyikük joga se sérüljön?
Ha nem hinnék benne, akkor nem csinálnék filmeket róla. A filmnek a legvége egy olyan állítás, amelyben azt mondjuk ki, hogy a csatabárdot le lehet tenni. Megszületik egy pillanatra annak a lehetősége, hogy szabad előröl kezdeni. Mindig szabad előröl kezdeni.
Mi történhet Ön szerint, a film vége utáni percekben?
Nyilván van egy optimista, meg egy nem optimista válasz. Nekem az a legfontosabb válaszom, hogy az apa is lefekszik a földre, ez fontosabb, minthogy a kislány, mert a megváltás az apában történik meg. De, hogy tíz perc múlva ott van-e a rendőrség és kilövik-e az összes kutyát, vagy nem, azt én sem tudom megjósolni.
Mondhatjuk, hogy a kutyák győztek?
Bizonyos értelemben igen. Morális győzelmet aratott a kutya az ember felett. Ő lett a morális lény, aki tudott a jó és a rossz között dönteni. Az ember nem tudott. Csak a kislány. A film oldaláról egy fontos állítás volt, hogy didaktikusan menjen amellett, hogy nincsenek pozitív figurák a történetben. A sintértelepet vezető hölgy a legpozitívabb figura a kislány után. Ami azért, nem egy valós társadalmi képet fest, mert több jobb ember él egy ilyen mintában, de számunkra fontos volt, hogy a mese igazsága vezessen minket, ahol a sűrű, sötét erdő van, meg a nem jó emberek. Különben nem érezzük azt, hogy a kutyák is emberek, illetve azt, hogy a kutya morális győzelmet arat az ember felett. Az a kutya is, aki öl, mert úgy öl, hogy csak a gonoszat.
Nem lehet morális győzelmet aratni erőszak nélkül?
Azt hiszem, hogy morális győzelmet lehet aratni, sőt lehet morálisan élni is, ami nem feltétlenül egyfajta szolgálat. Itt Kelet-Európában azonban, sokszor vagyunk különböző rendszerek elnyomásában, ahol a túlélő folyamatban az alakoskodás már-már anyanyelvi szinten megy, amiben nagyon sokszor az első helyen a morál számolódik föl. Ez nehéz helyzetet teremt, mert könnyebben keresünk másban hibát, mint magunkban, és könnyebb találni másban ellenségképet, mint a saját felelősségünket keresni. Ez a folyamatos hárítás eltávolít minket a szabadság lehetőségétől. A szabadság lehetősége az, hogy én, az én felelősségemet tudatosítom, és a szabad döntéseim alapján, megpróbálok az adott helyzetben kiutat találni. Elsősorban a magam számára. Ha nem teszem meg, nem adhatom meg másnak sem, és nem is várhatom el mástól. A filmben ezzel a gondolattal játszottunk el, hogy a kutyák adnak meg egy morális választ, amit aztán az ember is választhat magának. A Fehér Isten nagyon erősen társadalomkritikus mozi, de semmilyen módon nem politikai.
Miért kutyák?
A legtöbb néző tizenöt perc után embernek látja a kutyát és egy ember szenvedéseit látja benne. A kutya közelebb van az emberhez bármelyik állatnál, együtt él vele több tízezer év óta, és genetikai kódja összeköti az emberrel és a családdal. Nagy élménye volt a filmnek, hogy szerintem a kutyák nem tudják, hogy ők kutyák, hanem azt gondolják, hogy ők emberek. És ez olyan gyönyörű!
Mi a szerepe a filmben a zenének?
Fontos volt valahogy kifejezni, hogy hiszek a humánumban. Gondolkodtam, hogy lehet ezt az elvont gondolatot egy gesztusban megfogalmazni. Adódott a zene. A zene annyira az ember, olyan absztrakt, hogy nem is látható. A hangszert pedig azért választottuk, mert olyan ősi, egyszerre harcra hív és diadalt ül. Meseszerű, hogy Lili egy trombitás lány, és nekem kifejezetten tetszik, hogy a trombita az ő fegyvere és a végén azzal tesz rendet. Ahogy idősödöm, számomra egyre fontosabbá válik a zene, sokkal több zenét hallgatok, mint korábban.
Milyen a film magyarországi fogadtatása?
Nagyon jó, szerencsére. Tényleg sokan megnézték. Úgy tűnik, egyre nagyobb szükség van arra, hogy kimondjunk dolgokat és azok felszabadítsanak bennünket, és ez ennek a filmnek az ereje. Van egy olyan közönség, aki függetlenül, a bulvártól, a kritikától, bemegy.
Mik a tervei?
Folyamatosan dolgozom, hamarosan csinálok Zürichben egy színházi előadást. Ha minden jól megy, jövőre megpróbálok itthon filmezni.
