Vannak az égen nagyon fényes csillagok, melyeket szinte mindenki ismer. Ki ne hallott volna a Sarkcsillagról, vagy a Szíriuszról? Vannak az égen egészen apró, halvány fényű csillagok is, melyeknek nevük sincs és még a csillagászok sem tudják fejből mindegyiknek a katalógus számát. Itt a Földön is vannak hatalmas csillagok, akiknek a nevét az egész világ ismeri. És vannak kicsi csillagok is, akiket kevesen ismernek, de ragyognak. Sivárabb lenne a Föld nélkülük.
Kovács Orsolyát a tehetségkutató program kapcsán ismertem meg. Azóta is baráti a kapcsolatunk. Az ő révén ismertem meg nagyon sok értékes embert. Fiatalokat és örökifjakat, jólszituáltakat és nyomor szinten tengődőket. De mindannyian tehetségesek. Mert mi más volna a tehetség, ha nem ragyogás? A fény, ami elűzi a keserűséget, jóra fordítja a rosszat, segít elviselni a megváltoztathatatlant.
– Mi a legszebb emléked a gyermekkorodból?
– Megleptél ezzel a kérdéssel. Ami először eszembe jut, az a hetedik emeleti kis lakásunk fürdőszobája, ezen belül is a kád, ahol minden este a bátyámmal együtt fürödtünk, amíg kicsik voltunk. Ez egy nagyon jó családi rutin volt, amit szerettem, mert ott volt anya, ott volt apa. Körénk szórtak mindenféle pici játékot a kádba és azokkal játszhattunk.
– Milyen iskolákat végeztél?
– Általános iskolába felvidéken jártam. Ennek az iskolának az volt a „különlegessége”, hogy szegregált volt az oktatás. Ez azt jelenti, hogy az én osztályom volt az elit osztály, a másik meg egy roma osztály. Persze hivatalosan úgy volt megkülönböztetve, hogy a gyengébb és a jobbik osztály. Egészen kicsi koromban szembesültem a kisebbségi problémákkal, meg az ehhez való attitűddel. Utána Komáromban végeztem el a gimnáziumot. Nagy vágyam volt, hogy felkerüljek Budapestre. Először az ELTE-re jártam pszichológia szakra, amit nagyon szerettem, de egy év után rájöttem, hogy ez kevés ahhoz, hogy átlássam (bár kapizsgáltam) az emberi lélek milyen problémákkal kell, hogy megküzdjön. Meg akartam érteni, hogy a társadalmi mechanizmusok miként tudnak olyan formákat létrehozni, mint a hajléktalanság, otthontalanság. Akkor beiratkoztam szociológia szakra a Corvinus Egyetemre és párhuzamosan fejeztem be mind a két egyetemet, plusz egy harmad képzést, ami a Matthias Corvinus Collegium volt. Ez az a szakkoli, ahol elkezdtük az egész, most már Közel Hozzánk névre hallgató szervezetet összerakni és megvalósítani.
– A végzettségeid alapján most minek tartod magad?
– Segítőnek tartom magam. Az identitásom alapvetően pszichológus, de ennél talán kicsit több, mert egy szociális munkás attitűdjével és dinamizmusával bírok. Nemcsak azt tartom fontosnak, hogy működik valaki, hanem azt is, hogy ki az a csoport, melynek feltétlenül szüksége volna a segítségemre. Itt most a gyermekekre és hajléktalan emberekre gondolok.
– Mi a fő foglalkozásod?
– Én jelenleg humánerőforrás generalistaként dolgozom egy multinacionális cégnél, egy banknál, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a belső képzésekért, a belső munkatársaim fejlesztéséért vagyok felelős. Illetve emberek felvételével, kiválasztásával foglalkozom.
– A szociális érzékenységedet értem, de mi vezérelt arra, hogy segítőként működjél?
– Ez egy belső parancs volt az életemben, mert úgy éreztem, ebben jó vagyok, és ezt ki kell használnom. Szeretek és rá is tudok hangolódni másokra. Oda tudok figyelni, érdekel is a másik, meg tudom látni bárkiben a csodát. Tudom szeretni. Én egy kisvárosban nőttem fel, ahol nem is nagyon láttam még hajléktalan embereket. Engem ledöbbentett, amit itt láttam Budapesten. Nem azt váltotta ki belőlem, hogy most elfordulok. Ez az egyik. A másik az, hogy nem bírom elviselni az igazságtalanságot, a méltánytalanságot. Kicsi korom óta nagyon erős bennem az a parancs, hogy ki más tenne érte, ha nem én magam. Tudom, nagyon sokan úgy állnak hozzá, hogy majd valaki más megoldja. Lehet, hogy narcisztikus vagyok, lehet, hogy mindig azt gondolom, egy kicsit meg lehet váltani a saját magunk, meg másnak is a világát. Ez ad nekem nagyon erős hitet ahhoz, hogy igenis van értelme és kell is csinálni. Képes vagyok változásokat generálni a környezetemben és akarom is ezeket a változásokat.
– Hogy jutott eszedbe, hogy tehetségkutató programot rendezz hajléktalan alkotóknak?
