Vannak emberek, akiknek a hivatása a „foglalkozás körében elkövetett” segítségnyújtás. Ők a mi hétköznapi hőseink – ünnepnapokon is – huszonnégy órában. Megnyugtató a tudat, hogy ha mi törjük-zúzzuk, mérgezzük magunkat vagy másokat, ők segítenek, megmentenek bennünket. Dr. Zacher Gábor főorvos úrral beszélgettünk, aki évek óta az ország kedvenc toxikológusa és néhány hónapja az egyik legmodernebb sürgősségi osztály vezetője.
Mekkora változást jelent az életében és a munkájában a Honvéd Sürgősségi Betegellátó Centrum a Péterfy toxikológiához képest?
– Három és fél kilométer távolságkülönbséget jelent, és ez percben is megjelenik. Munkám az sokkal több van. A feladat az egy picit más, de sokkal szélesebb a paletta, sokkal több beteget látunk el. A sürgősségi osztálynak egy része a toxikológia. Valójában ugyanolyan pörgésről szól a történet
.
FN: Milyen betegek érkeznek a sürgősségire?
– Mindenféle. A vonatgázolton keresztül a szívinfarktusosig, stroke beteg, anyagcsere zavaros, részeg, mérgezett, a teljes sürgősségi paletta. Az V., VI., VII., VIII., III., XIII., XV. kerület és az agglomeráció, plusz az igényjogosultak. Ez nagyjából olyan másfélmillió ember ellátását jelenti napi huszonnégy órában.
FN: Mennyien jönnek egy nap alatt?
– Százötvennél ritkán van kevesebb betegünk, inkább több. Sajnos a magyar lakosság nem tudja megfelelően használni a sürgősségi osztályt. Arra gondolnak, hogy ez a házi orvosi rendelő meghosszabbítása, vagy a szakrendelések kibővítése. Idejön valaki, azt mondja, hogy fáj a hasa, nem kell megvárnia a két hetet a hasi ultrahangra, hanem megcsináljuk azonnal. Mi senkit nem küldünk el, de ez nem igazán jó, rengeteg időt és energiát vesz el azoktól, akik igazi sürgősségi okokból kerülnének be. Tegnap is itt voltam – két műszakot húztam le – és sok olyan beteg volt: „egy hete fulladok, egy hete fáj a derekam” és ezeket a betegeket is meg kell nézni, foglalkozni kell velük, mert különben jönnek a panaszlevelek, jön a „rohadt egészségügy nem képes ellátni” szöveg. Igazából a sürgősségi ellátás megtalálta a maga identitását, csak a lakosság nem tudja még jól használni.
FN: Hogyan lehetne megtanítani az embereket a helyes használatra?
– Úgy, hogy beszélünk róla. Ez szakmapolitika. Azon múlik, mennyire kapunk lehetőséget a nyilvánosság előtt. Ezt nem hozzák le első oldalon, nem szenzáció.
FN: Milyen arányban fordul elő, hogy valóban életet kell menteni?
– Naponta négy és hat között van az olyan betegek száma, akik életveszélyes állapotban kerülnek kórházba. Ezek között van baleseti sérült, agyvérzett, szívinfarktusos, szívritmus-zavarban szenvedő, nagyon vegyes a kép.
FN: Január óta vezeti a sürgősségit a Honvédban, de valójában dolgozott már itt régebben is. Mikor volt ez és mit csinált?
– 1980-tól műtősfiúként dolgoztam 1983-ig. Majd itt kezdtem az orvosi pályát, tizenegy évet húztam le, és itt tanultam meg a szakma alapjait.
FN: Sebészetből szakvizsgázott először. Sebészként dolgozott a Honvédban, hogy került a toxikológia közelébe és miért váltott akkor?
– Sebészként és baleseti sebészként. Aztán jött a gumiallergia és lehetetlenné vált, hogy napi nyolc-tíz órát gumikesztyűben álljak a műtőasztal mellett. A toxikológia azonban mindig is a sürgősségi ellátás része volt, mindig is érdekelt, és mindig szerettem a „vért, a verejtéket meg a könnyeket”. Amikor hívtak az Erzsébet kórházba (most Péterfy Sándor Utcai Kórház), odamentem és ott töltöttem tizenhat évet. Ez alatt az idő alatt a toxikológiát sikerült átalakítani, gyakorlatilag elkészült. Mivel a jelenlegi helyén huszadik század közepi körülmények vannak, a Honvédban pedig itt a huszonegyedik század, azon dolgozom, hogy az egész átkerüljön ide.
