„Európa legkisebb mozija”-ként hirdeti magát a Balassi Bálint utcai filmszínház, melynek műsorán nem a szokásos kommersz kínálatot találjuk, hanem sok-sok magas színvonalú európai játékfilmet, és komolyabb művészfilmeket is. Ezek a legtöbbször szórakoztatóak is, olykor romantikusak, de mindenképp: emberiek, rólunk szólnak, vagy a körülöttünk élőkről, „az igazi” dolgokról. Francia, spanyol, olasz, brit, ro-mán, néha ázsiai filmek, amelyekben önmagunkra vagy környezetünkre ismerünk. És persze olykor magyar alkotások is. Ezek a filmek nem félnek igazi kérdéseket feltenni társadalmi problémákról, elfogadásról, toleranciáról, különbözőségekről és hasonlóságokról, arról beszélnek, amiről az embereknek is kellene. Balassa Péterrel, a mozi alapítójával beszélgetünk.
Hogy kezdődött a történet, melyből a „Cirko-jelenség” kialakult?
A kilencvenes évek elején nagyon érdekelt a film és a mozi. Néhány barátommal együtt filmes iskolába jártunk, egy évig a Toldi moziban is dolgoztam. Arra gondoltunk, hogy jó lenne egy olyan mozit csinálni, amely teljesen eltér a többitől. Főleg érzékenyebb lenne olyan fontos problémák iránt, melyek akkor még nem fordultak elő a közbeszédben, nem igazán lehetett ezekről bármit is látni vagy hallani. A Lőrinc pap téren volt egy kiadó helyiség, amit berendezhettünk. Kaptunk egy nagyon öreg vetítőgépet a Pest Megyei Mozgókép Vállalattól, más moziból kiszuperált székeket is örököltünk, és belevágtunk.
Honnan szereztek filmeket?
Eleinte főleg dokumentumfilmeket mutattunk be, amelyeket az alkotók szívesen adtak közre. Az emberi jogokkal, női jogokkal, a családon belüli erőszakkal, a kisebbségekkel akartunk foglalkozni. A nyolcvanas években sok ilyen dokumentumfilm készült, nagyon jó minőségűek is voltak, miközben jó játékfilm kevés volt. Megkerestük a rendezőket, elkértük a filmeket. Az emberek fogékonyak voltak ezekre a témákra, és jöttek. Nem is kevesen, pláne ehhez a műfajhoz képest. Napi négy előadást tartottunk, a terembe egyszerre 70 ember fért be. Mi foglalkoztunk először a roma holokauszttal, a romák problémáival, a nők jogaival, a melegekkel, az AIDS-szel.
Egyes vélemények szerint a Cirko több évvel megelőzte a közéletet, hiszen csak a kétezres években kezdődött el ezeknek a témáknak a széleskörű elterjedése. Mi oka volt egy mozinak erre?
Csak az érzékenység. Nagyon fontos volt ezekkel a témákkal foglalkozni, mert még nem volt erős az internet, és a többi médium sem, de a mozi nagyon sok embert meg tudott szólítani.
Kiket akartak megszólítani, szűkebb csoportokat vagy a társadalom széles rétegeit?
Több rendezvényt csináltunk a kilencvenes évek közepén, és mindig más-más csoporthoz fordultunk, például a menekültekhez – sokan voltak akkoriban. Eljöttek ezekre a rendezvényekre, nem zártunk ki senkit, akit az adott téma érdekelt, igyekeztünk szélesre nyitni mindenki felé. A régi Cirko nagyon-nagyon „élő” hely volt. Például az akkor szerveződő roma szerveződések és civilek ott tartották a megbeszéléseiket, nagyon sok komoly ember eljött, több társadalmi szervezet szereplőivel kerültünk jó kapcsolatba. Meghívtuk a filmek alkotóit, neves előadókat, szakértőket, és a közönség örömmel fogadta ezeket a rendezvényeket.
Mikor jöttek a játékfilmek?
