432. szám Riport

Kultúrdíva és egy kedves lány a szomszédból – Interjú Karafiáth Orsolyával

Szerző:

 

Karafiáth Orsolyával Orbán Anna (Tűzgyík) beszélgetett

Ha megkérdezünk bárkit – akár utcán, akár irodalmi szalonban (ha van ilyen egyáltalán), hogy kit ismernek a fiatal magyar költőnemzedék illusztris,  vagy – mondjuk úgy – méltán ismert tagjaiból,  elsőre minden bizonnyal Karafiáth Orsolya neve ugrik be a legtöbb embernek, és a fiúknál  (bocs…): Varró Dániel. Természetesen sokkal több, szintén nagyon tehetséges fiatal költőt ismerünk, de Orsi sokoldalú tehetsége, ezerrel pörgése az élet és kultúra sok-sok területén mindenképpen az elsők közé emeli – ismertségben és elismertségben  egyaránt.
Eddig megjelent legismertebb alkotásai:  Lotte Lenya titkos éneke, Café X, Maffia Klub, Cigánykártya, Ujj-bújócska. Költő, műfordító, publicista, kritikus vagy irodalmi és irodalmi-zenei performanszok szervezője és résztvevője.
 

– Vágjunk most úgy bele a közepébe, hogy mondok 1-2 szót, állítást, és arra kérlek, kommentáld.
– Rendben.
– Író, költő vagy, ami egyfajta elvonultságot, elmélkedést, alkotói csönd iránti vágyat feltételez, Te pedig nagyon is társasági ember vagy, ha úgy tetszik igazi – néha talán „játszásiból” de – Díva.
– Mind a kettő jellemző rám, az alkotás és a szereplési vágy is, utóbbiból az elmúlt időszakban jelentősen visszavettem. Már nem annyira érdekel a magamutogatás, már nem megyek bele bulvárízű bulikba. Az időm legnagyobb részét otthon töltöm: olvasok és írok. Tudod, már a másfajta nyilvánosság érdekel jobban, olyan beszélgetésekre megyek el, ahol az érdekli a jelenlévőket, min dolgozom, mik az újabb műveim, – az értelmes beszélgetésekre. Ugyanakkor benne vagyok egy zenei projektben is, Tóth Evelin barátnőmmel, aki a jazz, az opera és mindenfajta zene értője. Sőt a Macskadémon című musical – dalszövegeit és magát a darabot is én írtam – február közepén a Madáchban lesz megismerhető, felolvasó színházi formában.  És hamarosan be is mutatják – remélem…
– Bocs, de a költészet és a zene, szerintem is – szorosan összetartozik.
– Igen, számomra mindig fontos volt a zene, talán eredendően ezért is kezdtem verseket írni. Lehet, hogy most ez nem éppen divatos tendencia, de soha nem érdekeltek az aktuális divat elvárásai.  És azt veszem észre, hogy kétfajta közönségem is van, mintha kettős egyéniség lennék.  Akik pl. a tévéből ismernek, talán nem kíváncsiak a komoly verseimre, és viszont. Ugyanakkor én nem tartom magam sem a „túl magas” művészet művelőjének, de talál túl igénytelen dolgokat sem  csinálok.  Meg szerintem nem is létezik határ a komoly és könnyebb műfaj között.
– A  mondjuk így verseidre kíváncsiak éreztették veled valamikor is rosszallásukat a  lazább performanszok kapcsán ?
– Igen, volt rá példa. De én alapvetően nem hiszek a merev határokban, semmilyen szempontból.
– Akkor én most egy kicsit félve és szégyenkezve teszem fel következő  „szócikkemet”: ..Kultúrdémon a húslevesben” – (Orsi felkacag)
– Jogos a megfogalmazás, de ezt sem bánom, bármikor vállalnám és vállalom Marjai Judittal a fotózást. Sőt, az ominózus fürdőkádas húsleves után csináltunk egy fotósorozatot  „Halál a konyhában” címmel, Annak fázisait rögzíti, hogy hogyan halok bele a főzésbe… és aztán az örök menyasszony projektet, és ő fotózott a Cigánykártya című könyvem mellé is.
– Igen, azt hiszem , Marjai Judit fotói a hírességekről szokatlanok, sokszor meghökkentőek, ugyanakkor roppantul szórakoztatóak, nem ?
– Nagyon szeretek vele dolgozni, de szívesen szerepelek divatbemutatókon  pl. a Manír szalon vagy divattervező barátnőm ruháit is szívesen viselem közönség előtt. Szerintem nincs magas művészet, meg alacsony művészet, senkit sem kell betuszkolni valamely szoros keretek közé. Csak egy példa: musicalem zeneszerző je komolyzenei alapképzettséggel és zeneszerzői múlttal rendelkezik, azért támadták, hogy miért „száll le” a musical szintjére.
