– életút-interjú Papp Attila kiemelt terjesztővel –
A Fedél Nélkül utcalapnak a születése óta eltelt tizenöt évben több mint ezerötszáz terjesztője volt. Jelenleg ebből mindössze körülbelül négyszázan dolgoznak. 2005. júliusában induló EQUAL program keretében lehetőség nyílt arra, hogy néhány tucat terjesztővel mélyrehatóbban foglalkozzon egy bővebb stáb. Őket nevezzük Kiemelt Terjesztőknek, magam is egy Klubfoglalkozáson ismertem meg több terjesztőt, köztük Papp Attilát, akiről az interjúkészítés napjáig semmit nem tudtam.
– Hol, mikor és milyen családi körülményekbe születtél?
– 1961-ben születtem Budapesten. Édesanyám otthagyott a kórházban, csak a nevét tudom. Hivatásos nevelőszüleim lettek, akik a kórházból Mányba vittek, négy éves koromban a nevükre írattak Moldvai Attila néven, amit én csak felnőtt koromban tudtam meg. Apámnak mezőgazdasági gépszerelő volt a szakmája, de rendőr volt a készenléti ezrednél és munkásőr. Anyám varrónőként dolgozott. A szüleim sokat vittek a Moszkvics 403-assal kirándulni. Becsületesek voltak. Én nagyon tisztelem őket. Hatodik osztály második felében elköltöztünk Ábrahám-hegyre a Balaton északi partjára. Ott zenei általános iskolába kerültem, ahol elkezdtem trombitán tanulni. A tanulmányi átlagom emiatt leromlott 4,8-ról 4, 6-ra.
– Milyen középiskolába jelentkeztél, ha ilyen jó tanuló voltál?
– Szobafestő, mázoló és tapétázó emelt szintű ipari iskolát végeztem, amiért még ma is haragszom a nevelőszüleimre. Én zenét szerettem volna tanulni. Még az általános iskolai időszakban kijutottam egy trombitaversenyre Prágába, ahol Borbás Zoli lett az első – ő most az Állami Színház zenekarában játszik –, én meg a második. De anyu mindenképp egyenruhást akart faragni belőlem, úgy, hogy előtte legyen valamilyen szakmám, mint az apámnak. Így kerültem ipari iskolába. Nagyon nem tetszett. Aztán mégis ottragadtam. Harmadikban hivatásos tiszthelyettesi iskolába jelentkeztem. Nekem közben a zenélés volt az agyamban, meg is mozgattam mindent, hogy bekerülhessek a honvédség fúvószenekarába, de sikertelenül. Végül a tiszthelyettesi iskola ügyviteli szakára kerültem. Ez két éves iskola, de utána kötelező két év katonai szolgálattal járt. Az első egy hónapos kiképzés után volt a katonai eskü. A szüleim a szeretetüket egy trombita vásárlásával is kifejezték. Ezért tisztelem, becsülöm őket. Négyszeres kiváló katonaként végeztem el az iskolát. Törzsőrmesteri rangot kaptam. 1980-ban utolsó díszszemlés voltam tiszthelyettesi díszzászlóaljban.
– Milyen munkahelyeid lettek az iskoláid után?
– Elhelyeztek Székesfehérvárra az Ötödik Hadseregtörzsbe. Azonnal kétéves esti gimibe írattak, ahol nyolcvankettőben érettségiztem hármas átlaggal. A helyőrségnek volt egy csodálatos zenekara. Elmentem hozzájuk. Velük hakniztam. Egy idő után belém kötöttek a feletteseim, hogy komoly beosztást töltök be, de emellett zenélni járkálok… Az érettségi után, az ezredesem beíratott egy tíz hónapos alhadnagyképző tanfolyamra, aztán már vezérőrnagyként átvett a segédtisztjének. Lehetett ejtőernyőzni, ami újabb plusz pénzt hozott a konyhára. Ott is hülyének néztek a tisztek, hogy én ilyen komoly beosztásba kerültem. De ’84-ben köteleztek rá, hogy szereljek le. Egy tiszthelyettes nem lehetett ilyen komoly – hadseregparancsnok-segédi – beosztásban. Maradtam, mint továbbszolgáló, alhadnagyként, csak a zsinór tűnt el a rangjelzésem mellől. Lényegében a munkahelyem és a beosztásom megmaradt, a fizetésem is nagyon jó volt.
– Családod volt már ekkor?
