Ferenczi Tímea nagyon elégedett fiatal nő, mentőtisztként egy magas szintű mentőegységben, esetkocsin dolgozik. Szereti a munkáját és jól csinálja, úgy érzi, minden a helyén van az életében. Az Országos Mentőszolgálat Csillaghegy mentőállomásán beszélgettünk.
Hogy lett mentős?
Amikor tízedik osztályban vöröskeresztezni kezdtem, rájöttem, hogy a sürgősségi ellátásban, leginkább mentőn szeretnék dolgozni. Akkor még úgy gondoltam, orvosként. Aztán mégis a mentőtiszti főiskolára jelentkeztem, ami négy éves, és nagyrészt gyakorlati képzést ad. Mondhatni arra „tenyészti ki” az embereket, hogy a sürgősségi ellátásban gyorsan és szakszerűen beavatkozzanak.
Ez a képzés milyen beavatkozásokra jogosít?
Amit legelőször mindenki megtanul, az alapszintű újraélesztés, akár mentőtiszt, gyógytornász, szülésznő vagy népegészségügyi ellenőr valaki. A mentőtisztek esetében erre épül fel a többi sürgősségi beavatkozás megtanulása: a részletes betegvizsgálat, a légút biztosítás, az endotracheális intubáció, amit filmeken nagyon szeretnek mutogatni, nagyon látványos beavatkozás. Azután a defibrillálás, különböző vénabiztosítási eljárások, gyógyszerismeret. Az orvoslással ellentétben ez egy minden területre kiterjedő, annál felszínesebb, de a fontos gyakorlati ismeretekre koncentráló képzés.
A diploma megszerzése után azonnal mentőzhet valaki önállóan?
A gyakorlat megszerzése már a főiskola alatt megtörténik, de ez évtől vezették be a „C” típusú mentőtiszt fogalmát. A kezdő mentőtiszt bizonyos beavatkozásokat csak korlátozottan végezhet. Hat hónap múlva kompetencia vizsgát kell tennie, amihez a gyakorlatot munka közben, ellenőrzés alatt szerezheti meg. Ezután válhat teljes értékű mentő dolgozóvá. A különböző egyetemekről, főiskolákról, nem azonos szintű tudással jönnek a végzősök, itt munka közben lehetőség nyílik az „összeérésre”.
Milyen mentőegységek vannak, és milyen a felszerelésük?
Az egységes alapfelszerelésünk mentőegység típusonként más. Az alapszintű mentőgépkocsi tartalma az úgynevezett egészségügyi alapfelszerelés, kötszerek, oxigén, vérnyomásmérő, vércukormérő, félautomata defibrillátor, lélegeztető ballon, szülészeti csomag. Tartalmazza újraélesztés megkezdéséhez és sebellátáshoz szükséges eszközöket. Ezeken a mentőautókon a gépkocsivezető és mentőápoló dolgozik, ők mennek a legtöbbet, szinte egész nap kint vannak, a betegszállítást is ők végzik. A következő szint a kiemelt mentőegységek, itt már van többletfelszerelés, vannak gyógyszerek, melyek használata kompetencia vizsgához kötött. Az esetkocsin, melyen én is dolgozom, mentőtisztek és olyan orvosok dolgoznak, akik nem sürgősségi ellátásra, hanem más területekre szakosodtak. A felszereltség a legteljesebb, a defibrillátor készülék EKG-t tartalmaz, képes a vérnyomás és az oxigén szaturáció mérésére, mérni tudjuk általa a kilélegzett levegő széndioxid szintjét, lehet vele pacemakerezni. A sürgősségi ellátás alapeszköze még a lélegeztetőgép, külön gyerektáska, rögzítő eszközök, motoros leszívó. Ezek használatával gyakorlatilag minden sürgősségi probléma megoldható. A rohammentő felszerelése ugyanilyen, de azon sürgősségi szakvizsgával rendelkező orvos dolgozik.
Hogyan dől el, hogy melyik egység vonul ki?
A mentésirányító dönt, aki a 104-en segítséget kérő egyén alapos és szakszerű kikérdezése mellett, pontos ismeretekkel rendelkezik a kórképekről, a mentőkocsik felszereltségéről, sőt az adott kocsikon szolgálatot teljesítő kollégákról is. Tudja milyen probléma esetén, melyik kolléga lehet a leghatékonyabb.