– Szerintem, aki ilyen mereven kategorizál nem is tudja, mi a művészet lényege, talán sokszínűségét sem tudja élvezni .
– Pontosan, és én alapvetően nő vagyok, aki szerelmes verseket ír, no meg néha depressziósokat is, de van  egy olyan  külsőm, amit nem kell szégyellni,   „ki lehet rakni” és akkor miért ne tegyem ?
– Most szeretnék az általam nagyon tisztelt és szeretett Lator László egyik kritikájából idézni, ami bizonyos szempontból idevág.  Azt írja, nálad szerves egységben, ill. arányos egyidejűséggel vannak jelen az ellentétpárok, úgyis mint: melankólia és irónia, harag és megbocsátás, sőt elengedés, emelkedettség és erősen köznapi beszéd. Az én olvasatomban ez azt jelenti, benne élsz a valóságban, hiszen maga az élet ilyen összetett és sokszínű, nem ?
– Persze, itt azért az is fontos, hogy mit értünk köznapi beszéden. Nem l’art pour l’art használom ezeket, s noha azt írom, ami az ihlet pillanatában kijön belőlem, de a művész felelőssége az is, hogy átgondolja, az adott témában, szituációban működhet-e szövegként.
– Más. Engem nagyon érdekel,  miért éppen az észt nyelvet vetted fel a könyvtár szak mellé a bölcsészkaron ?
– Ja, az totál véletlenül történt,  Egy  hölgy keresett még két embert a csoportjába, hogy akkreditált képzés lehessen, és a barátnőmmel simán jelentkeztünk.  Csuda jó kis társaság jött össze, nagyon jól éreztük magunkat, akár önbizalom-erősítő tréningnek is jellemezhetném.
– Tudod, egy-két nyelvbe és js belekóstoltam, és mindig az érdekelt, hogy elég „izgalmas-e” számomra az adott nyelv, akár a kiejtéssel való játék lehetősége szempontjából, akár nyelvtani kihívások vonatkozásában. Az észt izgalmas ?
– Mint bizonyára tudod, finnugor nyelv, tehát a nyelvtant tekintve nagyon sok hasonlóságot lehet felfedezni a magyarral, ugyanakkor pedig vannak olyan részei a nyelvtannak, amit akkor sem értettem és azóta sem.  Viszont gyönyörűek a balti országok, de télen nem ajánlatos oda utazni, mert számunkra szinte kibírhatatlan hideg van. Én mindig nyáron voltam, meg egyszer tavasszal. És akkor a fehér éjszakák… – gondolhatod. Viszont egyszer volt egy nagyon kínos emlékem. Meghívtak egy irodalmi felolvasóestre, s miután tudták rólam, hogy észt szakra járok, kiderült, nem gondoskodtak tolmácsról. Én meg lazán annyit tudtam, hogy „Jó napot Kívánok”  meg „Csá, akkor megyek”  Szerencsére volt ott egy fiú, aki beszélte mindkét nyelvet és megmentette a helyzetet. Képzelheted… A szakot nem végeztem el, kitették a szűrömet az egyetemről, és ma már sajnos tényleg egyetlen szót, jó ha tudok észtül…
– Tudod, ha most nem ülnék az Ibolya kávézóban veled, néhány utcával arrébb, a Város Mindenkié Hajléktalan érdekvédelmi  csoport tagjaként a fővárosi önkormányzatnál tiltakoznánk az ezévi, és főként a hajléktalanellátást sújtó, döbbenetes mértékű megszorítások, elvonások ellen. De ugyanez vonatkozik kulturális alapítványokra, gyermekintézményekre., – holott a helyzet egyre rosszabb,  Te miben és hogyan látnád a kilábalás módját ?
– Nagyon nehéz ügy ez, nem is tudom, hogyan képzelték, hogy kiűzik a hajléktalanokat az aluljárókból. Pedig csak a „látható” hajléktalanokat tüntették el szem elől és tudjuk, hogy tízszeresen több hajléktalan embert van csak Budapesten,  Ez nemhogy nem megoldás, de hallatlanul embertelen is. Ugyanakkor pedig – ugye – folytatódnak a kilakoltatások is, a közüzemi szolgáltatások kikapcsolása (most már két hónapi tartozás után is!), s a még eddig hajlékkal rendelkező emberek is megfagynak saját lakásukban!  Pont most írtam egy cikket erről a témáról. S tudod, többször megjelent írásom a „Csillagszálló” c. lapban is. És egy alkalommal intézménylátogatásra vittek minket a Fűtött utcába és egy V. kerületi női szállóra. Hát, tudod, én nem mennék oda…
– Ha megjegyezhetem, mi sem úri jókedvünkben…..
