Mottó: „Az élet olyan tragikus.
Az egyik nap még itt van az ember,
a másik nap szintén.”
Az egyik nap még itt van az ember,
a másik nap szintén.”
Köpött egy nagyot. Utálta az egészet, utált mindent. A kerítés tövében ücsörgött – miért nincs több pad ebben a rohadt városban? – bámulta a szemben lévő hajléktalanszállót.
Be kell mennie – a gondolattól is hányingere támadt –, kint nem maradhat, nagyon hidegek az éjszakák, meg aztán össze is verhetik. De nem bírt megmozdulni. Mintha megbénult volna.
Szemlélődött. Egy alak közeledett felé, ismerősnek tűnt. Már látta valahol, talán régi festményeken… igen, ő az… a Halál.
– De jó, hogy végre itt vagy, már nagyon elegem van mindenből.
– Nem hozzád jöttem, neked még nincs itt az időd.
– Kár – szontyolodott el, de ha már itt vagy beszélgessünk egy kicsit.
A Halál leült mellé. Mit is kéne kérdezni, mit is kéne kérdezni?
– Te, a kaszád hol van?
– Ugyan ne idétlenkedj már. Nekem nincs szükségem kaszára. A szívére mutatok valakinek – infarktus. Az égre mutatok, villámcsapás. Egy autóra mutatok, gázolás. Kasza… hö-hö-hö. Igen, ez tényleg hülye kérdés volt.
– És mi van… odaát?
– Semmi.
– Nincs mennyország és pokol?
– Nincs.
– Reinkarnáció?
– Az sincs.
– Isten, angyalok, ördögök?
– Nincs. Ez csak vágygondolkodás.
– Akkor jó – nyugodott meg. Mindig is sejtette, hogy így van, de ez most már bizonyosság.
– Mégis azt mondják, hogy Isten a saját képére teremtette az embert.
A halál nevetett:
– Nézd, ott azt a dagadt manust! Olyan mint egy segg szemüvegben. Ilyen lenne az Isten? – nevettek. Az meg – mutatott egy kigyúrt, golyófejű, tetovált fickóra – sötét mint az éjszaka. Ilyen az Isten? Hö-hö-hö… Különben sincs Isten.
Mit kéne kérdezni? Mit kéne kérdezni?
– Te. Buddha azt mondta, hogy létezni szenvedés.
– Okos ember volt – bólintott a Halál.
– A Bibliában pedig az áll: minden hiábavalóság. És hogy jobb annak, aki meghalt, mint annak, aki él, de a legjobb annak, aki meg sem született. Ezt Salamon írta.
– Ő is okos ember volt.
Szünet következett.
– Szóval nem viszel el?
– Még nincs itt az időd.
– És ha… öngyilkosságot kísérelnék meg?
– Nem fog sikerülni. Ha leugrasz valahonnan, összetöröd magad, vagy fennakadsz valamin, de nem fogsz meghalni. Ha gyógyszert veszel be, alszol egy nagyot, de nem fogsz meghalni. Ha vonat elé ugrasz, levágja a lábad, de nem fogsz meghalni. Nincs még itt az időd.
Valóban egyszer volt egy kísérlete – emlékezett – de nem jött össze.
– És mi van azokkal, akiknek sikerült?
– Azoknak itt volt az idejük. Ha nem csináltak volna semmit, akkor is meghaltak volna. Teljesen mindegy mit csinálnak. Ha eljön az idejük, meg fognak halni.
– És… ha megőrülnék?
– Látod, ez nem rossz. Úgy is meg kellene halnod, de nem szenvednél addig. Nem rossz. De hogyan örülsz meg?
– Hát ez az – töprengett – nehéz ügy.
Nézegették a sétáló embereket.
– De akkor meghosszabbítani sem lehet az életet, ugye?
– Nem hát. Ismered a történetet a rádzsa kertészéről? „A kertész rohan fel a királyhoz: nagy jó uram, kérlek add kölcsön a leggyorsabb lovadat. Lent dolgoztam a kertedben, mikor látom, hogy ott áll a Halál ég felé nyújtott karokkal. El akar vinni. Ha ideadod a lovadat, akkor estére Delhibe érek, ott elvegyülök a tömegben és nem talál rám. A király odaadja a lovát, majd lemegy a kertbe és látja, hogy ott a Halál. Kérdi tőle: miért ijesztgeted a kertészemet? Én nem ijesztgetem – válaszolja a Halál – csak csodálkoztam, hogy még itt van, mikor nekem őt este Delhiből kell elvinnem…”
Jó mi? Engem nem lehet kicselezni… hö-hö-hö.