– Először az jutott eszembe, hogy kezdeni kéne valamit azzal a helyzettel, hogy én fent élek a Gellért hegyen, egy szép, elit kollégiumban. Ez mennyi embernek nem adatik meg. Ez egy tehetséggondozó kollégium, ahol mindenki azon ügyeskedett, hogy a mi különböző tehetségeinknek hogyan építsen ki egy utat. Azt gondoltam, hogy nemcsak mi vagyunk ilyen tehetségesek. Keressünk másokat is, olyanokat, akikről nem gondolnánk, hogy van nekik. Én azt gondolom, mindenkiben van tehetség. Elkezdtük járni a különböző hajléktalan ellátási intézményeket. Akkor még nem volt semmi konkrét tervem, csak beszélgettünk különböző emberekkel. A csapatunk néhány tagjával eltöltöttünk néhány éjszakát menhelyeken, különböző profilú ellátó intézményekben. Az emberek ilyenekkel hozakodtak elő, hogy ők gitároznak, vagy verset kezdtek el olvasni. Mindig megvettem a Fedél Nélkült. Egyszer bementem egy szerkesztőségi ülésre, aminek elvarázsolt a meghittsége. Annyi tehetséges ember van itt, hogy ezt mindenkinek látnia kell, mindenkinek hallania kell róla, mert akkor talán nem úgy fognak nézni a hajléktalan emberekre, hogy ők a társadalom legalja. Ők jelenleg bűnbakok a társadalomban, akikre rá lehet fogni a hibákat, mert az embernek és a politikai közéletnek addig sem kell igazán mélyen önmagába néznie és ítélkezés helyett valós problémákkal foglalkoznia. Az volt ezzel a célunk, hogy igenis mutassuk meg, hogy van tehetség, méghozzá nem is akármilyen közöttük. Ha megkérdeznék, hogy mi nekem a tehetség mércéje, akkor azt felelném, hogy ha valaki a benne rejlő mélységet ki tudja fejezni vagy egy festményben, vagy egy zenében, ha erre képes, pluszban ennek valami különleges módját tudja megtalálni, ami eltér mindenki mástól, ez a tehetség. Néha előveszem a kiadott antológiánkat. Én tudok rajta sírni, tudok rajta kacagni. Felolvasok belőle a barátaimnak, felfedezek benne még két sort, ami hatással van rám. Vagy megnézek egy festményt és azt mondom Uramisten! És ott állok előtte még tizenöt percig. Ha valami ilyen hatást tud kiváltani belőlem, vagy egy másik emberből, akkor mi más ez, ha nem tehetség?
– Ezen kívül még állami gondozott gyerekekkel is törődsz. Ez az ötlet hogyan jött?
– Az ötlet a hajléktalan élethelyzetű barátainktól jött, akik a tehetségkutató után nagyon beépültek a csapatunkba (most már lassan alapítvány leszünk hivatalosan is, ez is az ő kezdeményezésükre.) Ők mondták, hogy nagyon szívesen elvinnék valahova azt, amit tudnak, de úgy, hogy segítsenek vele. Többen közülük maguk is állami gondozásban nőttek fel, így jött a gondolat, hogy tartsunk egy karácsonyt egy gyermekotthonban. Nagyon jól sikerült a fellépésünk, nem lehet abbahagyni. Most már nem mi produkáljuk magunkat, hanem úgy segítünk, hogy együtt szervezünk programokat a gyerekeknek. Nem a programokon van a hangsúly, nem azon, hogy fejlesztjük őket, hanem azon, hogy a velünk való kapcsolataikban megtalálják azt, ami nem része a mindennapjaiknak. A biztonságot, hogy mi vissza fogunk menni időről időre, most kétheti rendszerességgel, ott leszünk velük, és ha tanácsra lesz szükségük, ott leszünk mellettük. Majd akkor is, ha majd elhagyják a gyermekotthont. Ez egy önjutalmazó dolog, mert az a sok mosoly, szeretet, amit kapunk senkinek nem kevés.
– Mik a terveid a jövőre?
– Szakmai szempontból bízom benne, hogy egy-két hónap múlva hivatalosan is kimondják, hogy alapítvány vagyunk. Szeretnénk felerősíteni mindkét összefonódó szálat, tehát továbbra is bevonunk hajléktalan embereket a gyermekotthonos programba, Most képzéseket tartunk az önkénteseknek és a hajléktalan önkénteseknek is. Akik ebben ügyesen szerepelnek, jöhetnek velünk az otthonba is. Lesz egy fotókiállításunk tavasszal, ezen a gyerekek különleges világát akarjuk bemutatni, fiatal fotóművészek alkotásain keresztül. Már most folynak a fotózások, különböző koncepciók szerint. Azt akarjuk megmutatni, hogy kik ők valójában, hogy működik az ő lelkük, milyenek az egymás közötti kapcsolataik, milyen fejlődésen mentek keresztül a hatásunkra és hogy lehet ezeket képekbe belevinni. A fotókon kívül meg fognak jelenni ezen a kiállításon olyan karcolatok, melyeket hajléktalan élethelyzetű művészek rajzolnak az alapján, hogy ők is járnak a gyerekotthonba és látják, hogyan alakulnak, változnak a gyerekek. A másik fronton folyamatosan juttatunk el adományokat menhelyekre, szállókra. Ezzel együtt tartunk csoportos segítő foglalkozásokat, terápiás foglalkozásokat hajléktalan embereknek.
Itt sajnos véget ért a hanganyag, ugyanis az utolsó kérdésnél megadta magát az amúgy leharcolt diktafonom. Utólagosan itt köszönöm meg a beszélgetést.
