Volt egyszer két kicsi mackó, vagy medvenyelven szólva, két kicsi bocs. Ikrek voltak. Pontosan úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. De nem ám, mint egy, teszem azt, kacsatojás és egy strucctojás, hanem mint két egyazon tyúk tojta pettyes tojás. De nem tojások voltak, hanem medvebocsok. Ezt onnan lehet tudni, hogy amikor közölni valójuk volt, brummogtak. Márpedig melyik tojás tud brummogni? Medvetojás pedig – a medvetudomány mai, igencsak szilárd álláspontja szerint – nem létezik, mint ahogy brummogó tojásra, mind a mai napig a tojáskutató szakértők nem akadtak.
Hát ez a két kis medvebocs egy nap, annak rendje és módja szerint, már nem tudni, hogy szürkület volt vagy alkonyat, eltévedt az erdőben.
– Eltévedtünk? – kérdezte az egyik. Hogy melyik volt az egyik? Nem tudom, hiszen pont olyan volt, mint a másik.
– Eltévedtünk. – felelte a másik. Ez a másik meg pont olyan volt, mint az egyik.
Erről jut eszembe a két medvebocs neve. Úgy hívták őket, hogy Egyik és Másik. De csak az egyik volt Egyik és a másik volt Másik. Értitek, ugye? Az Egyik nem Másik, a Másik pedig nem Egyik. Nem is hallgattak egymás nevére sohasem, sőt, ha ez a körülmény, úgy mint tévesztés, tévedés, mit ne mondjak, már-már hiba a tájékozatlanok vagy figyelmetlenek részéről előfordult – mert bizony nemritkán előfordult –, zokon vették, megsértődtek, dúltak-fúltak mérgükben.
Ott ácsorgott és nézdegélt jobbra-balra, előre-hátra és körbe-körbe a két kis medvebocs az öreg erdő legöregebb tölgyfája alatt. Az Egyik állt a tölgy másik oldalán, a Másik állt e tölgy egyik oldalán, és bizony mindketten egyszerre vakarták a fülük tövét, és elmélyülten tanácstalankodtak. Ezért csönd volt. Más szóval, még a csönd is hallgatott.
– Ne tanácskozzunk? – kérdezte nagysokára az Egyik. Erre persze ripityára tört a csönd.
– Hm. – mormogta a Másik, majd miután alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, hozzádörmögte: – De. Tanácskozzunk.
– Az én fejem fölött a Hold van – mondta az Egyik. – Idevilágít az öreg tölgy hetvenhét levele közt.
– Az én fejem fölött meg – nézett föl a Másik hunyorogva – a Nap. Meleget szitál rám hetvenhét levelű szitáján egy lombnak.
– Akkor most hol vagyunk? – kérdezte az Egyik.
– Hol vagyunk akkor most? – kérdezte a Másik.
– Vagytok, ahol vagytok! – reccsent rájuk a kerek erdő legöregebb tölgye –, és nem vagytok, ahol nem vagytok.
– Jaj, ne viccelj, Öreg Tölgy – mondta Egyik, és mondta a Másik. – Ezt mi is tudjuk:
Vagyunk, ahol vagyunk,
világol a Napunk,
világol a Holdunk,
voltunk, ahol voltunk –
dörmögték egyszerre, brummogták egyszuszra, de két szólamban persze.
– Ezt szépen mondtátok – suhogott az Öreg Tölgy. – Ezért talán még segítek is nektek. Feltéve, ha tudjátok a becses neveteket.
– Én az Egyik vagyok – brummogta az Egyik.
– Én a Másik vagyok – dörmögte a Másik.
– De fura nevet adtak nektek a szüleitek – hajolt közelebb az Öreg Tölgy két legalsó ága. Megszemlélte a két kis mackót, majd megállapította: – De hát ez már az ő dolguk. Meg a tiétek, nyilván. Ha így, akkor így, és nem máshogy. Megmondom nektek, hogyan találtok haza. De nem lesz könnyű, sejthetitek. Hazatalálni a legnehezebb dolgok egyike a Földön. Melyikőtök fürgébb?
– Én! – kiáltotta az Egyik.
– Nem igaz! Én! – harsogta a Másik.
– Ejnye-ejnye. – rezdült néhány levele az Öreg Tölgynek – És persze, bejnye! – borzolódott hozzá – Nem azt kérdeztem, hogy melyikőtök fürge, hanem azt, hogy melyiktek fürgébb.