Egészséges életmód… hö-hö-hö… Nézd azt a pláza-cicát, fülén a „telcsivel”. Bioételeket eszik és fitnesz szalonba jár. Na, őt holnap kell elvinnem – nagyot nevettek. Vagy ott az az öltönyös ipse. Agykontrollos menedzser és persze pozitív gondolkodású, őt a jövő héten viszem el – hangosan kacagtak. Orvostudomány – a térdüket csapkodták, úgy röhögtek. „Ércnél maradandóbb” – gurultak a nevetéstől, a könnyük is kicsordult.
Lassan lecsillapodtak.
– Te, nem gond, hogy ennyit beszélgetsz velem? Máshol nincs dolgod?
– Ó, ez nem probléma. Tudod én egyszerre több helyen is tudok lenni.
– Értem.
– Eleget beszélgettünk – állt fel a Halál – most megyek. Látod azt a nőt? Azt, aki most száll ki a kocsiból. Őt kell elvinnem.
Odanézett.
– Az a szállóvezető. Nagyon tetű egy ember. – Éneklő hangon utánozta: „Nem szabad ezt, nem szabad azt, ha nem tetszik el lehet menniii, nem kötelező itt lakniii…” – köpött egyet. Mintha lenne hova. Én mondom neked nagyon szemét ember.
A Halál vállat vont.
– Az engem nem érdekel. Szemét vagy nem szemét, jó vagy rossz, lejárt az ideje. Na szia!
– Szia. Aztán gyere vissza értem!
– Hát persze. Visszajövök.
– A minél előbbi viszontlátásra.
Be kell mennie – a gondolattól is hányingere támadt –, kint nem maradhat, nagyon hidegek az éjszakák, meg aztán össze is verhetik. De nem bírt megmozdulni. Mintha megbénult volna.
Szemlélődött. Egy alak közeledett felé, ismerősnek tűnt. Már látta valahol, talán régi festményeken… igen, ő az… a Halál.
– De jó, hogy végre itt vagy, már nagyon elegem van mindenből.
– Nem hozzád jöttem, neked még nincs itt az időd.
– Kár – szontyolodott el, de ha már itt vagy beszélgessünk egy kicsit.
A Halál leült mellé. Mit is kéne kérdezni, mit is kéne kérdezni?
– Te, a kaszád hol van?
– Ugyan ne idétlenkedj már. Nekem nincs szükségem kaszára. A szívére mutatok valakinek – infarktus. Az égre mutatok, villámcsapás. Egy autóra mutatok, gázolás. Kasza… hö-hö-hö. Igen, ez tényleg hülye kérdés volt.
– És mi van… odaát?
– Semmi.
– Nincs mennyország és pokol?
– Nincs.
– Reinkarnáció?
– Az sincs.
– Isten, angyalok, ördögök?
– Nincs. Ez csak vágygondolkodás.
– Akkor jó – nyugodott meg. Mindig is sejtette, hogy így van, de ez most már bizonyosság.
– Mégis azt mondják, hogy Isten a saját képére teremtette az embert.
A halál nevetett:
– Nézd, ott azt a dagadt manust! Olyan mint egy segg szemüvegben. Ilyen lenne az Isten? – nevettek. Az meg – mutatott egy kigyúrt, golyófejű, tetovált fickóra – sötét mint az éjszaka. Ilyen az Isten? Hö-hö-hö… Különben sincs Isten.
Mit kéne kérdezni? Mit kéne kérdezni?
– Te. Buddha azt mondta, hogy létezni szenvedés.
– Okos ember volt – bólintott a Halál.
– A Bibliában pedig az áll: minden hiábavalóság. És hogy jobb annak, aki meghalt, mint annak, aki él, de a legjobb annak, aki meg sem született. Ezt Salamon írta.
– Ő is okos ember volt.
Szünet következett.
– Szóval nem viszel el?
