Nem, nem őrültem meg. Azt sem állítom, hogy egedül mentettem meg az emberiséget, de hogy volt közöm hozzá, azt – minden szerénytelenség nélkül – kijelenthetem. /mindig is legyintettem a misztikus, okkult, transzcendens dolgokra, ám a történtek után nincs kedvem legyintgetni…/
Magamról annyit, hogy magyar-francia szakon végeztem az ELTE bölcsész karán – két évig ösztöndíjasként Franciaországban tanultam –, aztán Szegeden egy irodalmi folyóiratnál gyakornokként kezdtem dolgozni. Kezdő műfordítónak számítottam, így megtiszteltetésként ért, hogy néhány hónapi szerkesztőségi munka után felkértek egy ifjú magyar költő versének francia nyelvre történő fordítására, amelyet egy magyar-francia közös kiadású antológiában kívántak megjelentetni. Egyben megbíztak azzal, hogy röviden mutassam be a szerzőt, és pár sorban méltassam a költeményt.
Mindez – túl az elismerésen – honoráriummal is járt, így örömmel vállaltam a feladatot. Egészen addig, ameddig el nem olvastam a költeményt. Szabadvers volt, nagyon rossz. Nem tudtam versnek tekinteni.
A költeménynek aposztrofált szörnyűségből – részben elrettentésül – közreadok egy részletet:
…nektek csak ennyi…
Nekem vérbefordult szemű, agyonrúgott macskák
Gerinctört jajszava
Mely
Gránitlepedékes nyílként a végtelenbe törve
Bíborpecsétjével hitelesíti létem ősokát:
– Én Kassák Lajos vagyok!
Ha mégsem, akkor is,
Mert lehet,
Fejem fölött nem repült el a nikkel szamovár
De bármikor elrepülhet egy kénsavba áztatott jegesmedve
/Vagy bármi más/
És ha nem, akkor is,
Mert a költészet nem más,
Mint szavak egymásba boruló
permutációja,
Mely megteremti a hangulatot, a Lényeget,
Mely eléréséhez nincs szükségünk
Avítt udvari költők olcsó rímeire
– És soha nem is volt, és soha nem is lesz –
Csak Én mondhatom ezt!
Én, minden szabad versek atyja, az utolsó Szimbolista,
Akit Verlaine, Baudelaire istenként tisztelne,
Aki előtt Ginsberg leborulna;
Ha mégsem, akkor is,
Mert…
És így tovább, három, kézzel írt oldalon. A versrészletet valójában azért emeltem ki, mert ebben a blokkban a textus szavainak volt legalább jelentése, – más kérdés, hogy az ifjú szópermutáció-fejedelem mivé mixelte az egyenként értelmes szavakat – de a vers hátralevő kétharmadával már nem tudtam mit kezdeni. De hát ki is tudott volna!?: „kolumnált tövisfröccsök sikolya”; „nyálas-rákos vakboglárka”; „daktilusok bélsarába béklyózott ágytálas senkiháziak” – hogy ne soroljam – a vers/?/ hátralevő részében kilenc, ezekhez hasonló pszheudo-metaforát, kínkeservvel kiagyalt zagyva szóképet számoltam össze.
Vannak költők, akik úgy gondolják, hogy a szabadvers olyan irodalmi könnyűműfaj, amelybe minden belefér, amelyben minden kókler szabadon garázdálkodhat?
Nem tudom, mindenesetre tizenkétszer elolvasva sem találtam a költeményben sem artisztikumot, de még egy cseppnyi értelmet sem. És ezt a szöveget fordítsam én franciára, ehhez írjak én recenziót!
Alapvetően rendült meg bennem minden, a költészettel kapcsolatos elképzelésem, hisz ezt az „alkotást” valaki–valakik mégiscsak kiválasztották és nemzetközi antológiába jelölték. De a pénz, a tiszteletdíj, – mint már említettem – egy pályakezdő műfordító számára is nagy úr, így – miután leköptem a kéziratot – nekiálltam az érdemi munkának.
Először is a verset megpróbáltam visszafordítani magyarról-magyarra, aztán átültetni francia nyelvre. Másfél hét iszonyatos munkája után a fordítást elküldtem Párizsba, Jean-Claude R. volt évfolyamtársamnak és barátomnak, az idegennyelvű irodalmi tanszékre. Jean Cleaud akkoriban már adjunktus volt a tanszéken, – s túl ezen egy ismert irodalmi folyóirat szerkesztőhelyettese – két hét múlva válaszolt:
„Drága Barátom! – írta – az általad küldött műfordítás kétségkívül érdekes volt, de sajnos nem nagyon értettem. Az igazat megvallva, nagyon nem értettem. Néhány napi töprengés után a japán nyelvi tanszéken átfordíttattam japán nyelvre, de – fájdalom – a japán profeszszorok sem tudták értelmezni. De hát ismered a távol-keleti mentalitást: ők nem adták fel: biztos, ami biztos, a verset – hátulról előre haladva, a szavakat véletlenszerűen felcserélgetve – betáplálták valamelyik szuperintelligens számítógépükbe, de a komputer sem tudott értelmezhető, emberi elme számára felfogható algoritmust kidobni.
