Jobb időt maga a teremtő sem teremthetett volna. Kicsit túlzásba is vitte.
A Duna mint valami foszforeszkáló képzeletbeli célszalag szinte izzott, fel-fel csillámlott, fényözönnel veszett bele a végtelenségbe. A szállodasor ablakai mint megannyi kis méretű nap mélyvörös színben „világítottak”. Dolgozni, sétálni alig, képzelegni annál inkább lehetett. Arra gondoltam, hogy ha valami csoda folytán az ember felnyithatná fél fejét rögtön elpárologtathatná felforrósodott agyvizét. Aki csak tehette iszkolt a hőség elől. Árkád alá, ilyen-olyan árnyékot vetítő kiszögelésbe, mélyedésbe. De ott is csak kókadoztak, pihegtek, senyvedtek. Nem lehetett kétséges, hogy milyen színű riasztás lett kiadva. Hadd plagizáljak egy jóttányit. Nagy megrökönyödésemre egy, csak egy legény volt talpon a széles vidéken, igaz malomkőre emlékeztető szalma kalapban, vakító hófehérben. Legény? Ahogy verítékem ködfüggönyén át elnéztem, erre nem mertem volna megesküdni! Rittyentős, csípőt, lábikát furcsán „mívelő” mozdulatai az ellenkezőjéről igyekeztek meggyőzni. Jól sejtettem.
Ájulásom körvonalazódni látszó határán egyszer csak azt veszem észre, hogy egy ezüstszürke személykocsi fékez le írásom főszereplőjének háta mögött.
Egy elegáns „hatvanas” úr lépett ki belőle, s se szó se beszéd, már tuszkolta is „áldozatát”.
– A homoszexualitás eleve „úgy” születik, a prostituált meg lesz – sommázta így.
Paraszti egyszerűséggel saját magáról alkotott véleményét „emberünk” már jóval később – meghívásomra – egy presszó diszkrét mélyén. Elbeszélése nyomán megdöbbentő, de írhatnám azt is, hogy hajmeresztő történet bontakozott ki. Ordítóan tollhegyre „tűzendő”. Ez is volt a célom.
Az úriembernek kinéző csábító a kocsiban tört németséggel(!) ígért fűt-fát, szeparált szállodai szobát „meg amit akartok”… A fiatalember kénytelen volt elfogadni az ajánlatot – ezért is szédelgett a szokásos placcon – mert mintha kilyukadt volna minden zsebe… Szolgálataiért kapott „tarifa” mind „visszaszállt” kuncsaftjaira gátlástalan dőzsölések közepette…
A gyanú akkor ébredt fel benne, amikor a Szabadság hídhoz érve, nemhogy a Gellért szálló felé kanyarodtak volna, hanem éppen ellenkezőleg, az épületet kikerülve, úttalan ösvényeken kezdtek el „poroszkálni”, a hegy aljában.
Tették ezt mindaddig, míg valami iszonyatos bozótoshoz nem értek. A most már idézőjelben értendő úriember olyannyira nem volt képes fékezni, türtőztetni magát, hogy…
Először erőteljes függönytépésre emlékeztető kézmozdulattal sztriptíz vette kezdetét, majd az ami ilyenkor szokott következni… állva. Hogy mindeközben mit ki nem kellett állnia! A tüskék kíméletlenül mélyen húsába szúródtak, feje, agya mintha nem is lett volna, de a legborzasztóbb az volt, hogy bizonyos élettani funkciók is megindultak… volna!
– Így fogtok mind járni, ti rohadt hímringyók – vonta le a végkövetkeztetést az aktus után a „báránnyá higgadt” kalandor amint diadalittasan „magára csapta” a kocsi ajtaját.
Jó időbe tellett, míg az áldozat magárahagyottságában eljutott a felismerésig. Hogy mi is történt vele. Akkor aztán kibuggyant, felszínre tört belőle minden. Egyetlen kiutat látott csak a kelepcéből való kijutásra, a futást. Le a Duna-partra. Úgy ahogy volt. Szennyezetten, szakadtan. Hogy minél előbb megszabaduljon ebelli állapotától. Ahogy leért, nyomban derékig vízbe csobbanva kezdett mosni, mosakodni. Nem volt nehéz dolga. Alig maradt rajta valami. Ingének nem maradt háta, nadrágjával is csak annyiban volt „szerencsésebb”, hogy annak egyik szárát egy sörös üveg cseréppel úgy ahogy sikerült a másikhoz „igazítania”. Ebelli igyekeztében vette észre, hogy iratai, üres pénztárcája, mint az a bizonyos dinnyehéj… Kideríthetetlen, hogy a költő milyen „óriás gyümölcs” maradékát látta. Ha görögét, akkor a víz színe kisvártatva ilyen színűvé kezdett válni körülötte. A számtalan kihúzott tüske következtében…
Három a magyar igazság, meg egy a ráadás. Esetünkben az első a Duna-parti séta volt. A második kudarcba fulladt kalandja. Harmadik a „tisztába tevés”.
A negyedik? A rendőrség! Egyszerre ketten is „lecsaptak” rá. Valamelyik intézkedésre éhes túlbuzgó kutyasétáltató atyafi jelentette nekik, hogy egy pedofil férfi mutogatja magát a rakparton.
– Akár férfi, akár nő volt az „árulkodó” bizonyára irigységből tette – vélekedett a kérdőre vonásra a „megtépázott”.