– Még nincs itt az időd.
– És ha… öngyilkosságot kísérelnék meg?
– Nem fog sikerülni. Ha leugrasz valahonnan, összetöröd magad, vagy fennakadsz valamin, de nem fogsz meghalni. Ha gyógyszert veszel be, alszol egy nagyot, de nem fogsz meghalni. Ha vonat elé ugrasz, levágja a lábad, de nem fogsz meghalni. Nincs még itt az időd.
Valóban egyszer volt egy kísérlete – emlékezett – de nem jött össze.
– És mi van azokkal, akiknek sikerült?
– Azoknak itt volt az idejük. Ha nem csináltak volna semmit, akkor is meghaltak volna. Teljesen mindegy mit csinálnak. Ha eljön az idejük, meg fognak halni.
– És… ha megőrülnék?
– Látod, ez nem rossz. Úgy is meg kellene halnod, de nem szenvednél addig. Nem rossz. De hogyan örülsz meg?
– Hát ez az – töprengett – nehéz ügy.
Nézegették a sétáló embereket.
– De akkor meghosszabbítani sem lehet az életet, ugye?
– Nem hát. Ismered a történetet a rádzsa kertészéről? „A kertész rohan fel a királyhoz: nagy jó uram, kérlek add kölcsön a leggyorsabb lovadat. Lent dolgoztam a kertedben, mikor látom, hogy ott áll a Halál ég felé nyújtott karokkal. El akar vinni. Ha ideadod a lovadat, akkor estére Delhibe érek, ott elvegyülök a tömegben és nem talál rám. A király odaadja a lovát, majd lemegy a kertbe és látja, hogy ott a Halál. Kérdi tőle: miért ijesztgeted a kertészemet? Én nem ijesztgetem – válaszolja a Halál – csak csodálkoztam, hogy még itt van, mikor nekem őt este Delhiből kell elvinnem…”
Jó mi? Engem nem lehet kicselezni… hö-hö-hö.
Egészséges életmód… hö-hö-hö… Nézd azt a pláza-cicát, fülén a „telcsivel”. Bioételeket eszik és fitnesz szalonba jár. Na, őt holnap kell elvinnem – nagyot nevettek. Vagy ott az az öltönyös ipse. Agykontrollos menedzser és persze pozitív gondolkodású, őt a jövő héten viszem el – hangosan kacagtak. Orvostudomány – a térdüket csapkodták, úgy röhögtek. „Ércnél maradandóbb” – gurultak a nevetéstől, a könnyük is kicsordult.
Lassan lecsillapodtak.
– Te, nem gond, hogy ennyit beszélgetsz velem? Máshol nincs dolgod?
– Ó, ez nem probléma. Tudod én egyszerre több helyen is tudok lenni.
– Értem.
– Eleget beszélgettünk – állt fel a Halál – most megyek. Látod azt a nőt? Azt, aki most száll ki a kocsiból. Őt kell elvinnem.
Odanézett.
– Az a szállóvezető. Nagyon tetű egy ember. – Éneklő hangon utánozta: „Nem szabad ezt, nem szabad azt, ha nem tetszik el lehet menniii, nem kötelező itt lakniii…” – köpött egyet. Mintha lenne hova. Én mondom neked nagyon szemét ember.
A Halál vállat vont.
– Az engem nem érdekel. Szemét vagy nem szemét, jó vagy rossz, lejárt az ideje. Na szia!
– Szia. Aztán gyere vissza értem!
– Hát persze. Visszajövök.
– A minél előbbi viszontlátásra.
Felébredt. „A francba. Még mindig nem döglöttem meg.” Nézte a lepusztult szobát, hallgatta a folyosóról beszüremkedő káromkodásokat. Felült, hogy rágyújtson egy cigarettára, de nem volt pénze sem. „Na ebből elég” – felállt, elővette a kését, hogy végez magával, de aztán eszébe jutott az álma. Felesleges, hogy a rosseb egye meg. Egy darabig ült az ágyán, nézte a rohangáló csótányokat, majd elindult csikket szedni.
A földszinten hatalmas tumultus és zűrzavar. Épp akkor rakták egy fekete zsákba a szállóvezető holttestét. Infarktus végzett vele.
2007. november hónap, második díj