Tizenhat éve vagyok hajléktalan, de ahelyett, hogy csökkent volna az otthontalanná vált emberek száma, inkább egyre többen lettek az utcán és a tömegszállásokon. A rendszerváltás húsz évvel ezelőtt látványossá tette az otthontalan emberek életét. Az állam és a társadalom szociálisan érzékeny része hatalmas energiát fektetett abba, hogy ezek az emberek fedél alá kerülhessenek. Persze nem szociális lakásokat utaltak ki számukra, hiszen azokat éppen akkor adták magánkézbe – nemcsak a fizetőképes lakóknak, de a sok pénzzel rendelkező ingatlan-spekulánsoknak is. Húsz év alatt egész ágazat épült ki az egyre növekvő számú hajléktalanok segítésére, ám a szociális bérlakások száma mindeközben tovább csökkent. A munkanélküliség is egyre több elszegényedett családot kényszeríttet először egyik albérletből a másikba, majd az utcára vagy tömegszállásra. A gazdasági válság már a középosztály alsó rétegét is elkezdte veszélyeztetni, hiszen nem bírják fizetni a bankoktól felvett hatalmas kamatú hiteleket.
Mindezeket régen sejtettem, de amikor megalakult A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédelmi csoport, egyre nyilvánvalóbbak lettek a konkrét problémák. Kiderült számomra, hogy egész Európában, hazánkban a legkevesebb (3%) a szociális bérlakások aránya. Viszont tapasztalatból tudjuk, hogy Budapesten is rengeteg üres lakás és ház található. Egyre jobban kiábrándultam az államapparátus és az önkormányzat humánus munkájának illúziójából. Éppen ekkor értesültünk az első kilakoltatásokról. Két IX. kerületi család is kért tőlünk segítséget, ezért mi felvettük a kapcsolatot az illetékes önkormányzattal. Rádöbbentünk, hogy ugyan emberség nélkül, de az embertelen jogszabályoknak valóban megfelelve jártak el. Nekem azonban mégsem stimmelt valami. Olyan érzésem támadt, hogy a felelősök nem arra törekszenek, hogy a családoknak emberhez méltó lakhatást biztosítsanak, hanem mintha éppen az ellenkezője kapna náluk hangsúlyt. Még azt sem engedik, hogy valaki egy komfort nélküli lakást felújítson, és ennek fejében kapjon szociális lakhatást. Más esetekben még az omladozó szükséglakásoknál sincs engedmény, ha a lakónak hátraléka van a lakbérfizetésben.
Az egyik kilakoltatásnál néhányan A Város Mindenkié csoportból is jelen voltunk. Ülő élőlánccal próbáltuk megakadályozni a kilakoltatást; a rendőrök tizenöt személyt előállítottak, őket hét órán keresztül fogva tartották. Ez idő alatt az önkormányzat a kiürített lakást befalaztatta – gondolom jó sürgősségi bérezést nyújtva a kőműves-brigád számára. Az önkormányzat az óvodások-a-homokozóban hatást még azzal is emelte, hogy – gondolom jó fizetésért – egy biztonsági őrt rendelt ki: addig kellett maradnia, míg meg nem kötött a befalazott lakáson a malter. Ez a gyermeteg és költséges intézkedés természetesen sem az aktivistáknak, sem a családnak nem elfogadható megoldás. Megjegyzem, hogy az ügy folyamán a gyámügy sem a család egyben tartásán fáradozott, hanem folyamatosan a hétéves gyermek elvételével fenyegetőzött. Az ügy menetének eddigi lefolyása alatt a hivatalok részéről vajmi kevés pozitív intézkedés történt a család érdekében.
Lehet, hogy naiv vagyok, de azt képzelem, az államapparátus van az állampolgárért, nem pedig fordítva. Persze lehet, hazánkban az a divat, hogy a vásárló van az eladóért, a beteg az egészségügyi dolgozóért és a hajléktalan ember a szociális munkásért. Hiába tapasztaltam egész életemben, hogy egy-egy szakmán belül mindössze az ott dolgozók tíz-húsz százaléka rátermett, mégis vannak elvárásaim a többi, a szakmába került egyénnel szemben is. És igen, elvárásaim vannak a politikusokkal és a hivatalnokokkal szemben is. Elvárom, hogy a törvényalkotás és végrehajtás során a szegények érdekeit is szem előtt tartsák. A Város Mindenkié csoport aktivistái éppen ezért tovább próbálnak tárgyalni az önkormányzat vezetőivel, de emellett demonstrációkkal hívjuk fel a társadalom figyelmét a hajléktalangyártást művészi fokra emelő, emberséget nem ismerő hivatalnokokra, és magára a társadalmi jelenségre.
Likes
Nincs hozzászólás