Márta

Az én asszonyom hihetetlen változásokra volt képes. Egyszer naiv kislány, máskor megközelíthetetlen nagyvilági hölgy, vagy komoly bölcs-bagoly mindegyik ő volt egy személyben. Benne rejlett az évszakok egymásutánja, a nap és a hold felkelte, nyugta. Az örökkévalóság. Márta lelke olyan volt, mint egy érzékeny műszer, a körülötte zajló világot mélyen átélte, lelkének hullámzása sokszor sírásra vagy kacagásra késztette. Többször próbáltam visszatartani egy-egy oktalan cselekvéstől, de ő makacsul ment a saját feje után.
Máig sem tudom, hogy miért fogadott be otthonába egy hajléktalan férfit, aki én voltam, mert én öt év hajléktalanságom alatt számos átkos tulajdonságra tettem szert. Rendetlen voltam, sokat ittam, sokszor ruhástól aludtam el. Minden vagyonom az ingem és a hosszú nadrágom volt, meg a viseltes cipőm. Sokszor szereztem neki rossz perceket, órákat, napokat, amikor az alkohol ördöge magával ragadott.
Télen a szikrázó nyári napsütést sugározta lénye, ahogyan meleg tenyerét homlokomra rakta és megkérdezte:
– Csak nem lázas a fiatalember?
Akkor már sejtette, hogy halálos kór támadt meg. Hosszú ideig titkolnom kellett előle súlyos betegségemet, és bármikor megkaphattam volna a tüdőbajt tőlem, de Isten megóvta ettől. Amikor végül is kitártam kártyáimat, majd kórházba kerültem, szinte naponta meglátogatott, és hiába hajtogattam:
– Cigány megérzi. Rosszat álmodtam. Nem sok időm van hátra.
– Csitt! – mondta és mutatóujját számra tette. Meg fogsz gyógyulni.
Mondanom sem kell többször kerültem a halál közelébe, de ő ott állt mellettem mindig, én pedig továbbra is vállaltam a kórházi kezelést, mindent megtettem volna Mártáért. Az életemet adtam volna érte. Kétezer-négy tavaszán megint súlyos állapotba kerültem.
– Hidd el, cigány megérzi. Nem lesz ennek jó vége – mondtam.
Némán nézett, zöldeskék szeméből csillagok repültek felém, és én megnyugodtam. Mosolyogva és türelmesen ült kórházi ágyam mellett, fogta a kezem, nyugtatgatott. Majdnem száz infúziót kaptam, azt hittem már sohasem érek ezeknek a végére. Minden kórházban töltött nap egy hétnek, egy hónap pedig egy évnek tetszett.
Mártának lett igaza. Kétezer-négy szeptember végére meggyógyultam. Bár sovány és megkínzott voltam, szaporodó ősz hajszálak övezték halántékomat, de éltem…
– Cigány buta! – kiáltotta, amikor végre hazaengedtek, és ott álltam előtte csomagjaimmal a bejárati ajtónál, és félős csöngetésemre ajtót nyitott. Negatív zárójelentésemet a kezembe szorongattam. Fehér fogsorát mosolyogva villantotta felém szőke csacska fürtökkel keretezett arcából, de láttam, hogy szeme sarkában öszszegyűltek a könnyek, majd hogy ne vegyem észre, elsietett és öntözni kezdte a virágait. Úgy ápolta azokat, olyan szeretettel, mint egy embert.
Utána mentem, a karjaimba zártam és megcsókoltam. Akkor határoztam el, hogy új életet kezdek. Egyre kevesebbet ragadott magával az ital mámora, rájöttem a józan órák örömére, gyönyörűségére. Testi gyengeségem miatt dolgozni még nem tudtam, de sokszor rendbe raktam a kis lakást, ahol Mártával éltem. Rajzolgattam és életemről kis írásokat adtam le egy hajléktalan újságnak. A főzéssel is próbálkoztam, kevesebb sikerrel.
Gyakran gondolok vissza az eltelt hat évre, amikor januárra fordult az idő, várom, hogy lehulljon a hó és fehér ruhába öltöztesse az utcákat. Üldögélek a meleg cserépkályha mellett, hátamat a forró cserepekhez támasztom.
Boldog vagyok, míg Márta, álmaim asszonya ragyogja be az életemet. Egészen addig, míg el nem ragad majd egyszer a túlvilági úr, örökre lezárja majd a szememet.

0