– Mert akármi is történt még mindig vonzó, kívánatos „példány” vagyok. – tette még hozzá önérzetesen. A hevenyészetten elhangzó érvelés egyáltalán nem hatotta meg a „biztos urakat”. Nekik szavak helyett írás, valamiféle igazolás kellett. Ami – ha némi kitérővel is – meglett.
Leírni is felesleges, hogy „hősünk” fikarcnyit sem tanult a történtekből.
Amint kiszabadult a fogdából, ott folytatta, ahol abbahagyta. Ehhez újjá kellett „varázsolnia” magát. Ám hamarosan kiderült, hogy az efféle, képeslapok címoldalára kívánkozó igényes elvárásoknak maradéktalanul saját kezűleg nem tud eleget tenni. Sminkasztalának kellékei nem kevés kívánni valót hagytak maguk után. Ám mit tesz a véletlen! Szoknyás, mégis férfi nemű szobatársának(?) az ő fiaskója alatt hallatlan sikerei voltak a „pályán”, a bőkezű adakozásból nem kevés összeg neki is jutott.
Hm. Hogy mire nem képes az ember sikerének, hiúságának érdekében!
Ahogy percig sem tétlenkedtek felette a szoláriumban, ugyanúgy a masszázsszalonban sem. Bőven fakulni kezdett már a nap, amikor beért „új munkahelyére”. Ezúttal a belváros egyik közismert méregdrága erkölcsvesztőjének teraszán foglalt helyet. Nem kellett a végtelenségig tétlenkednie. Nem kis ámulatára hamarosan egy nőnek látszó valakivel találta magát szemben. Furcsa egy szerzet volt, annyi szent. Be nem állt bukszájának „szája” olyan szorgalmasan nyitogatta. Fáradozásának meg is lett az eredménye. Mielőtt még az egyik meglepetés követhette volna a sokadikat az „üzlet” megköttetett.
A karikacsapásszerű gyorsaság később sem csillapodott. Minden mozdulat arra a nem is olyan régen „lezajlott” rossz emlékű esetre emlékeztette. Megismétlődne? Válaszkeresés helyett inkább ment. Serényen. Nem a „padlásra” – csábítója után. Teljességig átitatott torokkal, jóra, óvatosságra intő gondolatok nélkül. A képtelenségek sorozata tovább folytatódott. A rápirkadt kora reggelen hosszú percekig azt sem tudta, ébren van-e vagy álmodik. Egyáltalán: fiú-e vagy lány? Szoknya ráncolódott rajta, szemben vele a toalett asztalkán a tegnapi „hölgyemény” digitális fényképe „dísztelenkedett” bíborban, bársonyban. Dehogy! Az ő ruhájában!
Ahogy észbe kapott, egyből rohant az ablakhoz. A Duna! Megint ez az „átkozott” folyó, mormolta magában. Amikor visszafordult, alaposabban körülnézett, jólesően konstatálta, hogy „eredeti” ruháján kívül nagyjából mindene megvan. Nyoma tűnt csábítójának becsületére (?) legyen mondva pénzéből „csak” a tarifa összege lett levonva. A következő elbocsátó szép üzenet kíséretében. Helyesebben az én „átiratomban”:
Barátom (?) Én egy különleges, ritka orvosi eset vagyok. Félig nő. (?) Mégis teljes értékű férfira vágyom! Imádok az ilyenek csinos ruhájában „utazni”! Ilyen cuccokban élvezettel gyönyörködöm önmagamban! Hivatalos megjegyzés: nárcizmusnak (önimádásnak) nevezik az ilyen elmebetegségre utaló hajlamot.
Az „elsibakolt” ruháidat az enyémre cseréltem fel. Kiegészítőül végy ki a direkt nyitva hagyott szekrényből egy cuki pulcsit. A parókáról se feledkezz meg! Meglátod, hódítani fogsz vele. Csak jó helyre állj!
Atya világ! Amit még egy bizonyos (mit szépítsem: általam kitalált) forrásból megtudtam, „hősünknek„ egyáltalán nem esett „ínyére” a gyakori átalakulás, átformálódás (metamorfózis). Ilyen értelembe nem volt ő se színész, se statiszta, hogy minden felvonás, jelenet alkalmával átöltözzön. Az sem tetszett neki, hogy fúrton fúrt nőnek nézték, még férfi ruhában is. Ő egyszerűen „csak” melegnek érezte magát. Saját neméhez vonzódott. Lelke mélyén – ha volt neki ilyen egyáltalán – mindig félt, tartott a leleplezéstől. Pláne annak következményeitől… Amikor kiderül, hogy nem is a gyengébbik nemhez tartozik. Sokéves tapasztalata szerint ma sem tudja bizonyosan, melyik férfiban ki lakozik. Miközben ilyen vívódások közepette osont az utcákon a kölcsön kapott (?) szoknyában, egyszer csak eszébe jutott a rekeszizmokat mai napig is próbára tévő Horgász a pácban c. francia vígjáték két felejthetetlen főszereplőjének alakja. Az a jelenet, amikor ellopott ruhájuk helyett fűszoknyában voltak kénytelenek éjnek évadján haza „szlalomozni”. Így érezte magát valahogy ő is. Kesernyésen.
Nevetésre akkor „görbült” a szája, amikor haza érve, az ajtón belépve szobatársát is kísértésbe hozta. Kiköpötten ilyen női látogatót várt. Ez esetben. Máskor más neműt… Kénytelen volt levenni a parókát.
– Egész héten melegem volt – szólalt meg ezután kezét gondosan térdére téve. Viszont szavakat ugyan nem várt, mégis kapott.
– Csodálkozol rajta? E melegnek mi „mása” is lehetne olykor mint MELEG helyzete…