– Tudom azt is, hogy jó néhány országban a hajléktalanok maguk hozhatnak rendbe elhagyott épületeket és akkor lesz egy hely, ahová akkor mennek be, amikor akarnak, otthonuknak érezhetik.  Ha az embernek nincs munkája, feladata, nincs elfoglaltsága, akkor előbb-utóbb  teljesen leépülhet.  S ha csak a baráti körömet nézem, hát csökkennek a fizetések, leépítések vannak,  ha meg foglalkoztatják az embert, akkor feketén, de max. szürkén, és egyre durvul a helyzet. Épp a Fűtött utcában beszéltem egy nővel, akinek évek óta nem volt munkája, mert hajléktalan szállóra volt bejelentve.
Nagyon hathatós intézkedéseket kellene hozni, mégpedig haladéktalanul, ez az állapot tarthatatlan.  És az, hogy betiltották az ételosztást a Blahán, az már több, mint embertelenség, érzéketlenség, ez kegyetlenség. Úgy tudom, a TASZ írt egy levelet Tarlós úrnak, és felajánlotta, hogy 24 órán keresztül éljen úgy, mint egy hajléktalan, vendégül látják, hogy érezze a saját bőrén, mit jelent hajléktalannak lenni és milyen „változásokat” idéznek  elő az által hozott rendelékezések.
– Na, látod ezt a levelet is A Városa Mindenkié csoport írta Tarlós úrnak. S nagyon jó szövetségesünk a TASZ ebben a harcunkban is.
– Tényleg, hát akkor keményen dolgozhattok.  Abszurd a helyzet, és tudod, azt nem értem, kiknek és milyen formában jók ezek a döntések?  Tudod, most rendszeresen olvasok pszichológiai könyveket. Érdekes módon kimutatták, hogy kevés agresszívebb sport létezik, mint a labdarúgás.  És akkor mi van? Labdarúgó stadionra milliárdokat költenek, és a létminimum alatt élőktől elvonnak mindent, – nemcsak az emberi léptékű élet feltételeit, de a nyomorúságukban enyhülést vagy legalább a túlélést  biztosító ellátást is.
– Tudod, a kultúrához való könnyebb hozzáférhetőség a vesszőparipám. Könyvet venni nem nagyon tudunk, a hajléktalanszállók könyvtárai pedig adományokból épülnek fel – ez persze érthető – és mondjuk az „ Új barázdát szánt az eke” több példányban is megtalálható.
– Igen, maradnak a közkönyvtárak. Tudod, minket egyenesen tanítottak arra a könyvtárszakon, hogy nem elküldeni a hajléktalant, ugyanúgy olvashat bármit  az olvasóteremben, ami ingyenes, akkor is, ha éppen nem tudja a kölcsönzési éves díjat befizetni.  És tudod, annyi jó felolvasóest, rendezvény, performance van, ami a jó kultúrát jelenti és amire ingyenes vagy megfizethető a bejutás, ilyen pl. rendszeresen van a Petőfi Irodalmi Múzeumban.
– Bocs,  hogy közbeszólok, de én az Alexandra Pódiumon voltam néhányszor, – felemelő volt.
– Igen, ezeken színvonalas előadások vannak és néha alig van érdeklődő. De pl. a Csillagszálló is rendezett rendszeresen esteket, és alig láttam hajléktalant.
– Talán jobban kellene működnie az ionformáció-áramlásnak, mint eddig. Állíthatom, minden eseményre boldogan és szép számmal elmennénk, ahogy eddig is elmentünk, ha tudtunk róla.   A Vagyunk Otthontalan Alkotók vezetőségi tagjaként is boldogan vállalom, hogy „gondoznánk” egy ilyen ügyet.  Annyit kérhetek, hogy  ha időben eljut hozzád egy soron következő ilyen rendezvény, arról e-mailben értesítesz ?
– Boldogan.
– Kedves Orsi. Nagyon köszönöm a beszélgetést, s az elég kemény téma ellenére is nagyon élveztem megtisztelő társaságodat.
(Karafiáth Orsolya kacagásától kinyílnak az ibolyák a Károlyi Mihály utca sarkán).
    
S végül álljon itt egy részlet abból a  dalszövegből, amit Lerch István zenéjére Orsi Koncz Zsuzsa legújabb lemezére írt:

SOHA NE KÉRDEZD


Eltelik, mint egy álmos reggel:
őszbe lép a tükröződő nyár.
Gyümölcsfák, néma bokrok
beszélnek hozzád –
nem tudod, hogy merre indulnál.

Visszanéz, ki messze-lépni nem mer.
Végigjátssza, hol hibázott rég.
Volt-idő – száz alakban –
visszatarthat még,
hogy rabja légy, öntudatlan!

Soha ne kérdezd, merre az út,
az is cél, ahol jársz!
Ezer irányból épp ide jut
minden, ami csak rád vár!
Köd lepi még a lombkoronát
nézd a napfény hogy szövi át
igazi kékkel
ami beszürkült már!

Köd lepi még a lombkoronát,
nézd a napfény új sugarát!
Csupa arannyal ragyog az ég alján!
 

Karafiáth Orsolya

Kapcsolódó írások