Valahol, a székesfővárostól talán nem is olyan messze, egy elhagyott tanyán, mely valamikor, valakiknek az életét, és talán a boldogságát jelentette, most ház helyett egy rozsdás, magányos lakókocsi áll. A lakókocsi körül néhány düledező, korhadó kis kutyaól. A kietlen tájban három, szomorú szemű, csont sovány, mindegyik kutyaháznál jóval nagyobb kutya kóvályog. Szemük reménykedve tapad a lakókocsi bezárt ajtajára. Mozgást szimatolnak. Különben csend. És hó. És hideg.
A hóban toporgó, szimatoló kis lények megérzése nem csal, bent a lakókocsiban Margitka ébredezik kartonpapírjai, szedett-vetett rongyai, pokrócai között. Ahogy föltápászkodik, álmos, lusta macskái legurulnak róla, hunyorogva fürkészik Margitkát, vajon, mi következik most? – Drágaságaim, bocsássatok meg, ma is elmarad a reggeli, talán majd estére, ma estére akad néhány falat. Ha nekem lesz, akkor nektek is lesz. Tudjátok… Ugye tudjátok?
A macskák megbocsátanak, és tudják, persze, hogy tudják, lassan egy hete, hogy Margitka is alig eszik, esténként néhány kis szalonnabőrkével, kenyérhéjával tér haza. A szállásért, biztonságért cserébe, minden éjszaka a kis pokrócon őrzik, fogságban tartják Margitkának a reményt. Dorombol, duruzsol, hálás kicsi kályhákban a tűz. Pedig mióta még az egerek is elhagyták őket, a fáradtságos munkával, és némi furfanggal megszerzett külön kosztjukra se nagyon számíthatnak.
Margitka gondosan lábára tekeri az ócska gyolcsot, belebújik óriási gumicsizmájába, foszlós kabátján madzagot kanyarít körbe és megköti derekán. Zsebre teszi kis elemlámpáját, legnagyobb kincsét, mely már alig pislákol, de ma este, még talán hazavezeti. Mellkasát simogatja, ahogy keze a szíve fölé ér, jeges aggodalom fut keresztül rajta. Legszívesebben visszaborulna a pokrócra, de hát menni kell, mielőtt még teljesen leteríti a hideg és az éhség. Göcsörtös ujjaival beletúr hajába, fésüli, gereblyézi. Leheletével eltűntet néhány jégvirágot az ablakról, tükröződő vonásait keresi a parányi, vaksi üvegen.
Margitka kilép a vakító fényre. A kutyák körbeugrálják, majd csalódottan, vissza- visszapillantva végiggázolnak a friss havon. Csaholva, pörölve eltűnnek az út túloldalán.
Az út… Valamikor jobb napokat láthatott. Rozsdás, düledező, gyűrött útjelző táblák emlékeztetnek az időre, amikor még emberek, kocsik, buszok jártak rajta. Szétkorhadt szemetes maradványai, kitört ablakkal bádog pavilon, oldalán egy már alig sejthető felirat „János és Erzsi”. Messze, egy kanyar után keresztben, korhadó talpfákkal, félbehagyott, keskeny sínpár szégyenkezik. Milyen meggondolatlan volt, hogy éppen erre akart futni! Margitkát egy pillanatra cserbenhagyja irányérzéke. Mintha mindegy lenne, erre is, arra is ugyanaz az elgyötört, töredezett, aszfaltra emlékeztető szürke út szalad. Margitka cuppog a latyakban, amely még ellenáll a fagynak, befalja, megsemmisíti az elszánt, fehér hópelyheket.
Szokatlanul hosszúra nyúlik az út. Margitka megáll, fagyos kis kezeivel megtörölgeti arcát. Megpillantja a síneket, melyeket eddig még sosem látott, és az út mellett, a megszokott kopár, köves töltés fölött, ahol az ismert szakaszon csak néhány bokor bólogat, most fák, erdő, és farakások. Egészen közel. Ahogy az ismeretlen tájban tétován álldogál, megpillant egy szekeret. A szekér előtt kicsi, tömzsi ló, és a szekéren – semmi kétség – egy ember ül. Közeledik, behúzza a kantárszárat, és megáll. Margitka felnéz, két meleg barna szempár mered rá a fura, füles kucsma alól. Az ember favágó lehet, erdész, melegen öltözve, otthonosan megülve a rozoga szekeret. Vastag, erős, nagy munkabírású ember.
– Nohát nézzenek oda, mire számít ebben a cudar világban? Hová indult ebben az óriási zimankóban egy szál maga? Nem embernek való vidék ez, hát még egy ilyen törékeny asszonynak! – Margitka kérdően néz a férfira. – Magam sem járok erre, csak ha a gépek elzárják az utamat. Meg kell kerülnöm a saját tanyámat, ha haza akarok jutni.
Margitka csak áll. Hová is indult? Hát befelé, befelé a házakhoz. Nincs olyan messze, gyalog egy óra, ebben a csúszós latyakban talán másfél. Csak hát a lábai ma valahogy nagyon nem arra vitték. A férfi leszáll, gyöngéden fölsegíti Margitkát a szekérre.