– A nejemet még gimnazista koromban ismertem meg. Az apósom ezredes, a helikopteresek parancsnoka volt. A nejem titkárnő volt, elég gyorsan jött a baba, el is vettem. Ettől kezdve szolgálati lakásokban laktunk. Apósommal folyamatosan rossz volt a kapcsolatom. Nem bírta megemészteni, hogy egy tiszthelyettes lett a veje. Bedurrant az agyam, és eszembe jutott, van egy szobafestő szakmám. 1986. szeptember közepén megírtam a végleges leszerelési kérelmemet családi okokra hivatkozva. Elmentem szobafestőnek. Pár év múlva vettünk egy telket Budán, kettéosztottam, eladtam az alsó részét. Három hónap alatt felépült a házunk. Közben én múzeumot újítottam, fusiztam, épületanyagot szereztem be és időnként még a saját házam építésébe is besegítettem. A rendszerváltás után megszűnt a munkahelyem. Elmentem munkanélküli segélyre, egy évig járkáltam Romániába és Olaszországba üzletelni. 1992-ben Bt-t alapítottam: múzeumokat restauráltunk a régi ismerősök révén. Azt mondta az apósom, hogy rohadt burzsuj vagyok, kapitalista. Pedig tizenöt éve párttag voltam. Feladtam a Bt-t, és magán kisiparos lettem. A Tihanyi apátságban egy kis aranyozási munkát végeztünk, huszonnégy karátos füstarannyal dolgoztunk. A lélegzetet vissza kell fogni, mert egy rosszul irányzott kilégzés akár tízezer forintjába is kerülhet a dolgozónak. Megcsináltuk, megkaptuk érte a jó lóvét. Azután templomoztunk. Igen jól működött, és jó pénz is volt benne.
Apám közben nyugdíjba ment, építettek egy szép családi házat, majd vettek egy négylakásos társasházat. Egy szép napon megyünk a családommal meglátogatni őket. Azzal fogadtak, hogy én örökbe fogadott vagyok. Én néztem, mint a hülyegyerek. Azt akarták, bontsam fel az örökbefogadási szerződést, mivel nekik semmi jogalapjuk nem volt rá. Az asszony, az após és anyós is elkezdett velem szórakozni. Kaptam mindenkitől. Bedurrant az agyam. Nagyon elromlott a kapcsolatunk, ezért 1997-ben elváltunk. Ő adta be a válópert, és persze nála maradt a gyerek is, meg a lakás is. A haszonélvezeti jogom van, úgyhogy nem tudja eladni.
– Mi történt a válásod után?
– Ekkor kezdtem el inni. Egyszerűen nem bírtam feldolgozni, hogy mi a franc karikáért adta be az asszony a válópert. Elkezdtem csajozni, játéktermekbe járni. A szomszédom feljelentett irigységből adócsalásért. 1998-ban az adóhivatalnok tanácsára leadtam az ipart. Ezután kisiparosoknál dolgoztam. Egyre ritkábban tudtam munkát kapni, mert azt mondták, hogy alkoholista festőre nincsen szükségük. Kezdett fogyni a lóvé. Aztán, szépen lassan kicsúszott minden a valagam alól. Jött egy csúnya pikkelysömör is. Ezután már nem akartak sehol sem alkalmazni. 2000-óta nincsen munkám és lakásom, csak segélyből és alkalmi munkákból élek. Plusz a Fedél Nélkül lapterjesztés. Aztán elkezdtem írogatni is a Fedél Nélkülbe. Szépen lassan kezdett kialakulni az újságozás. Kaptam rendszeres szociális segélyt. Amíg a pénzem tartott, addig albérletben laktam. Aztán fizető szállón, most meg utcán. Negyvenhét éves elmúltam, és hajléktalan vagyok. Olyan helyen héderelek többedmagammal, ahol a kaját és a cigit összedobjuk, csak a piát kell mindenkinek önállóan beszereznie.
Magas a vérnyomásom, így egy hónapban csak egy kávét ihatok meg. Innom nem lehetne. Gondolkozom azon, hogy abba kéne hagyni az ivást, de egyedül vagyok. Meg hát jöjjenek ki velem az utcára élni, és úgy ne igyanak. Az utca meghozta az életet. Nagyon sok emberrel megismerkedtem. A pénzen kívül természetesen sok kaját kapok. Megvallom őszintén, nem minden nap megyek ki terjeszteni. Van, amikor berágok, akkor elmegyek a francba, amikor már nagyon hülyének néznek. Balhézni nem szeretnék senkivel. Nekem kell alázatosnak lennem az emberekkel.
– Mit jelent Neked, hogy kiemelt terjesztő lettél?
– 2006-ban lettem kiemelt terjesztő, amiért nagyon tisztelem és becsülöm a szociális munkásokat. Nem is értem, mivel érdemeltem ezt ki. Azóta sokkal többet tőrödnek velem egyénileg. A kiemelt terjesztői klubokra nem annyira szívesen járok, de kirándulni bárhová elmegyek.
(ps. Attila néhány hónapi szívós utánjárással idén tavasszal bejutott egy addiktológiára, ahonnan hét nap múltán elbocsátották, a zárójelentés szerint meggyógyult…)
