(János 1.10)
– Uram, ha pár forinttal kisegítene, nagyon hálás lennék, nem tagadom, nem kenyérre kell (a rutinos csövesek ma már nem ételre kérnek pénzt), innék egy kis bort, az igazat megvallva be akarok rúgni, másképp nem lehet elviselni ezt a cudar életet, de nincs egy vasam sem, kínomban vizet iszom – mutatott az ásványvizes palackra.
Az „Úr” elgondolkodva nézte, majd a kezét rátette a palackra s a víz bíborszínűre változott. A csöves döbbenten bámulta. Hol a szakállas úriemberre nézett, hol a palackra. Megszagolta. Bor. Nagyot kortyolt belőle Bor. Jól meghúzta. Bor. Mégpedig a legfinomabb Bikavér. (Enyhe kékfrankos beütéssel.)
– Ki vagy te, uram?
– Asztalos. Kristófnak hívnak – válaszolta a szakállas férfi mosolyogva.
A csövi még mindig a palack és az úriember között hintáztatta a szemét. Félig kiitta a palackot. Bor, bor, bor. Ki ez az ember? Kristóf. Mennyire hasonlít ez a név arra, hogy Krisztus. Asztalos… az meg olyasmi, mint az ács. József ács volt. Asztalos, ács, Kristóf, Krisztus, a víz borrá változik… úristen, ez maga a Megváltó.
Tátogott, mint a partra vetett hal, majd könnycseppek gördültek végig az arcán. Hát mégis létezik..
És most itt áll előtte.
– Kinek gondolsz engem? – kérdezte Kristóf.
– Te vagy Jézus, a megváltó.
– Hiszel, mert láttál, de boldogok azok akik nem láttak és mégis hisznek.
Igen, ezek az ő szavai.
– De jó, hogy itt vagy, nagyon megromlott a világ, rengeteg a gonoszság. Gyere velem a hajléktalan szállóra – hevült fel a csövi –, rengeteg ott a szegény és szerencsétlen sorsú ember. Nagy szükségük van rád.
– Boldogok a szegények, mert övék a mennyeknek országa.
És elindultak. A portánál azonban elakadtak. A szociális munkás bosszúsan nézett fel a számítógépről (már majdnem kirakta a pasziánszot).
– Maga részeg. És ki ez az ember? Ő nem lakik itt.
– Ő a Megváltó – lelkendezte a csövi.
– Na fújja meg a szondát!
A szonda bizony elszíneződött.
– No, pajtás – mondta vigyorogva a portás – séta! Addig nem jöhet be, amíg ki nem józanodott.
– De értsék már meg, ő a Megváltó. A vizet is borrá változtatta. Itt van ni! – mutatta a fél üveg bort.
– Nem elég hogy részeg, még piát is be akar hozni. Na takarodjanak innen!
– Hát nem értik? – kiáltotta kétségbeesetten a csövi – itt van közöttünk…
Kristóf a vállára tette a kezét:
– Ne haragudj rájuk! Nem tudják mit cselekszenek.
Erre már a biztonsági őr is előjött (szép szál, golyófejű ember).
– Mit pofázol itt? Ki nem tudja mit csinál? He? Hülyének nézel minket? He? Na húzz innen a picsába, mert kibaszlak mint a macskát szarni!
Kristóf azonban olyan szelíden nézett rájuk, hogy azok összenéztek: ennek bizony hiányzik egy kereke. Mentőt hívtak, és bevitték az elmeosztályra.
A pszichiáter akkurátus ember volt, először is felvette az adatokat. Félhangosan mondta amit írt, a nyelvét kidugta a szája sarkán.
– Név: Asztalos Kristóf. Lakcíme… nincs lakcímkártyája… hol lakik?
Kristóf elnézett a távolba:
– Az én országom nem ebből a világból való.
A pszichiáter figyelmesen hallgatta.
– Értem, Asztalos úr, értem: Amúgy aludni tud? Az étvágya rendben van?
Kristófot a zárt osztályra vitték. Most is ott van. Aki nem hiszi, meglátogathatja. Asztalos Kristófnak hívják.