Amikor valamennyit fejlődtünk már, kilencvenhét, kilencvennyolc körül kezdtünk körülnézni a filmvásárokon, és filmeket venni. Az első nagy áttörés a Latcho Drom volt, ami a romák vándorlásáról szólt, egy nagyon szép zenés film. Azután következett Ferzan Özpetek filmje, a Törökfürdő. Nagyon sokan nézték meg, sok mai középkorú nézőnek ez az egyik legmeghatározóbb filmélménye a Cirkóból. Külföldi filmfesztiválokra kezdtünk járni és ezeken választottuk ki, melyek a számunkra érdekes és izgalmas filmek.
Milyen elvek alapján válogattak a filmek közül?
Mivel a Cirko mindig is művészmozi volt, figyeltünk arra, hogy művészi értéke legyen, de ne csak negyven emberhez szóljon – azokat inkább a kisebb fesztiválokra hoztuk el –, hanem sok ember számára fogyasztható, szerethető legyen a film.
Kik voltak a legnépszerűbb rendezők, esetleg irányzatok, melyeket a Cirko hozott először?
Például a már említett Özpetek, török filmrendező, vagy Lars von Trier és úgy általában a dán filmművészet alkotásai, amiből később egy komoly skandináv vonal fejlődött ki a Cirkóban, ami széles nézői rétegeket érdekelt.
A kezdetekben mennyien néztek meg egy-egy filmet?
A Törökfürdőt a kilencvenes évek végén több mint huszonötezren látták. Ez egy nagy szám, és akkor egy filmet egy-két éven át is érdemes volt vetíteni. Manapság átlagosan három hónapig lehet egy filmet műsoron tartani, utána már nagyon kevesen keresik. De ehhez hozzátartozik, hogy akkoriban nem volt olyan sok film, mint most.
Egyszer csak az önkormányzat másnak adta oda a helyet a Lőrinc pap téren. Mekkora válságot hozott ez a mozi életébe?
Egy ideig nem tudtunk működni. Több helyre adtunk be pályázatot. Végül szerencsésen megkaptuk a Balassi Bálint utcai helyiséget Fővárosi Önkormányzattól. Itt a fővárosi orvosi kamara receptraktára volt, amikor kiköltözött, átépítettük mozivá. Fél évig tartott, amíg az új helyen újra meg tudtuk nyitni a Cirkot, két teremben 60 férőhellyel, és szerencsére egyből sokan jöttek, a közönség mindjárt megtalált bennünket.
Mik voltak a legfontosabb változások a húsz év alatt?
Az élet sokat változott, minden változott. Régebben az emberek sokkal nyitottabbak voltak, kíváncsiak, befogadóbbak, sokkal több minden fért bele az életükbe. Ami most radikális művészetnek számít, az akkor normális volt. Ma sokkal kevesebb embert lehet egy nagyon erős művészfilmre behívni. Nemrég vettünk egy orosz művészfilmet, amely a cannes-i fesztiválon komoly díjat nyert. Jól tudom, hogy kevesen fogják megnézni, de mégis fontos, hogy itt megtalálható legyen és láthassa, aki szeretné.
A nézői szokások megváltoztak. Nekünk követnünk kellett ezeket a változásokat. Nyitnunk kellett a könnyedebb művészfilmek irányába. Ez nem baj, sőt jó, mert sokkal többen jönnek el, olyanok is, akiket nem vonzana be egy keményebb művészfilm. De ha jó filmet látnak, ideszoknak, és talán megnéznek majd másfajta filmeket is, és esetleg megszeretik őket.
Hogyan sikerül a mozit finanszírozni, milyen változásokra volt szükség ezen a területen?
Lényegesen könnyebb volt egy alternatív mozit létrehozni és működtetni a kilencvenes években a rendszerváltás utáni mini-káoszokban. Lehetett állami támogatásokat is kapni. Később ezek megszűntek és meg kellett tanulnunk, hogy csak magunkra számíthatunk. Ez a helyzet piacibb szemléletet követelt meg számunkra. Alternatív művészmoziból profi mozit kellett csinálni. Ez azt jelenti, hogy bár nonprofit formában működik, mégis kisvállalkozás-szerű irányításra van szükség. Szükség volt beruházásokra, megépült a harmadik terem, hogy tovább emelkedhessen a nézőszám. Ma már a működés finanszírozásának kilencven százalékát a nézőktől származó bevétel adja. És nagyon sok ember segíti a Cirkót önkéntesként. Önkéntes jogász intézi a jogi ügyeket, de reklámcég-tulajdonos, marketing-igazgató is van a támogatók között, akik sokat tesznek a moziért.