– Én! Én! – igyekeztek túlbrummogni egymást a medvebocsok.
– No, ha mindketten fürgébbek vagytok – emelte magasba alacsonyabban lengő ágait az Öreg Tölgy –, akkor nem tudok segíteni.
– Miért nem, Öreg Tölgyfa? – kérdezte az Egyik. Vagy a Másik. Hogy melyik, meg nem mondom. Nem, mert nem akarom, hanem mert már magam sem tudom.
– Mert a fürgébb fürgét küldtem volna jobbra, aki pedig fürge, küldtem volna balra.
– De hát, Öreg Tölgy, mi testvérek vagyunk, ráadásul ikrek. Ha egyikőnk balra megy, másikunk pedig jobbra, vagy fordítva, kettőnk közül valamelyikünk nem talál haza; annak nagyon rossz lesz, a másiknak pedig nagyon nagy kapsz lesz! – brummogták egymás brummogásába vágva az ikrek. Hogy melyikük mit brummogott kétségbeesve, vagy lélekszakadtan, meg nem mondom, de ez volt brummogásuk voltaképpeni értelme.
– Épp ezt akartam elkerülni, oktondiak – rázta lombját fejcsóválva az Öreg Tölgy. – Aki fürge, menjen balra, aki fürgébb, induljon el jobbra. Egyikőtöknek erre, másikótoknak arra könnyebb hazatalálni. Ehhez viszont el kell válni. Egymás mancsát szorongatva, lehet, hogy csak ténferegtek, bóklásztok, csellengtek és elvesztek a vadonban – mondta az Öreg Tölgy, és lehullatta összes levelét, mert közben ősz lett.
Fázni kezdtek a kismackók, dideregni, sőt, már-már vacogni, de hiába, nem tudták eldönteni, hogy melyiküknek merre az erre, és melyiküknek arra az arra. Az Öreg Tölgy meg – hiába minden hízelgés, dörmögés és brummogás –, hallgatott, ágai és gallyai elgémberedtek, leveleivel pedig minden szavát elveszítette.
– Látod – mondta az Egyik –, most miattad nem találunk haza, mert azt mondtad, hogy te vagy a fürgébb.
– Nem is igaz! – mondta a Másik –, miattad nem találunk haza, mert te mondtad rögtön, azonnal és előbb!
Elhallgatott erre az Egyik, nagyon-nagyon elhallgatott. És el is pirult. Ezt persze a bundája miatt nem lehetett látni, fő, hogy ő érezte, és a Másik szintúgy érzi, amit ő érez, sőt, mi több, tudja is. Mit gondoltok, miért pirult el? Bizony, azért. Hiszen akkor nem ő a fürgébb.
– Na, nem baj – mondta a Másik –, ne szomorkodj. Leszek én a fürge, és megyek én balra.
– De pont fordítva mondta az Öreg Tölgy! – mordult Másikra az Egyik, talán még nem kilábolva egészen a szégyenkezésből, ezért brummorogva. A fürge menjen jobbra, a fürgébb menjen balra: ezt mondta a Tölgy Bácsi.
– Nem ezt mondta! – ellenkezett a Másik. – Azt mondta, hogy a Másik – ez vagyok én –, erre, az Egyik pedig – ez vagy te –, arra. Nem csak mondta persze, mutatta is.
– Fordítva – jelentette ki Egyik, de már elbizonytalanodva, és durcásan vakarózni kezdett, amitől a Másiknak is rögtön vakarózhatnékja támadt. Természetesen, ami viszketni kezdett, nem volt más, mint Egyiknek egyik, Másiknak másik lapockája. Hát bizony csak vakaróztak, összekaptak, vitatkoztak, heveskedtek, de – mondanom aligha kell – nem jutottak egyről a kettőre. Sőt, még egyig se. Azután haragjukban elhallgattak. Egymásnak mutatták a hátukat, de hiába, mert éppenséggel nem látták, hiszen éppen mutatták. Legszívesebben elagyabugyálták volna egymást, de nem tették, mert nem tudták, hogy kell. Még sohasem csinálták. Eszükbe vagy esztelenkedésükbe is csak most jutottak először idáig. De amint idáig jutott bennük a dolog, azonmód kiebrudalták onnan. Ebben már volt gyakorlatuk. Talán még több is, mint kellett volna.
