Csípős, cirka mínusz 7 fokos ködölő idő volt. Egy zajtalanul suhanó, páncélozott Audi keresett magának parkolóhelyet a Metró-állomás fölötti placcon. Elegáns, kurtabundás közéleti kitűnőség kászálódott ki belőle, és ruganyos léptekkel lesietett az aluljáróba. Majd megállt egy telefonfülke előtt. Abban éppen Lipitz Béla hajléktalan gubbasztott, azon tűnődve, hogy a megfagyás valóban könnyű és édes halálnem-é, miként azt a fenti csupasz bokrosba vizelni ment sorstársa, Csókás Jenő bizonygatta neki az imént.
– Üdvözlöm, honfitársam! Azért jöttem, hogy Önnek is elmagyarázzam a programomat. Közelebb kerülhetek?
Az 57 éves hobó meghökkent, de lélekjelenlétét meglelve így válaszolt:
– Uram, fogadja legjobb kívánságaimat, de nem vagyok méltó arra, hogy hajlékomba jöjjön.
– Ugyan, ugyan. Sok jó ember kis helyen is elfér. Vácott meg sok rossz is – váltott évődőre a mellécihelődő. Tudja, jóember, én a kommunikációban a személyes kontaktus híve vagyok!
– Hogyan jutott idáig? – kérdezte, és bátorítóan nézett Lipitz vérágas szemébe. Lipitz egy kifosztásszerű válásról meg saját tetemes adósságról motyogott valamit, a jövevény pedig belevágott programja taglalásába. Amelyből Lipitz nem sokat appercipált, már csak azért sem, mert egy bolha nyomatékosan jelezte jelenlétét a gatyakorca tájékán. Felelősségünk teljes tudatában állítjuk, hogy bolha volt és nem tetű! Nem ritkán sikerült Lipitznek egyet-egyet testfelületére nyomva elkapni, s két körme között szétpattintani. Az ilyenkor keletkező pukkanás százszoros hangerősítés lehetősége esetén a pezsgőpukkanáshoz hasonlatos. Most is ezen mesterkedett, ami érthetően elvonta figyelmét a nagyívű eszmefuttatásra figyeléstől.
Fogjuk rövidre. A kitűnőség egy félórácska múltán lefegyverző udvariassággal meghívta őt budai villájába vacsorázni! Ám mielőtt asztalhoz ültek volna, minden göncöt levetetett róla, majd kitárta faltól-falig ruhásszekrényét, hogy sajátkezűleg válogassa ki a vendégére passzoló ruhadarabokat, a fehérneműt is beleértve – közben Lipitz egy pompázatos fürdőszoba kádjában ferdőzött, ahol is egy alibigöncös hölgyalkalmazott volt a segítségére, kezében hatalmas, bársonyos érintésű szivaccsal. Ugyanő a jakuzziba is elkísérte, mi több, tőtől-talpig meg is masszírozta a gyönyörtől kábultan nyögdécselő emberünket.
A menü: erőleves, Esterházy-rostélyos, almásrétes, gyümölcstál. A bor is Pazar volt, de márkája kiesett hobónk emlékezetéből, azt viszont határozottan állítja mindmáig, hogy a feketéhez Anessia konyakot szervíroztak.
Amikor Lipitz „lakhelyére” visszatért – nem túl elegáns, de tiszta, vasalt göncben –, és kalandját a többieknek elmesélte, azok nem akartak hinni neki. Csórtad a szerkót – állították egybehangzóan. Ugyanez a gyanú költözött az őt jól ismerő közeg szívébe is, aki nyomban bekísérte a közeli rendőrpalotába. Hanem ott Lipitz, arcán kisdedi mosollyal elővett egy névjegyet. És egy rövid telefonhívás nyomban igazolta sztoriját. Elengedték.
Minden jó, ha jó a vége!