…és ne feledjük – folytatta az ügyész – hogy a vádlott nem először áll az Ítélőszék előtt. Már egyetemista korában a kocsmákat és nyilvánosházakat bújta; 19 éves korára hírhedt bicskázóvá és hamiskártyássá vált. Később haramiák közé csapódott; tolvaj, betörő, útonálló, templomfosztogató – s hogy a rámért büntetés alól kibújjon – szökött fegyenc lett belőle. S most itt van ez az újabb, bizonyított gyilkossági ügy…
A vádlott ifjú kora óta szembenáll törvényeinkkel, züllött életmódjával, cinikus, blaszfemikus megnyilvánulásival, folyamatosan elkövetett, egyre súlyosabb bűncselekményeivel rászolgált arra, hogy az Ítélőszék a legkíméletlenebb büntetést szabja ki rá; s egyszer – s mindenkorra megszabadítsa társadalmunkat ettől a gonosztevőtől.
Az ügyész – befejezvén vádbeszédét – leült, a vádlott – 30 év körüli, zilált külsejű, sovány, égő szemű fiatalember – reményvesztetten nézett körül a teremben.
– Mit tud felhozni a mentségére? – kérdezte a bíró.
– Semmit… – vonta meg vállát a vádlott, majd némi gondolkodás után hozzátette – bár, ha nem lett volna az a lektor…
– Lektor? Miféle lektor?! – csattant fel a bíró.
– Arról a megfellebbezhetetlen ítéletű nemesúrról beszélek, aki a beküldött irodalmi pályázatok elbírálását végezte.
– Csak nem azt akarja mondani, hogy egy lektornak köze lehetett a vádiratban álló tizenegy mocskos bűncselekményhez?!
– Nem azt állítom, hogy helyettem járt el rabolni, de a nagytiszteletű bíró úr engedélyével, megpróbálom összefoglalni a történteket.
– Röviden! – mordult rá a bíró.
– Talán nem kellett volna arra az irodalmi pályázatra beküldeni a verseimet… – sóhajtott a vádlott. Válaszra sem méltattak, ami rosszul esett, mert hittem a költeményeimben. Írtam az alapítvány szerkesztőségébe, és 10 nap múlva – ha nehezen is – a bíráló bizottság elnöke, maga a Főítész fogadott. Soha nem felejtem el, mit mondott, máig szó szerint tudom idézni. Igen, oratio recta:
„Fiatalember! Talán kegyetlennek tűnik, amit mondok, de az ön érdekében teszem. A versei vértelen, papirosszagú alkotások. Kiagyalt, hamis képek, kicirkalmazott, hatásvadász szavak. Ezek a költemények csupán utánérzések… az élet hiányzik belőlük. Ön – már meg ne sértődjön – olykor szobatudósra hasonlít, aki kézikönyvet ír a medvevadászatról, ugyankkor életében nem látott még eleven medvét. Mégsem akarom elkeseríteni, mert kétségkívül rendelkezik némi formaérzékkel, de ez önmagában kevés. Amennyiben Ön költő szeretne lenni, csak azt tanácsolhatom, hogy menjen ki a nagybetűs életbe, mártózzon meg az élet sűrűjében… meglátja, minden megváltozik.”
A vádlott elhallgatott és lehajtott fejjel nézett maga elé.
– Tovább! – szólt rá a bíró.
– Nos – folytatta a vádlott, miközben különös fény villant tekintetében – én kimentem az életbe, megmártóztam benne, s hitemre mondom, néhány év alatt minden megváltozott. Már nem a Sorbonne diákja vagyok, csupán köztörvényes bűnöző… És most, én Francois Villon, az Úr 1462-dik évében arra kérem Urunkat, a hatalmas Herceget, hogy várható halálos ítéletemet az ő jóságos könyörületességéből enyhíteni kegyeskedjék. Szeretném befejezni a Nagy Testamentumot, meg kell még írnom néhány balladát, melyeket ezennel Urunknak, az Ítélőszék legfőbb bírójának ajánlok – hajolt meg a minden ízében remegő fiatalember a Herceg felé – és reménykedő, gyermeki mosoly ömlött el viharvert, himlőhelyes arcán.
2011 augusztus
második díj