FN: Gyakran kerülnek hajléktalan emberek is az Ön osztályára. Milyen okból?
– A hajléktalan emberek kórházba kerülésének leggyakoribb oka az alkoholfogyasztás. A mértéktelen alkoholfogyasztás. A hajléktalanság nem csak egy állapot, hanem egy diagnózis. Az utcán töltött év általában hármas vagy négyes szorzóval működik, vagyis egy év négy évvel öregíti az embert. Előfordul, hogy megnézem valaki személyi igazolványát – már ha van neki – és látom, hogy tizenöt-tizennyolc évvel fiatalabb nálam, miközben úgy néz ki, mint a „saját nagyapám”.
FN: Létezik olyan statisztika, mely szerint az utcán élő emberek átlagosan hét év alatt meghalnak.
– Épp tegnap találkoztam valakivel, aki tizenegynéhány éve él az utcán. Előfordul, hogy valaki be tud erre rendezkedni, de ezeknek az embereknek számtalan krónikus betegségük is van, melyekkel az esetek nagy többségében nem foglalkoznak. Ha ráadásul van egy exteriőrje, ami olyan, hogyha bemegy az SZTK-ba, nem azt mondják neki, hogy gyere beljebb, sőt inkább az ellenkezőjével találkozik. Pénze sincs arra, hogy esetenként a gyógyszerét kiváltsa. Hozzá van egy függősége, alkoholizmusa, vashiányos anémiája, táplálkozási hiánybetegsége. Előfordul, hogy bőrbetegségei vannak, „nem eu-konform gondjai: rühösség, tetvesség. A személyi higiéné hiánya is rányomja a bélyegét erre az egész történetre. Ugyanakkor neki is meglehetnek azok a krónikus betegségei is, mint a lakosság többi részének. Ezért merem azt mondani, az a kifejezés, hogy hajléktalan, egy diagnózist jelent. Előfordulhat, hogy az utcán élő, hiánybetegségektől gyötört embernek semmilyen fizikai tartaléka nincs, a maghőmérséklete 34 fokra hűlhet az év nagy részében, ami pszichés elváltozáshoz vezet. Apátia, közöny és lelassultság. Ezért nem látott még hajléktalan embert futni.
FN: Ez azt jelenti, hogy ezek az emberek csak akkor kerülnek orvos közelébe, ha nagy baj van?
– Igen, ha nagyon nagy baj van.
FN: Ilyenkor milyen ellátásra van lehetőség? Csak az életveszély elhárítására?
– Mi a Péterfyben megpróbáltunk segíteni. Volt, akit két hétig is benntartottunk, „obszerváltunk.” Megpróbáltuk „összeütni”, kicsit jobb állapotba hozni higiénésen is.
Ezután felmerül a hogyan tovább problémája. Hová tudom őt visszaengedni? Az esetek többségében csak az utcára. Akkor egy ideig jól van, azután elkezd lefelé menni. Majd újra bekerül, újra rendbe hozzuk, majd visszakerül az utcára és ez egy olyan folyamat, amelyben egyre kevésbé tud felemelkedni, viszont egyre mélyebbre fog süllyedni. Nem igazán van kiút ebből. Bár találkoztam már ilyennel is. Ha van motiváció, ha újra egyesül a család, vagy kerül munka, albérlet, előfordulhat.
FN: Ismerünk embereket, akik hajléktalanságban élve képesek művészi alkotómunkára. Ez erőt adhat.