Én ma már a filmforgalmazással foglalkozom, és sok időt igényel a szervezés, a stratégia, a tervezés. Előfordul, hogy a munkatársaimat szombaton, vasárnap is felhívom munkaügyben, pedig hát nem lenne szabad, tudom.
Miben különbözik a Cirko más moziktól?
Természetesen egészen más, mint a plázákban működő multiplexek. Fizikai jellemzőit illetően, és a műsorszerkesztési elvekben is. De különbözik a sajnos egyre fogyó, többi artmozitól is. Az összes többi művészmozit egy, az önkormányzat által tulajdonolt cég működteti.
Tehát a Cirko az egyetlen független művészmozi?
A Cirkót egy közhasznú alapítvány, egy közösség hozta létre, közösségi moziként működik. A pénztáros és gépész sokat tud a játszott filmekről, beszélgetnek a nézőkkel, így családias, otthonos a hangulat. Érezzük, hogy erre egyre nagyobb az igény.
Hallhattunk olyan véleményt is, hogy nem szükséges előre tudni, mit vetítenek éppen, lejöhet ide bárki, és biztos lehet benne, hogy jó filmet fog látni.
Nagyon sokan megbíznak már bennünk. Nem filmre jönnek, hanem moziba. Ez már nem szokás sehol a világon. Ismernek bennünket, tudják, hogy minden teremben jó film megy.
Mit jelentett a digitális átállás?
Egyrészt terhet, mert rengeteg pénz kellett hozzá. Az új vetítő ára egy közepes városi lakáséval ér fel. A képminőség azonban jobb lett, és a vetíthető filmek skálája is megnőtt, hiszen egyre kevesebb film jelent már meg a régi formátumban, tehát elkerülhetetlen volt a váltás. A harmincöt milliméteres szalag „filmszerűbb” képet jelenített meg, de Magyarországon soha, egyetlen vásznon sem volt tökéletesen éles, mert nem voltak olyan jók a vetítőgépek. A digitális filmnél ráadásul nincs minőségi amortizáció, az első vetítés ugyanolyan hibátlan, mint a kétszázadik. Ezen kívül a film hordozóját, amely tulajdonképpen egy winchester, könnyebb moziról mozira szállítani, mint a régi, harminckilós dobozokat. Összességében nagyon örülünk, hogy megtörtént ez a technológiai váltás.
Mit gondol a jövőről? Mi lesz a következő húsz évben?
Senki sem tudhatja, milyen hatalmas változások lehetnek a média területein ilyen hosszú idő alatt, de tudok tervezni pár évre, és ez már nagy dolog. Különösen jó érzéseim vannak a szeptembertől májusig terjedő időszakkal kapcsolatban. Nagyon jó filmeket hozunk, melyeket most vásároltunk a cannes-i filmfesztiválon. Heinrich von Kleist német drámaíró életének utolsó szakaszáról készített Jessica Hausner nagyon jó filmet. Egy másik film a családon belüli szerepek változásaival foglalkozik, drámaian, de sok humorral. Egy svéd család síel, de közben jön a lavina. Az apa fotózgat, majd elmenekül, hátrahagyva a nejét a gyerekekkel. Ez a Turist, ami sok szakmabeli szerint a legjobb film volt idén Cannes-ban. Egy másik új film két főszereplője Juliette Binoche és Kristen Stewart (az Alkonyat filmek tinédzser főszereplője volt), aki nagyon jó színésznővé érett. Ez a film is nagyon jó. És lesz még a Leviathan, ami a mai orosz valóságról szól, és bár súlyos képet mutat, de a film nagyon erős, mindenkinek látnia kellene! Bizakodó vagyok…