A kudarcélmény hatására a japán tanszékvezető először összetörte a számítógépet, aztán sikertelen harakirit követett el. De lépjünk túl az ázsiai kollégákon! Nézd, elképelhető, hogy az új, magyar mélylíra olyan posztszimbolista zsenijével találkoztunk, akit még nem tudunk igazán megérteni, még nem tudunk az őt megillető piedesztálra helyezni. Hisz jórészt erről szól az irodalomtörténet! Éppen ezért nem szabad feladnunk, nem szabad elkeserednünk, hanem teljes mellszélességgel támogatnunk kell a neoavantgard irodalmat. /Lehet, hogy az utókor nem ad majd nekünk igazat, de mi legalább megpróbáltuk…/
Búcsúzóul sok sikert kívánok Neked, küldd el nekünk új verseidet – remélve, hogy születtek ilyenek – hisz Te, huszonévesen, francia nyelven olyan költeményeket vetettél papírra, melyre mindkét nemzet méltán büszke lehet.
Ölel barátod, Jean-Claude.”
Na jól van, Jean-Claude – szomorodtam el – tőled azért többet vártam!
Mégsem adtam fel, végső kétségbeesésemben, hosszú hezitálás után, fénymásoltattam a kéziratot, és – mellékelve a honoráriumot – elküldtem egy jónevű ideggyógyász-grafológusnak. Rövidesen megkaptam a szakvéleményt, melyből – kérem, nézzék el nekem – egy számomra nagyon is tetsző részletet szeretnék idézni:
„…fentiek alapján kétségtelenül megállapítható, hogy a vers szerzője erősen extrovertált, skizoid jegyeket mutató személyiség, aki az Universumot önmaga részének tekinti. A mássalhangzók hurkolása, a szavak distanciája /távköze/, a verssorok közel hat fokos szögű folyamatos felfelé emelkedése valószínűsíti, hogy az autor soha nem élt kiegyensúlyozottnak mondható családi, szerelmi kapcsolatban, s – a rajta fokozatosan elhatalmasodó – kényszerképzetei hatására önmagát egyszerre Verlaine, Rimbaud, Ginsberg és Kassák Lajos reinkarnációjának tekinti.
A szimptómát súlyosbítja, hogy a szerző egyszerre felülről és kívülről tekint ezekre a géniuszokra – akiket bár tisztel – de végső soron önmaga, immanens szublimált részének tart.
Az ilyen méretű tudatzavar – patologikusan túlburjánzott ego – megbízható gyógyítására a pszichiátria jelenleg ismert eszközeivel kevés az esély, de mint javasolt gyógymódot említhetném a…” stb, stb…
Ez az! – ugrottam fel székemből – tudtam, hogy őrült! – és az értékítéletembe vetett hit visszanyerése felett érzett örömömben körbetáncoltam a szobát. Ám az eufória nem tartott sokáig, mert eszembe jutott az a közismert tény, hogy a költőóriások mintegy húsz százaléka /tehát minden ötödik közülük/ pszichiátriai eset volt. Kétségbeestem: ki fogja egzakt, megnyugtató módon eldönteni, hogy a kézirat /vers/ szerzője zseniális őrült, vagy csak egy szabadversfaragó szélhámos? Ezen aztán elgondolkodtam. Talán túl sokáig is, mert 48 órányi ébrenlét és töprengés után /60 cigaretta, 14 kávé/ hallucinálni kezdtem: egy soha nem látott, nehezen leírható „valamit” pillantottam meg az íróasztalom sarkán.
A valami sötétlila színben fluoreszkált, kicsi volt, állandóan változtatta az alakját és – néhány másodpercnyi nyugalom után – gumilabdaként kezdett pattogni az asztal és a szoba mennyezete között.