– Igen, néhány diplomás hajléktalant ismerek magam is. Tapasztalataim alapján azonban azt mondhatom, hogy az estek többségében a hajléktalan ember is ludas a sorsa rosszra fordulásában. A „lúd” pedig a legtöbb esetben az alkohol. A sürgősségin csak huszonnégy órát lehet a beteg, és a kórházi osztályok hajléktalan-befogadó hajlandósága –enyhén szólva – nincs a topon. Személy szerint azonban nagyon jó kapcsolatom van a hajléktalan-ellátó szervezetekkel, különösen a Szabolcs utcai hajléktalan kórházzal, ott Pálvölgyi Gabriella doktor nővel, aki ennek az intézménynek a vezetője. Évfolyamtársam volt, és igyekszünk egymásnak segíteni. Vagy ő szól, hogy itt egy beteg nézzük meg, vagy én hívom, hogy fogadjon valakit, akivel már mi foglalkoztunk. Ebben az a gáz, hogy nem úgy működik, hogy van egy hajléktalan betegem, akit már valahogy összekalapáltam és van egy út, amelyen továbbküldhetem, hogy kicsit még rehabilitálják. Nem beszélve arról, hogy hány olyan hajléktalan ember él az utcán, akinek abszolút kontraindikált az utcai léte, mert mondjuk tolókocsis. Lehet, hogy ő maga sem tesz meg semmit a gyógyulásáért – ez egy más tészta -, de ettől függetlenül még szüksége lenne valamilyen ellátásra. Tehát sok olyan beteg ember él az utcán, akit gond nélkül befogadna egy területi intézmény, ha nem lenne hajléktalan.
FN: A munka-alkoholista milyen ember?
– Olyan, mint én. Aki szenvedélyesen szereti a munkáját.
FN: Mennyit dolgozik?
– Sokat. Nem szoktam órában számolni. Az biztos, hogy tegnap itt voltam fél hétre, talán harminc percet bubukáltam itt a fotelban, hajnalban. Most még el kell mennem egy koraszülött-mentő átadásra, azután visszajövök, még dolgozom, majd egy óra körül lelépek. (30 óra – FN) Hazamegyek, és holnap jövök vissza.
FN: Emellett még tanít is az egyetemen…
– Oktatok, igen, de hamarosan vége lesz, itt a vizsgaidőszak, a tanítványaimat igyekszem hamar levizsgáztatni. És vannak a nyilvános előadások is, nyáron talán kevesebb, bár most meghívtak több nyári fesztiválra is. Meg itt a kórház, meg ott a családom.
FN: Éveken keresztül mentőzött is.
Igen, szenvedélyesen szerettem azt is. Sajnos már nincs időm rá.
FN: Hogyan pihen?
– Jól és intenzíven. Elmegyek futni. Ma is, összepakolok, itt lóg kinn a futócuccom, még délután futok.
FN: Hol fut?
– A Városligetben. Közel van.
FN: Van ideje rendezgetni a pipagyűjteményét?
– Arra nincs szükség, jól megvan otthon a polcon.
FN: Mikor kezdett pipázni?
– Tizenhat és fél évesen, nagyfiúként kezdtem. Azóta is szenvedélyesen pipázom. Függő vagyok. Nincs semmi motivációm, hogy abbahagyjam.
FN: Úgy tudom, Önt szinte orvossá nevelték, egy többgenerációs orvos családban nőtt fel.
– Azt nem mondanám, hogy orvossá neveltek, de nem láttam más alternatívát magam előtt, mint hogy az legyek. Volt olyan időszak, amikor én is akartam űrhajós lenni, de komolyan mindig csak orvosnak készültem.
FN: Mit ad át ebből a fiának? Szeretné, ha orvos lenne?
– Nem szeretném. Szabadon választ. Nem lesz orvos, ez biztos. Építészmérnök szeretne lenni, és ehhez hónapok óta elég konzekvensen tartja magát. Februárban volt tizenhét. Jövőre fog érettségizni.
FN: Tud időt szakítani a fiára?
– Igen. Nekem ez nagyon fontos. Próbálok nem gáz apuka lenni. Működik, eljárunk. Eljön velem. Időnként megiszunk egy sört együtt. Én alkoholmenteset iszom, ő alkoholost, nem dől össze a világ.
FN: Nem aggódik, mint apa?
– Nem aggódom. Miért aggódnék? Tudja, hogy hol van most a gyerek? A tenger alatt. Egyiptomban búvárkodik. Túl van hatvan merülésen, most megszerzi a harmadik csillagot. Szereti, jól csinálja. Sokkal fegyelmezettebb, mint a felnőttek. Betartja a szabályokat. Tíz éves kora óta búvárkodik. Én örömmel elengedtem, és ő is örömmel ment. Ismerem, ő is ismer, megbízom benne, elhiszem, amit mond. Ő is megbízik bennem, és innentől kezdve van egy működőképes rendszer.
FN: Tudatosan alakította így a kapcsolatukat?
– Nem. Ez adódik belőlünk. A feleségemből és belőlem. Működik a rendszer. Ez a legfontosabb.
Fridrich Piroska
–