Ha a Szél föl nem támad, talán még most is ott vakaróznának és mérgelődnének és hallgatnának az elnémult Öreg Tölgy tövében, de a Szél föltámadt. A két medvebocsnak erre eszébe jutott, hogy fáznak, dideregnek, a foguk vacog, hogy brrr.
– Most mi lesz? – kérdezte az Egyik.
– Most mi lesz? – kérdezte a Másik.
Ekkor arra szállingózott, mint egy láthatatlan pille, egy szélterelte Sóhaj. Épp a két medvebocs kérdezősködésének közepén érkezett, és mintha csak célba ért volna, a két kis mackó között megtelepedett.
– Egyik Másik, Másik Egyik, mindenki más lenni vágyik – lehelte a Sóhaj nagyon-nagyon halkan, s mégis oly közel, hogy hallani szinte nem is lehetett mégoly éles, akár velünk született, akár zeneileg kifinomult, vájt fülünkkel. Azután, ahogy jött, úgy ment, a szellővé szelídült szél szárnyán tovalibbent. Elég az hozzá, hogy erre mindkét medvebocs felpattant, és azt kiáltotta:
– Tényleg!
– Legyél te az Egyik – mondta a Másik.
– Te pedig legyél a Másik – mondta az Egyik.
– Jó – mondták egyszerre mindketten és mancsot nyújtottak egymásnak, mint akik bemutatkoznak, és nem vakaróztak egy percig se tovább.
– Én vagyok a Másik. – kuncogott az Egyik,
– Én vagyok az Egyik – kuncogott a Másik.
Ezután, brumma-brumma-brummadza, énekelni kezdtek, a már jól ismert és hallott két szólamban persze:
„ Egyikünk Egyik, Másikunk Másik,
holnaputántól tegnap utánig,
tegnaputántól holnap utánig.
Az Egyik Holdja a Másik Napja,
A Másik Napja az Egyik Holdja.
Egyikőnk erre, másikunk arra,
Hazatalálunk holnap hajnalra.”
A két kismackó ekkor összeölelkezett, alaposan megropogtatták egymás vállát, derekát. Más szóval elbúcsúztak. Egymástól távolodva vissza-visszanéztek, integettek, addig-addig – mintha nem tudnák abbahagyni –, míg a karjuk el nem fáradt. Akkor aztán, ki-ki a maga útján sietve nekilódult, csak úgy szedték a lábukat, iszkiri, de bizony hogy elkéstek, mert a tervbe vett kora hajnalból késő reggel lett. De – akár hiszitek, akár nem –, egyik erre, másik arra, hazataláltak. Épp a barlang bejárata előtti tisztáson találkoztak össze. Barna buksijukat szinte egyszerre mutatta meg a félrehajtott mogyoróbokor és a vele szemközti vadmálna cserje.
A mackómama – gondolhatjátok –, már nagyon-nagyon ideges volt, hiszen a bocsok már túlon is túl elmaradtak, a szokásánál is többet késtek, aggódott, nyugtatgatta magát, és nagyon-nagyon várta.
– Irgum Egyik, burgum Másik! – fogadta őket –, ilyenkor kell hazajönni?! – Folytatta volna, hogy szedte-vette, teremtette, rontom-bontom, miegymás, de akkor visszaszállt a szájába, a szájából a torkába, torkából a mellkasába a Sóhaj, és a dorongolásból brummogás, a brummogásból pedig megkönnyebbült dörmögés lett: – Büntetésből nem kaptok a reggelihez mézet – mondta, minden maradék komolyságát összeszedve.
Reggelizés közben a két kis bocsok nagyon csöndesek voltak, és egyáltalán nem torkoskodtak. A mézes csuporra, pedig ott volt az asztal közepén, még csak nem is néztek, de nem ám, hogy irányában minden érdeklődésük megszűnt volna, hanem fontosabb dolgokkal voltak elfoglalva. Ezt Mackó Anyu furcsállotta, mert – mondjam, ne mondjam? – szánt-szándékkal többször elfordult, kiment a kamrába, tüsténkedett a polcon sorakozó lekváros üvegek között.
Eddegélés közben lóbálták a lábukat a kis mackók és Egyik az Egyikre, Másik a Másikra mosolygott. Hogy miért – az már az ő titkuk.
Ha akarjátok, kérdezzétek meg őket!
2013 november
2. díj