– Elviszem a házakig, jó lesz így? Jó lesz, persze, hogy jó lesz. Az utcákon melegebb is van, mint a pusztán és hátha ma még egyszer megszánja valaki. Margitka kapaszkodik, bólogat a szalma, a hasított fa és néhány egymásra hajigált doboz között. Egy órányi bóbiskolás, dülöngélés után Margitkát leszállítja a férfi. – Idáig gondoltam, most már visszafordulok. Ha jobbra indul, negyedórányi járással eléri a főteret. Leemel a szekérről egy dobozt, Margitka felé nyújtja. – Fogadja el, kérem. – A dobozban aranyszínű, tiszta szalmában üldögél húsz-harminc tojás. Margitka nézi, tűnődik. Istenem, olyan szépek, olyan egészségesek, fénylők! Áhítattal átölelve a dobozkát, elindul arra, amerre az imént a férfi mutatta.
És tényleg, csakhamar eléri a főteret. Egyszerű kis tér, közepén egy szépen megépített szökőkút, üresen, téli nyugalmában is impozáns, padok, mellettük vaskosarak, kopasz, fiatal kicsi fák, kevés ember és tisztaság. És ami egy ilyen egyszerű kis főtérnek is jár, hát ott a templom is.
Margitka óvatosan körülnéz. Pillantása egyre messzebb esik. Padok, cipők, galambok, végül a tér legtávolabbi kis sarkában állványok, kövek, egy bucka homok, műanyagháló. És egy konténer. Zaj nem hallatszik. Margitka a konténer felé veszi az irányt. A konténer fala már látványában is árasztja magából a hideget. Margitka belekapaszkodik, nekifeszül, lábujjhegyre állva, próbál belenézni, gondosan szemügyre véve a törmelék tetején, drótok, poros, lukas vödrök között megbújó papírzacskókat. Egy-egy szelet szalámi, kenyérhéja, paprika, kis darab száraz sajt. Egy-egy falat, ami már nem ment le a torkon, mert az valakinek, valamiért éppen az utolsó harapás előtt összeszorult. Margitka ágaskodik, drótokkal, botokkal halászsza össze a kis zacskókat. Egyik kezével tömködi zsebeit, másikkal öleli a meggyűrt, megviselt dobozt.
A mozdulatlan, száraz hidegben Margitka fáradtan lehuppan a padra, kibújik fagyos gumicsizmájából, lábait nyújtogatva kitekeri, majd újra visszatekeri a gyolcsot. Mellette a dobozkában türelmesen várják sorsukat a tojások. Ha valahol még szert tehetne egy doboz gyufára, nem gondolkodna egy percet sem, ő már indulna is velük haza. Csodálatos este lenne akkor, hatalmas tábortűz, fenséges vacsora!
Kerekek kattogása töri meg a csendet. Hirtelen két alak tűnik fel, valószínűtlenül gyorsan, sikítozva tartanak Margitka felé, egy pillanat, és máris egymásra zuhanva tenyerelnek Margitka mit sem sejtő, féltve őrzött tojásaira. A pad támlája alatt kizuhan a doboz a földre, felettük átrepül az elszabadult gördeszka. Törötten, nagy robajjal érkezik a kőre. A tojások szétterülve, furcsa szalmahajú bábokat rajzolnak, melyeket pillanatok alatt a kövezetre ragaszt a kegyetlen fagy. Margitka dermedten néz a fiatalokra, akik a csúszós, sárga mázból, ropogó tojáshéj szilánkokból lassan, vissza-visszabukva összeszedik magukat. Ijedtükben, hogy éppen most általuk is történt valami a világban, futásnak erednek. A tér túloldaláról sivító kacagás hallatszik. És ha Margitka jól érti, még egy szó: Bocsánat.
Margitka föláll. Utoljára gondosan szemügyre veszi a teret. Nézi a padokat, kosarakat, a bólogató galambokat, a szépséges szökőkutat, kicsi fákat és a néma templomot. Elindul arra, amerről jött. Arca a földet nézi, keze a szíve fölött.
Az út egyik oldalán bólogatnak az ismerős bokrok, másik oldalán a hómező, melynek valahol messze biztosan vége van. A sár egyre keményebbre fagy. Besötétedik. Margitka kezében imbolyog a kis lámpás, és ahogy fénye egyre halványodik, úgy kellene egyre erősebben világítania a csillagoknak. De semmi. Mindenütt sötét hófelhők. Ahogy végre a rozsdás pavilon árnya feltűnik, Margitka lefordul az útról. Már csak néhány perc, és megpihenhet. Csizmája megtelik hóval, égeti, marja lábfejét a fagy.
És Margitka megáll. Ahogy felnéz az égre, köröskörül előbújnak a csillagok. A hómezőn fák, dombok emelkednek, és egy sokmindent látott kicsi ház. Aztán még egy, és még egy… Hát persze, a falu! Szánkó a domboldalon, kacagás, Margitka és a mama hóangyalkát csinál. A játékban Margitka egészen átfagyott. Kipirulva szalad be a házba, várja őt a kályha, és egy hatalmas hófehér, frissen megvetett ágy. Ugrándozva, táncolva dobálja le átázott ruháit, csizmáját, és mint a domboldalon a hóba, úgy ugrik fejest a puha dunnák, párnák közé.
Milyen szép, békés este van! Margitka keze a szíve fölött, és lassan újra szállingózni kezd a hó.
Likes
Nincs hozzászólás