Ilyen nincs! – gondoltam – s amikor a „valami” egy pillanatra megállapodott a hamutartómban, feléje nyúltam. Nem volt szerencsés ötlet, mert olyan áramütés ért, mintha nagyfeszültségű távvezetéket érintettem volna, Mikor magamhoz tértem, egy tenyérnyi nagyságú szakállas apókát láttam magam előtt, aki ujját rámszegezte és mély, rekedtes hangon dörögte:
– Földi porszem! Ha mégegyszer az aurám felé közelítesz, darabokban fogod visszakapni a kezedet! És ne gondold, hogy hallucinálsz! Az előbb éreztél engem, s most csak azért testesültem meg előtted ebben a formában, hogy kommunikálni tudjak veled.
– Velem!? Miért éppen velem? – kérdeztem zaklatottan, és még mindig nem hittem el, hogy ez az egész velem történik.
– Jól figyelj! Én az OZO-641 galaxis utazó megfigyelője vagyok. Fénylények vagyunk, akiknek az élettere annyira beszűkült, hogy a miénkhez hasonló adottságokkal rendelkező új Universumot kell keresnünk. A Tejútrendszeretek megfelel ezen feltételeknek, az itt élő lények között azonban szelektálnunk kell: azon népcsoportok, melyek megütnek egy tőlünk minimálisan elvárt értelmi színvonalat, szolgáinkként itt maradhatnak, akik nem, azokat a világűrbe transzportáljuk. Ennyi.
– Jézusom, ez maga a kozmikus fasizmus! – futott át az agyamon – hisz ez nem más, mint egy intergalaktikus Lebensraum elmélet. Szabad megkérdeznem – kockáztattam meg – mégis mi alapján szelektáltok?
– Mondtam már, pusztán az értelmi képességek alapján! – dörrent rám – Tudnod kell, – bökött ujjával ismét felém – hogy én, a nyelvjárásokkal együtt, négy perc alatt megtanultam a Föld összes nyelvét, másfél perc alatt megdöntöttem a Csebisev-féle egyenlőtlenséget, darabokra szedtem és bohóctréfát csináltam kedvenc relativitáselméletetekből, és óvodásoknak való kirakós játékká degradáltam az általatok oly bonyolultnak tartott navajo-indián nyelvet.
S jól figyelj, porszem! Amit én tudok, azt az összes fénylény azonnal tudja. Ez a tudás átadásának azonnali, transzmitter módszere, és ezért nekünk nincs szükségünk iskolákra, tanárokra és hasonló primitív eszközökre. De hogy válaszoljak a kérdésedre: amennyiben a Föld nevű bolygótok bármely lakója olyan feladványt tud nekem /nekünk/ feladni, melyet öt percen belül nem tudok /tudunk/ megfejteni, ez esetben értelmes lényeknek nyilvánítunk benneteket és elkerüljük bolygótokat. Nem lesztek sem szolgák, sem űrbe kirepített halálraítéltek. Magyar nyelven szóltam hozzád, megértettél engem?
– Azt hiszem igen… – válaszoltam, és hirtelen ötlettől vezérelve elé toltam a kéziratot. Arra kérlek, hogy fejtsd meg nekem /nekünk/, szóval az emberiségnek ezt a költeményt.
A fénylény gúnyosan elmosolyodott, aztán olvasni kezdett. Villámgyorsan végigolvasta a három, kézzel írt oldalt, aztán rámmeredt, félretolta a hamutartót, és most már nekifeküdt az irománynak.
– Mondd csak! – kérdezte végül nem kis bizonytalansággal hangjában – mások is vannak köztetek, akik ilyen… hmm… rejtvényeket tudnak kitalálni?
– Ebben biztos lehetsz – mosolyodtam el – talán túl sokan is. Neoavantgard szimbolistáknak nevezik magukat.
– Várj csak! – nyögte – s miután nyolcadszor is elolvasta a kéziratot, hirtelen ismét fénylénnyé alakította magát, és fluoreszkáló lila gömbként kezdett pattogni a szobában. /határozottan idegesnek látszott/.
– Van még egy perced – mondtam könnyedén, miután a lény ismét ősz apóként gubbasztott előttem.
– Kolumnált tövisfröccsök sikolya – mormolta maga elé, és mindkét szemgolyója ellentétes irányban pörögni kezdett. – De hát ilyen nincs! – verte üvöltve az asztalt – én mondom, aki a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát fél másodperc alatt megtanultam és megértettem, én, aki bármilyen földi titkosírást tizedmásodpercek alatt képes vagyok megfejteni! Nem érted, hogy ezt nem lehet megfejteni!? – sikította – és fejéhez kapva kezét, néhány görcsös vonaglás után kiszenvedett.
Mit tudtam volna kezdeni vele?
Kis testét beleburkoltam a kéziratba, az egészet belecsúsztattam egy műanyag tasakba és lesétáltam a folyóhoz. A többit rábíztam a Tiszára…
2011 október első díj