És elindul az esetkocsi…
Elindulunk, próbálunk minél gyorsabban kiérni. Ez függ a forgalmi helyzettől és attól is milyen távolságra kell mennünk. Nem mindig a mentőállomásról indulunk, van, hogy éppen úton vagyunk, az előző esetet követően. Ez lehet közelebb is, de sajnos távolabb is az eset helyszínétől. Ezt a sérült vagy beteg és a hozzátartozó nem tudhatja, ez okoz néha konfliktusokat. Amikor odaérünk, magunkhoz vesszük a felszerelést, melyet kötelezően a helyszínre kell juttatnunk, felmegyünk a lakásba. Ha betegről van szó, megkezdjük az anamnézis felvételét, kikérdezzük a beteget és a hozzátartozót is, (előfordul, hogy nem egybehangzó, amit hallunk) és ezután kezdjük meg az ellátást. Ha az eset indokolja, akkor azonnal „beszűkült tudattal rá a betegre” és nyomban megkezdjük a beavatkozást, mert minden másodperc számít. Sajnos, olyan helyzet is van, hogy akkor sem tudnánk segíteni, ha már egy órája ott lennénk. Előfordul, hogy halálesethez hívnak bennünket. Ilyenkor a hozzátartozót kell kezelnünk, leginkább a kommunikáció szintjén.
Tudja-e a lakosság jól használni a mentőszolgálatot, képesek vagyunk-e jól eldönteni, mikor hívjunk mentőt?
Sajnos a lakosság egy része nagyon nem. Mentünk már ki olyan esetben, hogy a hölgy nem érte el az ágyából az altatóját, odaadtuk neki, majd elköszöntünk. Van, aki azért hív bennünket, mert hétvégére elfogyott a nyugtatója, nincs pénze kiváltani vagy gyógyszerfüggő. Ebben a helyzetben nem igazán segíthetünk, mert nálunk ilyen készítmények nincsenek, a mentőautóban életmentő gyógyszerek vannak, de sem receptet felírni, sem gyógyszert odaadni nem tudunk. Megtörténik, hogy szociális problémához megyünk, valakinek nincs pénze gyógyszerre és emiatt felmegy a vérnyomása, felborul a cukorszintje. Ezek egy része valós probléma, de nem egy esetkocsi vagy egy rohammentő jelentheti a megoldást.
Milyen tapasztalatai vannak hajléktalan emberekkel a munkája során?
Többször kapunk olyan bejelentést, hogy valaki kinn fekszik az utcán, rosszul van, vagy fázik. Ha kiderül, hogy semmi olyan baja nincs, ami kórházi kezelést igényelne, sőt az érintett sem szeretne kórházba menni, akkor is be kell vinnünk a sürgősségire. Nagy a társadalmi nyomás, rosszul nézne ki, ha becsuknánk az ajtót és otthagynánk a földön fekvő embert. Valami kisebb sérülése mindig akad, hiszen az utcán él, vagy valóban alacsonyabb a hőmérséklete. A kórházból egy ambuláns lappal négy óra múlva elbocsájtják. A problémája nem oldódott meg, pedig az akcióban részt vett egy magas szintű mentőegység és egy sürgősségi osztály. Ezekre az esetekre évtizedek óta nincs megoldás. A mentőket kihívó ember legtöbbször már távozik is a helyszínről, de olykor maga a hajléktalan ember is eltűnik, mire megérkezünk.
Előfordult már, hogy egy bejelentés nyomán aggódott, hogy képes lesz-e segíteni?
