A metró egyik állomása sem állandó, csak egy átmenet.
Még a végállomás sem az. Itt is ki kell szállni, el kell hagyni a vonatot és erre még utastársainkat is figyelmeztetnünk kell, a hangszórókból áradó felszólítások szerint. A metróállomás lehet szép, vadonatúj, éppen felújított, vagy lepusztult. Építhették diadalmas építészeti koncepciók aktuális rezüméjeként ilyen vagy olyan stílusban, vagy a mindig szorító gazdasági szükségszerűség miatt a lehető legszűkösebben, afféle földalatti panellakásként, silány anyagokból, minimális odafigyeléssel. Érdekes módon, a közönség érzékeli az építészeti nemtörődömséget és éppen ezeket az igénytelen állomásokat töri, zúzza, rongálja, piszkítja a legnagyobb indulattal.
A metróállomás lehet vonzó ígéret. Választhatunk a hirdetések közül pusztán azért lakást, mert valamelyik állomás közelében fekszik és a családnak jó megközelítést kínál, iskolába, munkába, rokonsághoz.
Vagy vehetünk, cserélhetünk csak azért, mert a lakás azon a vonalon fekszik, ahonnan a Klinikákat is meg lehet közelíteni. Aztán jöhetnek olyan szívszorítóan nehéz évek, amikor nap mint nap, minden más utat, kötelességet megszakítunk, hogy itt leszálljunk, mert a gyerek ott fekszik a klinika kertjében elkülönített pavilonban és vár, vár, miközben mi is várunk, előbb a gyógyulásra, aztán már a semmire. És egy nap, egy szatyornyi, végleg feleslegessé vált holmival a kezünkben kilépünk azon a kapun és szemünk, mintha először járnánk itt, tétován keresi az ezerszer bejárt utat, a metróállomáshoz. És megfogadjuk, hogy itt soha többet se le, se fel nem szállunk.
A metróállomáson kimutathatjuk a férfiasságunkat, levezethetjük a fölös tesztoszteron szintünket, hepciáskodhatunk BKV ellenőrrel, forgalmi ügyelettel, megverekedhetünk a rivális focicsapat szurkolóival. Szétverhetünk ez alkalommal részegen egy-két kocsit is, mit számít az, a lényeg hogy itt vagyunk, mi vagyunk itt… Lehet persze békésebb dolgokat művelni, találkozni például valakivel. Családdal, baráttal, titkos szeretővel vagy nyilvános kedvessel. Lehet átadni pénzt, levelet, tiszta ruhát, hazaviendő csomagot.
Lehet kéregetni, reménykedni a mások segítőkészségében, lehet lemondóan ülni egy kisajátított padon vagy széken, reményt vesztve. Lehet megenni ott a magával hozott ennivalónkat, kortyolni egy kis bátorítást a laposüvegből és a beérkező szerelvény elé vetni magunkat.
Csak egyet nem lehet. Ottmaradni végleg. Mert az állomás nem állandó megállóhely. Csak egy átmenet.
Még a végállomás is csak az.
Likes
Nincs hozzászólás