Nem, de ha azt mondják, hogy gyerek a sérült vagy a beteg, akkor az életkori specifikumokat jobban igyekszem átgondolni – gyógyszerdózisokat, tubus méreteket – mivel gyerekhez ritkán megyünk. Van külön gyerek rohamkocsi. Az is előfordulhat, hogy egy pillanat alatt át kell váltani a gondolatainkat és az eszközöket, mert a bejelentéshez képest egészen más helyzetet találunk. A ritkábban előforduló traumás esetek azok, amik az adrenalin löketet okozzák, és bár nem mondhatom, hogy örülök ilyenkor, de mégis örülök, hogy olyan beavatkozásokat végezhetek, amiért tanultam, és igazi mentést. Ha azt halljuk, hogy hév gázolta el, autó gázolta el, magasról zuhant le, vagy újraélesztéshez megyünk, nagyon összeszedettnek kell lenni, mert nincs benne a napi rutin. Ésszel ugyan, de mégis gondolkodás nélkül kell cselekednünk. Vannak, akikkel szavak nélkül megértjük egymást, egy pillantásból, vagy mozdulatból, tudják, hogy melyik eszközt, hogy kérem. Az ilyen munka igazi élvezetet jelent. A legtöbb esetben tipikus belgyógyászati problémákat látunk el, mint magas vérnyomás, cukorbetegség, krónikus tüdőbetegség, infarktus vagy stroke. Gyakran találkozunk pánikbetegekkel és más pszichiátriai betegségekkel is. Nem ritka, hogy több napos, illetve több hetes panaszokhoz hívnak mentőt.
Mindig ugyanabban a csapatban dolgoznak?
Egy mentőállomáson van egy állandó gárda, de a mentőkocsin dolgozó csapat összetétele mindig más. Változó, hogy az adott kocsira melyik gépkocsivezető, ápoló és mentőtiszt vagy orvos kerül.
Hogy érzi, ez a munka azt adja Önnek, amire számított?
Sokan riogattak, hogy nőként nehéz lesz mentőzni. Én teljesen elégedett vagyok azzal, ahogy alakult az életem. Itt a mentőállomáson jó a viszonyom mindenkivel, a csapat támogatása és elismerése is jelzi számomra, hogy ez nekem való munka. Szeretem a mentőzést, a betegellátást és a visszajelzés azt mutatja, hogy jól csinálom. A környezetem és a párom is elfogadja ezt az életmódot, ami a sajátos időbeosztással jár. A párommal középiskola óta együtt vagyunk, pontosan tudja, mivel jár ez a munka, büszke arra, hogy ezt csinálom.
Pihenés, hobby?
Úgy alakult, hogy itt az állomáson találtam barátokra, akikkel eljárunk koncertre, színházba, edzőterembe és néha kirándulni. Bár egyelőre még nem követelmény, számomra fontos a jó fizikai erőnlét.
Milyen tervei vannak a jövőre, lát lehetőséget továbblépésre?
Már az első évben megkerestek azzal, hogy vegyek részt ötödéves orvostanhallgatók gyakorlati képzésében. A főiskolára is visszahívtak, hogy szülésznőknek, védőnőknek, gyógytornászoknak az elsősegélynyújtás gyakorlati részét tanítsam. Oktatok és vizsgáztatok a mentőszolgálaton belüli kompetencia kurzusokon. Örülök, hogy megtaláltak ezek a lehetőségek, én magam is tanulok az idősebb oktatóktól, és jó érzés, hogy amit én tanultam és tapasztaltam, átadhatom a fiatalabb kollégáknak. Az is jó, hogy nem ragadok bele abba, amit egyszer megtanultam, hanem állandóan frissítenem kell a tudásomat. Talán majd évek múlva az oktatás lehet az egyik út a továbblépésre a karrieremben.
Hogy dolgozza fel, ha nem tud segíteni?
Szerintem a pszichikai alkalmasság része, hogy elfogadjuk, hogy az emberek meghalnak. Ez nehezebb, ha fiatal a sérült, vagy ha egy több gyermekes családapa hal meg a karácsonyfa előtt. Az empátia fontos része a munkánknak, de az a jó, ha a pácienssel kapcsolatos érzéseinket az átadáskor lezárjuk.
És ha sikeres a mentés, van, hogy követi a betege sorsát?
Természetesen öröm, ha súlyos esetben sikerül segíteni. Ha traumás esetet viszünk be, később, amikor újra abban a kórházban járunk, megkérdezem, mi lett vele, milyenek a leletei, haza ment-e? De nem látogatnám meg, a személyes köszönetnyilvánítás kellemetlen lenne. Nem azért csinálom.
